2005. 06. 02. Kubiszyn Viktor
Sin City - A bűnös város
Utazás az agyhalál völgyébe
„A Szép igaz és az Igaz szép”, írja Keats az Óda egy görög vázához című versében. A Sin City se nem igaz, se nem szép. De az összes romantikában és elszállásban utazó angol költő elélvezne tőle, az biztos. Meg az összes delíriumba mártott francia szimbolista, Baudelaire-től Rimbaud-ig, meg a tough guy írók, meg az összes festő az expresszionizmustól felfelé. Robert Rodriguez-nek rohadt egyszerű dolga volt: fogott egy zseniális képregény-sorozatot (Sin City), beszervezte a képregény alkotóját társrendezőnek (Frank Miller), majd rágyújtott egy spanglira és nyugodtan hátradőlt. A Sin City adaptációval ugyanis összehozta minden idők legjobb képregényfilmjét - és a leggyönyörűbb noirt A gonosz érintése óta.
Quentin Tarantino és - most már látszik - Robert Rodriguez a hollywoodi film jelenidejének legnagyobb újítói. (Előbbi rendezett is egy jelenetet itt, de az se minőségben, se a gesztusértéken túl - jó poén egy haver kedvéért - nem tesz hozzá semmit a filmhez.). A szerzőiség új formáját képviseli Rodriguez alkotásmódja, a hollywoodi stúdiórendszeren felülemelkedett szerzői látásmódot (az európai tradíciót most inkább hagyjuk): hiába dolgozik hozott anyagból, hiába marad meg a zsánerkeretek között és hiába dolgozik archetipikus sztorikkal (és csinál bűnrossz filmeket is), a művei mégis százszázalékosan az övéi. Rendező, vágó (a vágás a filmkészítés egyik legfontosabb fázisa, mint tudjuk), operatőr és zeneszerző – egyszemélyes stáb, aki minden képkockán rajta tartja a szemét, a történetet ő bonyolítja, a film arculatát (zenéjét, mindenét) ő határozza meg.
A nagy európai illúziót a szerzői alkotásmódról úgy tűnik jelenleg egy jöttment, állandóan beszívott mexikói indie-filmes valósítja meg, akit a közvélekedés szerint felzabált ugyan Hollywood – de a Sin City-t látva inkább úgy áll a helyzet, hogy ő zabálta fel Hollywoodot. És arra használja, amire akarja.