Az Anya szerepében Françoise Lebrun. Szája folyamatosan mozog, alig hallhatóan motyog maga elé. Néz, de nem tudja kivenni a kontúrokat, nem válnak el az emberek a környezettől, képtelen fókuszálni. Bolyong az utcán, bolyong a lakásban, idegenül és tétován mozog a saját életében. Gyermekien hagyja, hogy rendelkezzenek felette. Nem tudjuk, hogy mit lát, mit ért.

Az Apa szerepében Dario Argento. A punk rendező, a rettegett monstrum, a vérontás mestere – most idős, szívbeteg emberként. A feleségét simogató mozdulatok ormótlan paskolássá válnak, mintha folyton azt üzenné, még tarts ki egy kicsit, most az egyszer szedd össze magad. Haláltusájában lidérces nyögései az élet utolsó jeleiként felhangzó jelzések. Nem segélykiáltás, csak a hangja hallatása: még itt vagyok. Nem mondja ki a felesége betegségének a nevét, csak azt, hogy gyógyíthatatlan, hogy ő tehetetlen vele szemben, és nem ő a felelős érte.

Tolakodó számok a stáblistán a színészek neve alatt: a születés évét jelzik. Dalszövegek, amelyek illusztrálják a képen zajló cselekményt. Emberek, akikről az osztott kép egyik felén szó van, a másikon meg is jelennek. Ha meg tudod mutatni, akkor ne mondd el – hangzik a forgatókönyvírói alapszabály. Noé elmondja, elénekli, elmagyarázza, megmutatja, aztán még egyszer, másik szögből. Egyértelmű, a valóság egyféle megfejtés felé mutat. Akkor miért a zavar?

Az élet egy álom, nem igaz?” – kérdezi az Anya. A demencia mint álom, a felejtés, az érzékek kikapcsolása mint álom. A film mint demencia. A filmnézés önmagunkról való lemondás, engedjük, hogy rendelkezzenek felettünk. Érzékeinkkel alárendelődünk a képnek és a hangnak. A látottakat és hallottakat a valóságra vonatkoztatjuk, mégis, a valóságtól valami egészen eltérőt érzékelünk. Tompa állapot, béna állapot, az agy mégis dolgozik, történeteket állít össze és bont motívumaira.

Kép Carl Theodor Dreyer Vámpír című filmjéből. A koporsóban fekvő nézőpontja. A koporsóban fekvőnek nincs nézőpontja. „Otthona az élőknek van” – mondja a Fiú.

A lakás a történet kulcsfontosságú szereplőjévé lép elő. Már az első jelenetben is kiemelt jelentőséggel bír, tereivel, egymással szembenéző ablakaival megelőlegzi a film legfontosabb esztétikai gesztusát, az osztott képernyőt. Labirintusszerű folyosói ránehezednek a bennük bolyongókra vagy kijelölik az egyetlen lehetséges irányt, a benne halmozódó könyvek és plakátok a fiatalság nyomai, egy élet nyomai.

Godard halott és egy egész generáció tűnik el vele együtt. Az asszony, az asszony plakáton, a Megvetés zenében, a ’68-as fiatalság öregkora.

A Fiú karaktere erről is árulkodó, Noé az egyik legkülönlegesebb filmen látható gyerek-szülő viszonyt viszi színre. A Fiú meleg és szeretetteljes a szüleivel, megsimogatja az Anyát, pontosan érzi, mire van szüksége kiszolgáltatott állapotában, megértő és türelmes az Apával. Drogdílerként dolgozik, függő, de emellett apai feladatainak is eleget tesz, ahogyan az a Kiki fiával közös jelenetekben többé-kevésbé kiderül. Kallódásában benne van a kusza gyerekkor, de az őszinte szeretet és gyengédség is, amit a szüleitől kapott.

Te pszichiáter vagy, ésszerűen kell viselkedned” – parancsol rá az Anyjára a Fia. A nő, aki egész életében másokat hallgatott, akinek a férje kizárólagos figyelme sem járt, akinek még a legrosszabb állapotában is reflexszerű a gondoskodás, aki egész életében mások gyógyszerezéséért felelt, most tébolyultságában meg akarja mérgezni férjét, gyermekké válik, leteszi a terheket és továbbadja a felelősséget. Persze a betegség ijesztő, és az Anya számára is teher, az ösztönösen feltörő gonoszság pedig nem bosszú, hanem a betegség tünete.

A Fiú hazamegy és felszív egy kis cracket, majd a fejére tesz egy párnát, és már nem látja, hogy a gyereke az ajtóból nézi. Az Anyjához kísértetiesen hasonló tompultságba vágyik.

Álom az álomban” – mondja Dario Argento, az Apa. A mozi és az élet lényegének elkoptatott megfejtése, mégis olyan lelkesedéssel mondja, mintha egyedül ő vezethetné rá erre a világot. Filmtörténeti könyve címe Psyche. Megint: nevetséges egyértelműség.

A vágások pislogásra emlékeztetnek, az osztott képernyő szimbolikus erejű. Funkciója szerint gyakran csak a párhuzamos montázst teszi látványosabbá, az események egyidejűségének radikális kiemelésével fokozza azok drámaiságát. Ennél is érdekesebb, amikor ugyanazt a jelenetet mutatja két különböző szemszögből. Ezek a perspektívák gyakran teljesen eltérőek, egy arcközeli és egy totál, felülnézetből, de az is előfordul, hogy hasonló szögből, minimális eltéréssel látjuk ugyanannak a jelenetnek két részletét. Ennek a gesztusnak a szimbolikus ereje világos, egyszerre utal a valóság érzékelésének viszonylagosságára, de érzékelteti a beteg világának bezártságát, megközelíthetetlenségét, meghasadt személyiségének pedig világos metaforájaként áll.

És miközben magával ragad a két lenyűgözően pontos színészi alakítás, a cassavetes-i sodrású történet, két ember ismerős személyes tragédiája, az osztott képernyő kikényszerít egyfajta praktikus távolságot is: hogyan vették fel ezt a jelenetet? Mi az, amit az egyik képen látunk, a másikon viszont nem? Mi kerül bele az egyik és a másik kompozícióba, mi csúszik át, mi különül el?

Miért a zavar? Az érzelmek, a kompozíciók, a gyógyszerek, a betegség – a szereplők és a nézők zavara. A halálhoz való közelítés hezitálással, félelemmel, ismeretlennel van teli, folyamatos bizonytalansággal. Legalább olyan kaotikus, mint az élet.

Gaspar Noé eddigi filmjei zsigeri hatáskeltésre törekedtek, a sokkolás, a meglepetés erejével dolgoztak. Ezzel szemben a Vortex hatása kibogozhatatlan, kiszámíthatatlan, hogy melyik pillanatban rángat bele egy érzelmileg elviselhetetlenül nehéz történetbe, és mikor helyez kívül azon. Radikális és lehengerlő, egyértelműsége csak még jobban fokozza a valóság értelmezhetetlenségét.

A Vortex a Cinema Niche vetítéseinek keretében volt látható, de vetítik még Budapesten október 9-én, az Uránia moziban. A Niche azokat a filmeket hozza el, amelyek Magyarországon nem kerülnek moziforgalmazásba, de tematizálják a nemzetközi filmes közbeszédet, a szervezők személyes kedvencei, és olyan filmek, amelyeket érdemes nagyvásznon látni. A Vortex vetítése előtt Révész Bálint, a Nagyi projekt rendezője beszélt nagymamája időskoráról, demenciáról, az elmúláshoz való viszonyáról. A zsidó vallásban a temetés évfordulója, a jorcajt is fontos esemény a közösség életében, Révész pedig valami ilyesmit hangsúlyozott: a születés mellett a halált is meg kellene ünnepelnünk, mondta. 

A cím a Cinema Niche plakátján található idézet a rendezőtől. /Dazed, 2022/