Az Aurában négy kamasz ébred a dunaújvárosi puszta közepén parkoló autóban. A középiskola HVCS-ja, Tokió (Szénási Ádám), a fiatal Nacsa Olivérre hajazó Peti (Dubai Péter), a cukorbetegsége és hörgős skandináv metál iránti szenvedélye miatt sátánista injekciósnak csúfolt Ádám (Ungvár Ádám), és a suli igazgatójának ártatlan kicsi lánya, Eszter (Kapócs Panka). Négyből kettőjüket már láthattuk a Sherlock Holmes nevében főszerepeiben is - Szénási a címszereplőt, Ungvár pedig Dr. Watsont alakította. A telefon kijelzője reggel tíz órát mutat, de a vidék koromfekete. A kocsi fényszórója is csak addig világítja be a teret, míg egy láthatatlan burokba nem ütközik. A burok mögött pedig van valami furcsa és megmagyarázhatatlan.
Jelenetképek a filmből (Forrás: aurafilm.hu)
Bernáth Zsolt filmjében nem szivárog gyilkos gáz a külvilágot elzáró „fél szappanbuborék” alatt, és a belül rekedtek sem gyilkolásszák halomra egymást. Az aura nem életre kelt hógömb, és nem is hangyafarmhoz hasonló emberállatkert, amellyel valamilyen felsőbbrendű faj szórakoztatja magát - mégis csak arra tudok gondolni, hogy ezt már láttam valahol. Mégpedig Stephen Kingnél, aki egy amerikai kisváros sötét oldaláról mesélt monumentális, 2009-es regényében, A búra alatt-ban. Csak nála nem a cukor- és inzulinhiány miatt ketyegett az óra. Hőseinknek (épp úgy, mint az Űrgammák gyerekcsapatának) a kémia-, a biosz-, sőt egy kicsit még a matektudásukat is elő kell szedniük, hogy megoldják a rejtélyt, ám amikor lelepleződik a nagy titok, a kiskamaszkorból kinőtt néző arca épp olyan tanácstalan grimaszba rándul, mint a Világok harca végén, mikor Tom Cruise náthát küld a tripodokra.
Pedig az Aura ígéretesen indít, felvázolja a gyerekek közti erőviszonyokat, megismerjük a problémáikat - sőt még Sherlock Holmes is kap egy nosztalgikus félmondatot. Szénási Ádámról elhisszük, hogy a Mer-kúr a kedvenc bolygója, kár, hogy a film második felében inkább nem létező intellektusa, mint vagánysága kap főszerepet. Kapócs Panka épp olyan idegesítően hozza a jókislányt, mint Hermione a Harry Potter első részében, Ungvár még félkómában is nagyon szórakoztató, Dubai Péter tudálékosságába pedig valószínűleg én is beleszerettem volna tizenévesen. A történet a problémamegoldásnál kezd meginogni, és hol a logika bukfencezik egyet (hogyan kapcsolódik a történethez az egy meg egy?), hol nyitva hagyott kérdésekbe ütközünk (miért látta öccse képét a burokban Tokió?).
Az utolsó fél órában a többé-kevésbé jól felvázolt karakterek teljesen eltűnnek, és az univerzális igazságé lesz a főszerep. Nyoma sem marad a feszes kamaradrámának, és a gyerekek természetes gesztusai helyett a nagy, nyálas szavak kerülnek előtérbe. A megoldás egyszerre juttatta eszembe a Galaxis útikalauz Viszlát, és kösz a halakat!-fejezetét, és Terrence Mallick festői látomását, Az élet fáját, ám csak nagyon távoli, kósza gondolatként, zavaros eredettörténettel és a szeretet erejével, ami furcsamód mindig mindent elsöpör, csak a giccset nem.
A végkifejlet ellenére a film egyáltalán nem reménytelen, a vizuális effektek teljesen vállalhatóak, az ismeretterjesztés pedig játékos, és nem szájbarágós. Ha az internet előtti időkben felnőtt, tíz év körüli, reáltárgyakban erős kiskölyök lennék, aki még sosem látta a Star Wars-ot, akkor nagyon elégedetten álltam volna fel a moziszékből - így maradt az Űrgammák-nosztalgia. De azzal sincsen semmi baj.
