Arra a kérdésre, hogy „Mondj egy jó karácsonyi filmet!”, általában mindenki hosszan gondolkodik, majd rávágja a Tim Burton-féle Karácsonyi lidércnyomást. Noha tele van a padlás Christmas Carol-okkal, a címek tanúsága szerint már mindenféle karácsony létezik: van Fekete, Fehér, Családi, Falusi, Városi, Európai, Földönkívüli, Első, Utolsó – mégsem ezek emelkednek ki a mezőnyből, hanem azok, amelyek az ünnep fonák oldalát mutatják meg.

Veszélyben a karácsony

A leszámolós filmek a giccsparadé helyett általában azt ábrázolják, hogy milyen szomorú is volna a világ karácsony nélkül. Burton stop-technikával készült szürreális világában, a Karácsonyi lidércnyomás-ban Jack Skellingtont, az unatkozó Csontherceget annyira megragadja Karácsonyváros hangulata, hogy elrabolja a Télapót, és átveszi a helyét. A Karácsonyt már a Grincs is többször elrabolta a mozivásznon: legutóbb Jim Carrey utálta rendületlenül a karácsonyt, és hiába próbálta meg egy kislány bebizonyítani számára, hogy ez valójában a szeretet ünnepe, Grincs inkább ellopta a Karácsonyt. Persze sem a Csontherceg, sem a Grincs története nem lehet annyira elvetemült, hogy örökre leszámoljon az ünneppel: a kibillentett egyensúlynak a befejezésben helyre kell állnia, a karácsony a szeretetről és az együttlétről szól, semmi másról. Ez így helyes és ezt mindenki tudja.

Az ünnep kötelező
Jim Carey a Grincs-ben

A Kelekótya karácsony (r: Joe Roth) főhősei is hiába próbálnak a házdekoráció és a hóemberépítés borzalmai elől a nyugodt trópusokra menekülni: az ünnep nem ereszt, az ünnep kötelező, az ünnep jó. Marad tehát az ünnepi hajszában való részvétel és a vele járó kényszerűen vállalt idegbetegség. Chris Colombus Reszkessetek betörők!-jében a McAllister család minden tagja annyira el van foglalva saját magával és a karácsonyi készülődéssel, hogy éppen csak azt nem veszik észre, hogy Kevin nem tart velük vakációzni: a kis csirkefogót ugyanis a padláson felejtik. Kevin persze majd kibújik a bőréből, hogy az idegesítő családja nélkül végre a maga ura lehet és egyedül töltheti a karácsonyt, de  a mami persze nem hagyhatja magára a kisfiát, úgyhogy azért mégsem lesz teljesen egyedül a happy endben.

Rohadt a karácsony

Hogy miért lehet annyira, de annyira utálni mindenestül a karácsonyt, arra igencsak pontos választ adott tíz évvel ezelőtt Nora Ephron filmje, a Segítség, karácsony! (Mixed Nuts). Ahogyan azt már a jobban sikerült amerikai vígjátékok esetében szinte már megszokhattuk, a Segítség, karácsony! sem amerikai történet: egy 1982-as francia film, a Le pére Noel est une ordure (A télapó egy szemét) című francia film alapján készült, amely annak a Jean – Marie Poiré-nek az egy korai filmje, akinek a nevéhez később olyan klasszikusok kötődtek, mint a Jöttünk, láttunk, visszamennénk. Sajnos a francia eredeti semmilyen formában nem jutott el Magyarországra, de amerikai remake-je is csak videón érhető el a nagyobb tékák polcain. Nagyobb ismertségre azért tehetett szert az új változat, mert a televíziós műsorszerkesztők rendre előszedték karácsonykor, és szinte minden decemberben vetítette valamelyik csatorna. (Idén csak a Sat 1 műsorrendjében kapott helyet karácsony első napján).

Nem amerikai történet
Segítség, karácsony!

Phillip (Steve Martin) egy öngyilkosokra specializálódott, éppen csődbe menni készülő lelki segélyszolgálat vezetője, és nem indul túl jól az ünnepi szezon: menyasszonya faképnél hagyja, a szolgálatot pedig fel akarják számolni, és megérkezik a kilakoltatási végzés is. A szenteste a szuicid hajlamúak egyik kedvelt időpontja arra, hogy önkezükkel vessenek véget életüknek, úgyhogy az irodában teljes a felfordulás. A visszahúzódó Catherine (Rita Wilson) számára a pösze Louie (Adam Sandler egyik korai, de fergeteges alakítása) készült szerelmes dalokkal, ám Catherine szíve csak a hirtelen facérrá vált Philipért dobog. A nagydarab, női ruhákba öltözött Chris (Liev Schreiber első moziszerepe) hiába próbál meg telefonon segítséget kérni, a lelki gyógyírért cserében kénytelen személyesen felkeresni a szolgálatot. Az i-re a pontot az állapotos Gracie (Juliette Lewis) teszi fel, akinek börtönből szabadult férje, Félix (Anthiny LaPlagia) ez egész film alatt képtelen kiszámolni, hogy matematikailag lehetséges-e, hogy valóban ő az apja a gyereknek. Előkerül egy pisztoly, egyeseket lábon lőnek, mások sokkot kapnak, valaki a liftben ragad egy xilofonnal, és egy hulla teste pont a csengőre dől rá. És közben persze karácsony is van és szól a Jingle Bells.

Ennyi már elég is ahhoz, hogy egy jó karácsonyi vígjáték összeálljon: szó sincs a szeretet ünnepéről, a hullát kellene eltüntetni, de csupa idióta van csak a helyszínen, akik képtelenek megoldani a feladatot. A befejezésben persze egy nagy karácsonyfa alatt futnak össze a történetszálak, ahol a várandós Juliette Lewis egészen Szűz Mária-i magaslatokba emelkedik egy Mikulással és egy fenyőfába csomagolt hullával az oldalán. A béke helyreáll, elvégre karácsony van, mindenki boldog és párra lel.

A karácsonnyal tehát valami rohadtul nem stimmel: sok film próbálta meg már lerántani a leplet a szeretet ünnepéről, de a happy end-től soha sem sikerült még eltekinteni. Úgyhogy jobb híján egyezzünk ki egy boldog karácsonnyal.