„Vannak, akik szakmai ártalomból és megszállottságból rengeteg filmet néznek, nagy „mintavétellel” dolgoznak. Én a filmesek azon részéhez tartozom, akiknek napközben nincs idejük filmet nézni, mert a filmjeikkel, a gyerekeikkel és a hobbijaikkal vannak elfoglalva, este meg 10 perc után elalszanak a sötét szobában a villódzó képernyő előtt, kivéve, ha meccs van. A kifogásokhoz tartozik még, hogy azzal áltatom magam: a minél kevesebb filmes példa és mozgóképi inger segít megőrizni az aktuális projekt autentikusságát, befolyásmentességét.
Nem vagyok up-to-date, éves elcsúszásokkal nézek meg filmeket, főleg kreatív dokumentumokat. Egy mentorom mondta egyszer az ilyen filmekre (kacsintott hozzá): „It's better than a film, because it is true.” A műfaji besorolások amúgyis adminisztratív címkék, de a legutóbbi kedvencem miatt mindenképpen zavarban vagyok a címkézéssel.
A Cameraperson egy gyönyörű film Kirsten Johnsontól. Évtizedek óta főleg doksioperatőrként dolgozik (Michael Moore-filmek, vagy épp a Citizenfour). A Cameraperson az Oscar 10-es shortlist-jére is eljutott tavaly, de mivel politikailag nem volt elég szaftos, és nem boncolgatott valami forró témát, nem került be az ötbe. Az operatőr-rendező magát és a filmezés mibenlétét elemzi a filmben egy nagyon izgalmas módszerrel: elkért egy rakat, sosem használt felvételt olyan filmekből, amiknek ő volt az operatőre. A látszólag érdektelen, esetlen, kivágásra ítélt felvételekből összeáll egy láthatatlan ív, sok, furcsán összeillő, belső történetlánc. Zavarbaejtő, nem tudni, miért is látunk ad hoc jeleneteket, de idővel a film magáéva tesz minket. A Cameraperson egy töredékekből összeálló világkép: fragmentált, önmagát is megkérdőjelező viszonyulás a filmezéshez, alanyokhoz, témákhoz. Alázatos film magáról a filmről, metadokumentumfilm. Több, mint egy kiagyalt, agyonírt, szépelgőn felvett, színészekkel eljátszatott fikciós cucc.
Operatőrbravúroknál maradva három „oldschool” filmet szeretnék említeni, amik revelatív élményt nyújtottak és „új színt” hoztak a porhanyós, fekete-fehér történetmesélésbe. Keresetlen, egyszerű, mégis mágikus realista filmek. Ide tartozik a finn, bokszolóss melodráma, az Olli Mäki legboldogabb napja, az apáca identitásválságáról szóló lengyel film, az Ida, és amire még Lévi-Strauss is csettintene, mert felér pazar szépirodalmi etnográfiájához, a Szomorú trópusokhoz: A kígyó ölelése. Ehhez Szabó Levente grafikus csinált egy tök szép, alternatív plakátot.
Sorozatokban teljesen le vagyok maradva, de valószínűleg nem mondok újat azzal, hogy a Narcos és Az ifjú pápa mennyire rabulejtő alkotás, ahol a rossz szimpatikus lesz, a jó véleményes, a bűn relatív és bocsánatos, a feloldozást pedig a halál adja.
Kevés filmet tudok újranézni, de kettő ilyen kedvencet hagytam a végére. Mindkettő örök slágerekkel foglalkozik (lázadás, szeretet, elengedés, nemzedéki konfliktusok) a maga módján. Hal Hartley Trust (Bizalom) című csodálatos filmje a maga sallangmentes, gátlásos módján beszél erről. Nem utolsósorban a kevés olyan filmek egyike, ami a magyar szinkronnal az eredeti mű fölé nő (Balkay Géza és Györgyi Anna jutalomjátéka). És persze a Megáll az idő - a mai magyar politikai helyzetben különösen aktuális ez a film. Vagy új-kiábrándultság vagy lázadás lesz a vége - egyik sem perspektíva, de Gothár filmjében mindkettőre akad példa.”
