A magyar mozgókép-oktatás jelentős változás előtt áll, a tervek szerint a mozgókép-ismeret hamarosan önálló tantárgy lesz, amihez rengeteg médiaelméletben, filmtörténetben és filmesztétikában jártas tanárra lesz szükség. Nem árt tudnunk, Amerikában hogyan csinálják. Szeptember elejétől - miután elnyertem a Georgia State University (GSU) mozgókép-programjának PhD-ösztöndíját - személyesen is megtapasztalhattam. Sorozatomban az atlantai egyetemen folyó filmes oktatási szisztémáról, valamint a kommunikációs tanszéken folyó munkáról tájékoztatom majd a filmhu olvasóit.

Az amerikai egyetemi oktatási rendszer a hazaitól eltérő fokozatokra van bontva, melynek célja az oktatásban résztvevő fiatalok igényeinek minél hatékonyabb kielégítése. Az első négy éves körben a hallgatók az undergraduate szinten B.A.-fokozatot (Bachelor of Arts) szereznek, ami nagyjából a hazai főiskolai diplomának felel meg. A képzésnek ebben a fázisában rengeteg fiatal vesz részt. Ennek az az oka, hogy a hallgatók túlnyomó többsége kizárólag a jobb álláslehetőségek miatt hajt a diplomáért. Aki ennél többre vágyik, további két év alatt M.A.-t (Master of Arts) szerezhet a graduate school-ban; ez lenne a tulajdonképpeni egyetemi diploma Magyarországi megfelelője (sok iskola azonban nem fogadja el a hazai egyetemi papírokat M.A.-ként).
A film-tanszéken a két szint között rengeteg különbség van. Az undergraduate oktatásban alapvető filmes tudással ismerkedhetnek meg a különbőző évfolyamok. Bevezető-jellegű órákat (filmtörténet, filmesztétika, filmelmélet, alapvető produkciós ismeretek) követően azonban minden diák szinte azonnal kapcsolatba kerül a gyártással, különböző stúdió-gyakorlatok vagy a videóra (HD) forgatott munkák vágásainál való segédkezés révén. Ugyanezeket a munkafázisokat azonban a graduate school hallgatói saját maguk végezhetik el.

Nemrég egy évfolyamtársam megkért, hogy szerepeljek idei vizsgamunkájában. Egy nagyon egyszerű párperces helyzetgyakorlatrol volt szó (melynek folyamán ismét kiderült: nem követtem el nagy hibát, amikor nem színészi pályára léptem). Itt a tanárok nem mestermunkákat várnak a diákoktól, arra azonban mindenképpen alkalmas a feladat, hogy mindenki tisztában legyen a munka különböző szakaszaival. Mind az M.A., mind a PhD fokozatra kacsintgató diákok választhatnak, hogy diplomamunkaként egy dolgozatot illetve egy vizsgafilmet készítsenek-e. Nyilvánvaló, hogy aki a dolgozatot választja, akadémiai pályafutásra vagy kritikusi feladatokra készül, akik a filmet választják, jó eséllyel a filmgyártással akarnak foglalkozni. Érdekes tény azonban, hogy a bennfentesek szerint a diplomához kötött állások kilencven százaléka egyáltalán nem feltételez semmilyen szakmai tudást. Inkább csak arról van szó, hogy a munkaadók fogalmai szerint az, aki B.A. fokozattal hagyja el az alma mater kapuit, nagy valószínűséggel alkalmasabb az adott poszt betöltésére, mint a csak középiskolát végzett társaik.

Persze hogy ez mit jelent pontosan, senki nem tudja. Jómagam akkor kezdtem kételkedni a fenti tétel helyességében, amikor tanársegédi kötelezettségeimnek eleget téve nekiláttam kijavítani egy másodéves csoport szemináriumi dolgozatait. Az “európai nagyképűségemet” – mellyel szemben az amerikai egyetemisták igencsak jól fejlett paranoiával rendelkeznek – félretéve is meghökkentő jelenségre figyeltem fel: a fogalmazás nem az erős oldala a már legérettségizett hallgatóknak. Távolról sem tökéletes angolságommal együtt sem volt különösebben nehéz megállapíthatani: a tanulók nagy része alapvető (anya)nyelvi problémákkal küzd. Természetesen ennek a ténynek az oka magában az oktatási rendszerben keresendő. Egy állami egyetem undergraduate-tagozatán (sem) többnyire nem a minél szélesebb körű tudás megszerzése a cél, sokkal inkább a hatékony lógás, amit a zsírosabb állások lehető legkönnyebb megszerzésének vágya alakít. Aki szakmailag is felkészült végzősöket keres a filmes területen, többnyire a graduate school-okban néz körül – mondják a hozzáértők.

És hogy a végzős M.A.-hallgatók elhelyezkedését mennyire komolyan veszik az USA-ban, azt a National Communication Association (www.natcom.org) novemberi atlantai kongresszusa jelezte. A tágabb értelemben vett kommunikációs szakterületet képviselőit tömörítő szervezet találkozóján a klasszikus formák között zajló konferenciázás mellett külön hatalmas apparátus foglalkozott a munkaadók és munkavállalók összehozásával. Mint a kommunikáció-tanszékcsoport hallgatója, kötelező jelleggel kétszer három órát segítenem kellett a szervezési feladatok lebonyolításában. Ez azt jelentette, hogy az állásokat felkínáló szervezetek és felsőoktatási intézmények a szervezők rendelkezésére bocsájtottak egy listát a felkínált állásokkal, majd mintegy 20 hallgatóval együtt az elhelyezkedni kívánó végzősök és az iskolák találkozójának szervezésével foglalkoztunk. Egy hatalmas, kisebb boxokkal telezsúfolt teremben minden egyes iskola hr-embere a maga vackában fogadta interjúra az érdeklődőket. A kitöltött űrlapok tanúsága szerint legalább 4-500 interjúra került sor a konferencia ideje alatt, amiből ha csak 200 végződött sikeresen, az ugyanennyi ember elhelyezkedését jelenti egyben. Ilyen keretek között talán érthetővé válik a riportom előző részében említett tény, mely szerint csak a GSU-n 600 filmszakos hallgató tanul, akik számára szinte garantált az elhelyezkedés.

Ugyanakkor nemcsak maga az álláskeresés folyamata zajlik ilyen szervezetten. Már a tanulmányok alatt igyekeznek a diákok olyan órákat felvenni, illetve olyan irányba terelni tanulmányaikat, hogy minél jobban elnyerjék leendő munkaadójuk tetszését. A lehető legtökéletesebb tanmenet lehetőségének biztosítása érdekében az atlantai egyetemek összefogtak, és egymás hallgatói számára átjárhatóvá tették az eltérő iskolákat. Az Atlanta Regional Consortium for Higher Education-ben (www.atlantahighered.org) mintegy 20 egyetem és főiskola vesz részt, és félévente 2 óra külön díjak nélküli felvételére ad lehetőséget a résztvevő intézmények diákjai számára. Filmes szempontból ennek igen nagy jelentőssége van, hiszen a városban két másik olyan intézmény található, ahol filmes program található: az Emory University (www.emory.edu) és a Georgia Institute of Technology (www.gatech.edu). A sorozat következő részében ezekről a programokról írok majd, illetve az előző részben már beígért szemmozgásmérő-sisakkal folytatott kísérletekről (az utóbbi projektet anyagi okokból néhány hónapra jegelte a tanszék, ezért késik a beszámolóm a berendezésről).