Mikulán Dávid is egyetemistaként járta Budapest utcáit és tereit gördeszkájával és kamerájával, hogy számára érdekes embereket örökítsen meg. A KIX a terepmunka pillanatait felvillantó, lendületes montázzsal rúgja ránk az ajtót. Rögtön fejest ugrunk a magyar főváros mélyrétegeibe: karikás szemű, megviselt ábrázatú emberek, köztük hajléktalanok vallanak a kamerának arról, hogy miért gyarlók az emberek („a többség csak saját magával foglalkozik, szarik a másikra, könyököl jobbra-balra…”), vagy a tér kövén üldögélve, borvirágos arccal válaszolnak Mikulán kérdésére: melyik az erősebb, a sors vagy az akarat? Nyilván a sors. Aztán, még a főcím előtt a 2010-es országgyűlési választás előtti kampányhívás hangját halljuk, amiben Orbán Viktor az ellenzék akkori vezetőjeként arról beszél, hogy magunk mögött hagyhatjuk a nehéz időket, Magyarország megújulhat, a megélhetési kérdések rendeződhetnek, a jó válaszokat pedig közösen találhatjuk meg, röviden: új időszámítás kezdődhet.
Forrás: Cirko Film
Még a főcím előtt meglátjuk a tér kövére krétával rajzoló Sanyit, aztán tanúi lehetünk az első találkozásnak, amikor a Boráros téren a rendező-operatőr leszólítja őt, testvérét és egy másik barátjukat, akiket, egy idő után főleg Sanyit és a családját végül 12 éven át követ. Ezzel pedig, igazából szándékolatlanul, mégis kíméletlenül számot vet a 2010-ben megfogalmazott politikai ígéretekkel is. Sanyiék története a „fülkeforradalmat” követő évekről szóló esettanulmányként szolgál: sikerülhet-e megoldani a megélhetési problémákat, kitörhetnek-e a szegénységből azok a gyerekek, akik rossz családba születtek? A film nem épp megnyugtató és kielégítő válaszokat kínál ezekre a kérdésekre. Sanyi egy kicsi önkormányzati bérlakásban tengődik szüleivel, két testvérével és nagymamájával, összesen 28 négyzetméteren. Az anyuka több helyen dolgozik, hogy legalább ezt az életszínvonalat biztosítani tudja a szeretteinek, ez pedig azzal jár, hogy a fiú és testvére főként az utcán lógnak. A gyerekek nem kapnak megfelelő szülői felügyeletet és gyorsan elkallódnak, iskolakerülőkké válnak, így a gyámügy is bekopogtat a család ajtaján.
A KIX-et a 12 évig tartó forgatás miatt sokan emlegetik a „magyar Boyhood”-ként, azonban Mikulán és Révész filmje már csak a dokumentum-műfajból adódóan is keresetlenebb, zsigeribb, őszintébb és jóval mélyebb, mint Linklater sokat méltatott felnövéstörténete. A rendezőpáros fokozatosan kezd el Sanyira és az ő családjára koncentrálni, a hiányos tejfogazatú, kölyökképű fiú a kamera előtt cseperedik langaléta kamasszá, majd fiatal felnőtté, barátnője lesz, sőt, a maga módján gondoskodik a nála nagyjából tíz évvel fiatalabb kishúgáról is. És persze folyton balhékba keveredik, amik közül az egyik nemcsak az ő, de az egész család életét felforgatja.
A még épp kiskorú Sanyi és társai 2019-ben elkövetnek egy súlyos bűncselekményt, ami annak idején nagy közéleti vihart is kavart és aminek kapcsán bő egy hónappal ezelőtt született meg az elsőfokú ítélet. A KIX a magabiztos szerkesztésnek hála (a két vágó, Yaël Bitton és Szalai Károly bravúrosan találták meg a sorvezetőket a 12 évet felölelő nyersanyagban) már az első jelenetekben utal erre a törésre („Már nem azért, de szerintem ezt a gyereket egyszer be fogják vinni valamiért” – mondja Sanyi testvére). Az iskolakerülés, a korai alkoholizmus, majd a gyámhatóság megjelenése pedig egy-egy lépést jelentenek az elkerülhetetlennek látszó lecsúszás felé.
Forrás: Cirko Film
A rendezőpáros, akárcsak Kőrösi Máté vagy Tuza-Ritter Bernadett, többek, mint megfigyelők, a szereplők támaszává, barátjává válnak ezekben a nehéz években: a fiúk kezdetben gyakran keresik a társaságukat néhány jó szóért, közös élményekért és biztatásért (Mikulán például sokkal kedvesebben dicséri meg Sanyit a bizonyítványért, mint az anyuka), Sanyi megosztja velük a titkait, az anya pedig a gyermekvállalás nehézségeit fejtegeti a maga nyers stílusában („Inkább csináltam volna kisszéket, mint ezeket”), ami sokat sejtet arról is, hol mehetett félre a fiúk neveltetése. A két rendező tehát nem menti fel az alanyokat és nem is tolakszanak az előtérbe, a reakcióikból viszont végig érezhető az empátia és az őszinte érdeklődés a család irányába.
Talán ennek is köszönhető, hogy a KIX sikerrel kerüli ki a kizsákmányolás csapdáját, Mikulán és Révész nem tapicskolnak a nyomorban, képesek árnyaltan, nyersen, nem pedig egzotikumként ábrázolni a szegénységet, valamint annak következményeit. Mikulán Dávid képei által alulnézetből, a közterek, buszmegállók és kapualjak eldugott szegleteiből láthatunk rá a magyar fővárosra, dülöngélő szipusok vagy épp egy elhagyatott gyárépületben lecsót főző hajléktalanok kerülnek a kamera látóterébe. És persze a fiúk 9. kerületi utcai játszadozását is sokat látjuk, például kerekes hintalovon húzzák egymást, az egyik jelenetben pedig Sanyi magyar zászlót lobogtat, miközben görkorizik.
A film csak egy-egy pillanatra villantja fel a reményt és az idillt, de az nagyon jól tud esni: a zászló lobogtatás vagy a Gellért fürdő kifolyójában fürdőzés önfeledt jelenetei mellett látjuk, hogy Sanyi talál munkát és közösen valamennyire fel tudják újítani a lakást a gyámhatóság érkezéséig, hogy a gyerekek ne kerüljenek intézetbe. Ezek azonban csak felületi kezelések, a néhány négyzetméteren összezsúfolt család tehetetlenül, enerváltan tengődik a létminimum környékén. Különösen fájó az apa közönye, aki ugyan többnyire jelen van, de mintha csak szenvtelen megfigyelőként követné szerettei sorsát.
.jpg)
Forrás: Cirko Film
Ettől a kettősségtől lesz igazán igazán maradandó élmény a KIX: ezek a hajléktalanság kapujában álló, elveszett emberek követnek el hibákat és hoznak megkérdőjelezhető döntéseket például a gyermeknevelést vagy épp az önpusztítást illetően, mégis az érződik a filmből, hogy ők jóval többet érdemelnének. Sőt, személyes adottságaik alapján többre is lennének hivatottak, azonban az ellátórendszer hiányosságai, valamint a nehézkes társadalmi mobilitás miatt a szegénységből vezető kiút csak fantázia szintjén létezik számukra. Sanyi az egyik jelenetben kamaszos ábrándokat kerget arról, hogy miután leérettségizik, kitanulja az alpinista szakmát és egy rakás pénzt fog keresni. Ennek sikerében viszont talán maga sem hisz igazán.
A film elemi erejéhez sokat hozzáad Kalotás Csaba kiváló filmzenéje, aki virtuóz módon játszik a kakofóniával és az elektronikával, de Sanyi kishúgának születésekor az idillt is képes érzékeltetni. A végefőcím alatt szóló downtempo-szerzemény pedig tökéletes aláfestés a film lecsengéséhez. Hasonlóan jól szolgálja a történetet Sanyi Batman-hangú narrációja, aki már gyerekként is kíméletlen őszinteséggel beszél frusztrált emberekről és arról, hogy ő egyfajta kerületi szuperhősként szeretne boldogságot csempészni az életükbe.
Mikulán és Révész, az elmúlt időszak társadalmi-politikai érzékenységű fikciós filmjeihez (Magyarázat mindenre, Elfogy a levegő, Fekete pont) és Orbán Viktornak a film elejére vágott kampányüzenetéhez hasonlóan amellett érvelnek, hogy figyeljünk oda egymásra. Sanyiék bűne a mi bűnünk is, a szemellenzős, a közös gondolkodástól, az empatikus és értő válaszkereséstől elszokott (és elszoktatott) többségi társadalom bűne. Egy film ezt a bűnt jóvátenni ugyan nem tudja, a KIX viszont a maga kíméletlen őszinteségével mégis arra sarkall, hogy vegyünk tudomást azokról, akik nehéz helyzetben vannak. Sőt, akár beszélgessünk is velük, mert ez talán egy kicsivel előrébb visz mindannyiunkat.
A KIX már látható a mozikban, a Cirko Film forgalmazásában.
