"Csak az ágyban tegeződöm!" - közölte néhány esztendeje a szereplési vágytól (is) túlfűtött Spéter Erzsébet a hazai televíziózás atyjával, Vitray Tamással. Jelen sorok írója felkapta fejét, és rezignáltan konstatálta, Önjelölt Oszkárné először - bár utoljára ! - rokonszenvet ébresztett benne. Speier Dávid, a UIP - Duna Film filmfordítója közel négy éve tartja kezét Hollywood ütőerén. Ez idő alatt nagyjából ötven filmet magyarított. "Hősei" szinte kivétel nélkül tegeződnek, az első csók után kötelező erővel. Fordítástechnikai kérdésekkel kapcsolatban úgy döntöttünk, hagyjuk a dagadt ruhát másra (lásd: Hungler Tímea - Tóth Tamás Ensemble), és megpróbáltunk zöld ágra vergődni egymással.

- Megkockáztatom, nincs még egy olyan filmfordító széles e hazában, akinek a filmhez fűződő viszonya olyan sajátos lenne, mint a tiéd. Évek óta részt veszel a Titanic Fesztivál munkájában, filmkritikusként is publikálsz, és a napokban újra kezembe vettem azt a remek újságot, amit még egyetemista korodban készítettél barátoddal, hajdani csoporttársaddal, Nevelős Zoltánnal. Ez a lap a Szegedi JATE UKUS Filmklubjának kiadványa volt, amit, gondolom, együtt hívtatok életre...

- A film iránti megszállottságom tízéves koromtól kezdve érhető tetten. Ugyanis nem nézhettem esténként tévét. Sőt! Még a szombat délelőtti Columbót is a barátomnál kellett megtekintenem. Volt mit kompenzálnom, és ez az elementáris hiányérzet értelemszerűen odáig vezetett, hogy amint tehettem, azonnal rászabadultam a mozira. Azóta sincs megállás. A filmklubot valóban Nevelős Zolival csináltuk, eleinte angol és amerikai filmekkel kezdtünk az angol tanszéken, aztán kicsit színesítettük a palettát. Azt az újságot, amiről beszéltél, igazándiból Zoli csinálta, és a Viennáléról szólt.

- Ha már a művészfilmeknél tartunk: izgalmas, hogy kizárólag hollywoodi kommerszeket fordítasz, miközben az érdeklődésed - enyhén szólva - jóval sokrétűbb.

- Azért fordítok amerikai kommerszeket, mert a forgalmazó profiljából ez következik. Egyébként ez nem jelenti azt, hogy amennyiben választhatnék, nem foglalkoznék amerikai kommersszel. Ellenkezőleg. Először is így sokkal kisebb felelősség hárul rám, mint egy szépirodalmi adaptáció esetében.

- És szereted elhárítani a felelősséget?

- Nem. Egyszerűen csak szabadabbnak érzem magam, bátrabban belebarmolok a szövegbe, beírok egy poént oda, ahol nincs, mert mindezt elviseli a műfaj. Noha ügyelek arra, hogy megtartsam az eredeti mű stílusjegyeit, nyilván vannak, akik úgy gondolják, amit én csinálok, már-már túlzás.

- Merthogy ért ilyen jellegű kritika?

- Persze! A Jackie Brown kapcsán valaki azt írta, olyan, mintha a baráti köröm szlengje köszönne vissza a filmben.

- És te mennyire vagy benne a szövegeidben?

- El akarok oszlatni egy félreértést: azokat a "dumákat", amiket belecsempészek a filmekbe, elenyésző arányban találom ki én magam. Általában hallom őket. Van két húgom, az ő társaságukat is figyelem, és én is sok helyen megfordulok. Mindenhol fülelek, és amit mulatságosnak vagy találónak tartok, megjegyzem. Amiről úgy érzem, most nagyon benne van a levegőben, hajlamos vagyok beleírni a szövegbe. Ezek a kommersz filmek ugyanis nem igazán időtállóak. Néhány hónap után eltűnnek a süllyesztőben.

- Vagyis ezekben a filmekben az a közeg van benne, amelyben élsz, és azok az emberek, akik a baráti körödet alkotják.

- Pontosan.

- Ezt a munkát megfelelő terepnek tartod a kreativitásod kiélésére?

- Azt hiszem, igen. Iszonyú szerencsém volt, mert már egyetemistaként is ezt szerettem volna csinálni. És össze is jött. "Hozott" anyaggal dolgozom, amit formálgathatok, de mégsem nekem kell az egészet kitalálnom. Ez nagyon jó. Viszont akadnak olyan munkák, mint mondjuk a Grincs, amelyben dalbetétek is vannak, sőt, a narrátor végig rímben beszél. Úgyhogy ilyenkor szórakoztatom magam, miközben azért ez munka, de a háttérben tudok maradni, ráadásul el is éldegélek belőle.

- Hány éves vagy?

- Harmincegy. Voltam. Sajnos.

- Azon tűnődtem, hogy a munkád - különösen a te esetedben - meglehetősen korosztályfüggő. Ugyanis egy negyvenes férfi szókészlete, életstílusa tökéletesen eltérő a tiédtől. Már ha nem hülye. Ilyenkor két eset van: ez a negyvenes ember beruház néhány szlengszótárra, vagy ha esze van, körülveszi magát pulyákkal.
- Nagyon jó, amit mondasz! Az első megbízásaim arra szóltak, hogy lektoráljam mások fordításait fiatal szemmel. Tudjuk, a mozilátogatók életkora 14-25 év között mozog, az ő szájízük szerint készülnek ezek a filmek, és a szövegek is. Egy darabig azért még bírni fogom. A koromnál jóval infantilisabb vagyok, elárulom, feltett szándékom is "visszamaradni". Az a kérdés, vajon észreveszem-e majd, amikor ezen az ügyön komolyan el kell gondolkodni. Nem tudom, mikor jön el az az idő, mikor majd ráébredek, már csak erőlködöm, és bár próbálom felvenni a fiatalok nyelvét, de már régen nincs hozzá közöm. Majd kiderül.

- Vannak filmek, amelyeknek bizonyos mondatai szállóigévé váltak. Woody Allent idézve: "Csak semmi cicó, a slukker nálam van!" A te nyelvi leleményeid közül volt-e olyan, ami szájról szájra terjedt?

- A szövegek fordításán túl címeket is kitalálok, így például a Fészkes fenevadak az én szüleményem. Ez aztán a Magyar Narancsban főcímként megjelent. Tudom, hogy a „spinédzser” kifejezéssel is illettek már bizonyos típusú lányokat. Azonban "Csak semmi cicó..." nálam még nem volt, és ez nem véletlen. Én a szóalkotás vagy poénalkotás mellett inkább arra teszek kísérletet, hogy elterjesszek, a köztudatba vigyek bizonyos, általam tipikusnak, divatosnak vélt kifejezéseket.

- Ha "bűvészkedésre" vágyom, Parti Naggyal kelek-fekszem, de bolond lennék, ha ugyanezt remélném embertársaim többségétől... Bár óvakodom attól, hogy Kazinczy, a nagy nyelvművelő nyomdokain vezesselek, azt hiszem, megtaláltad a legjobb terepet arra, hogy a hollywoodi kommersz filmeken keresztül némi elmésséget ültess a fejekbe.

- Nincsenek váteszi ambícióim, de tény, hogy tartózkodom attól, hogy megtartsam az eredeti angol, amerikai kifejezéseket. A magyar végtelenül gazdag, szellemes nyelv, úgyhogy kísérletet teszek arra is, hogy akár a káromkodást, a butaságot, a szlenget is gazdagítsam. Ennek ellenére az, amit én csinálok, sokak szemében inkább nyelvrombolásnak tűnik. És ne felejtsük el, hogy ezek a filmek - témájukat, szövegvilágukat tekintve - azért az élet nagyon keskeny területét fedik le. Méghozzá rettentően egyszerű, primitív eszközökkel. Sekélyes világ ez. Ezen belül lehet virgonckodni.

- Említetted a nyelvrombolást: abban a bizonyos rádióinterjúban sokat beszéltél a tegeződésről. Konkrétan: a hősök nálad minél hamarabb, de az első csók után okvetlen összetegeződnek. A beszélgetés után egy nyelvészprofesszor kifejtette, hogy az általános tegeződés az elmúlt századokban a szellemi fogyatékosokra volt jellemző. Magam nem mennék el idáig, de kétségtelen, nem hiszek abban, hogy a tegeződés megkönnyíti a kommunikációt, sőt!

- Az emberek többsége nem tud sem "önözni", sem "magázni", ez kétségtelen. A tegeződés nálam egyrészt generációs, másrészt műfaji kérdés. És tegeződve sokkal könnyebb szöveget írni. Ugyanakkor hogyan venné ki magát, ha az olyan jellegű filmekben, amiket fordítok, akciójelenet közben a következőket mondaná a főhős a hősnőnek: "Vigyázzon! Legyen szíves futni, mert néhány röpke pillanat, s máris gördül egy szikla Ön felé!" Itt nem lehet magázódni! A csók után meg pláne! Amikor a hősöknek kilencven percük van arra, hogy csókban forrjanak össze, majd pedig boldogan távozzanak a naplementébe, ott nem fognak nekem udvariaskodni! Vagy azt a részt mi nem látjuk... De legutóbb a Tomb Raiderben a gonosz és Lara Croft, aki angol arisztokrata hölgy, végig magázódtak, Croft csak a volt szeretőjével tegeződött.

- A Jackie Brownban van egy jelenet, ami nagyon közel áll hozzám. Brown és Max Cherry ülnek egy asztalnál Brown lakásában, és kávéznak. Ott elhangzik egy gyönyörű, intim dialógus. Akkor még magázódnak.

- Nagy gondot is jelentett. Emlékszel, van egy olyan jelenet, amikor Max Cherry reggel visszajön, de mi nem tudjuk, hogy ő az, mert nem látjuk. Brown csak annyit kérdez, a pisztolyért jött-e. Ez elég ciki volt, mert Brown Ordellt tegezi, Cherryt magázza, és az angolból nem tudjuk, kivel beszél Brown, amíg az illető be nem lép az ajtón. Azért valahogyan áthidaltam.

- Képes vagy még úgy megnézni egy filmet, akár a tévében, akár a moziban, hogy ne figyelj a fordítás minőségére?

- Sajnos nem. Persze ha jó filmet látok, akkor le tudok erről kapcsolódni, de egyetemista korom óta nem tudok úgy megnézni egy filmet, hogy ne agyaljak azon, hű, ez mi lehetett az eredetiben, hogy ne nézzem a színészek száját, és azt ne vessem össze a szöveggel. Miközben pontosan tudom, ebben a szakmában a fordítás minősége nem befolyásolja sem a nézettséget, sem a forgalmazás sikerét, sőt, bár nem kizárt, de csak nagyon ritkán fordul elő, hogy valaki úgy ajánljon egy filmet: feltétlenül nézd meg, mert ragyogó a magyar szöveg. Tehát a fordítás színvonala ilyen módon nem mérhető, nem minősíthető. Ettől függetlenül néha nagyokat őrjöngök, és nyilván van, amikor valaki az én munkámtól kap idegrohamot. A tévéről és a videószinkronról inkább ne beszéljünk, mert a nívótlanság kétségbeejtő. Ennek az az oka, hogy a szinkronstúdióknak elképesztő mennyiségű munkájuk van, ezért – többnyire - gyorsan összecsapják a filmeket. Ez egyfelől érthető, másfelől szomorú, főleg ha a régi idők klasszikus szinkronjaira gondolunk, ilyen mondjuk a
Volt egyszer egy Vadnyugat vagy a Pierre Richard-filmek zseniális magyar szövege. Ez a korszak biztosan elmúlt, bár hál’ istennek hébe-hóba akadnak ma is remek szinkronok.

- Privát kérdés következik: a szavak emberei értelemszerűen hajlamosak túlzott jelentőséget tulajdonítani a verbalitásnak az élet minden területén. Én kivétel vagyok, mert sokkal jobban érdekel a test, másrészt egyre inkább azt hiszem, az igazán fontos dolgok nem a szavakon múlnak, ezzel csak takargatjuk a lényeget. De mi van veled? A te életedben mennyire fontosak a szavak?

- Abszolút fontosak. És nem érzem azt, amit mondasz, mert ebben a tekintetben nem vagyok bölcsészalkat. Nálam nem a szavakon áll vagy bukik, hogy egy szituációban hogyan tudok elboldogulni. Nyilvánvaló, ha egy verőlegénnyel találkoznék, minden bizonnyal szavakkal próbálnám meggyőzni arról, hogy nekünk nem feltétlenül kellene összecsapnunk egymással, de ilyen élethelyzetek szerencsére nem nagyon adódnak. Úgyhogy bár meggyőződésem, hogy nagy a szavak ereje, a saját életemben nem érzem, hogy ettől bármi más hiányt szenvedne, vagy emellett bármi más eltörpülne. De most, hogy így komolyan belegondolok, gyakran éltem a szavakkal csak a hatás kedvéért. Sőt, vissza is éltem már velük. Kénytelen vagyok elismerni, hogy ilyenkor meglepően jól működöm.