Sundance: „Jönnek a britek”

Az új elnök beiktatásakor még a fesztivál is megállt egy pillanatra. Kihaltak az utcák és mindenki átszellemülten hallgatta Barack Obama szavait. Az új elnök és a hozzá fűzött pozitív változások reménye még az addig óvatos forgalmazók vásárlókedvét is meghozta és még aznap több filmre is lecsaptak, bízva a gyors gazdasági fellendülésben, ami majd az ő malmukra hajtja a vizet. Az egész fesztivál hangulatát az optimizmus és a megkönnyebbülés hatja át, noha mindenki jól tudja, hogy Obama sem lesz képes egyik percről a másikra gyökeresen megváltoztatni az elmúlt nyolc esztendő alatt kialakult kül- és belpolitikai krízist. A Sundance szervezői nem győzik hangoztatni, mennyire bíznak az új adminisztrációban és abban, hogy végre a kultúra is kellő figyelmet és támogatást kap majd. A fesztivál közönségnek pedig az elmúlt napokban jócskán kijutott a politikai témájú filmekből, ám az meglepő, hogy az amerikai függetlenfilm elsőszámú bemutató fórumán ebben a témában mégis inkább a britek remekeltek, legyen az politikai szatíra, thriller vagy dráma.

Film Jessco White-ról, a steptáncosról

Colin Wellard forgatókönyvíró az 1982-es Oscar gálán elhangzott „jönnek a britek” mondása nagy port vert fel az akkori, Falkland-szigetek brit megszállása miatt kialakult kényes politikai helyzetben. Számtalanszor idézték azóta és nem véletlen, hogy többször elhangzik Armando Iannucci politikai szatírájában az In the Loop-ban is, amely éppen az ilyen elejtett kétértelmű mondatokból építkező pengeéles és intelligens komédia. Noha az In the Loop gyakran az Igenis, miniszter úr vagy az Office című tévésorozatok hangulatát idézi, és inkább tűnik tévéfilmnek, mégis remekül megírt szatíra a brit és amerikai kormány külpolitikáját meghatározó döntések hátteréről. A hazájában nagy népszerűségnek örvendő vígjátékíró Iannucci nem kíméli egyik felet sem, miközben megmutatja, hogyan is vezet az iraki háborúhoz egy véletlenül elejtett, majd a média által alaposan feltupírozott és kifordított kijelentés. Az In the Loop-ban minden egy teljesen ártatlan esti rádióműsorral indul, amelyben az egyik angol miniszter Simon Foster (Tom Hollander), miután a közel-keleti háború kirobbanásának esélyeiről kérdezik, kínjában azt válaszolja, hogy „a háború előre nem látható.” Nem éppen a legjobb kifejezés ez, akkor, amikor a brit kormány próbálja mindenáron elterelni a közvélemény figyelmét a küszöbönálló háborúról, amelyet nem szívesen ugyan, de ha az amerikaiak beszállnak, ők is kénytelenek lesznek támogatni. A miniszter kijelentése így aztán lavinaszerű eseményeket indít el és Fosternek hamarosan Washingtonban kell magyarázkodnia elszólása miatt, mire ő kínjában egyik meggondolatlan kijelentését a másikkal súlyosbítja, mígnem már az Amerikai Külügyminisztériumban is az ő aranyköpéseivel vannak kiplakátolva az irodák.

Ügybuzgó jobb keze, egy zöldfülű gyakornok (Chris Addison) pedig, ha lehet, még jobban összekuszálja a dolgokat. Az amerikaiaknak persze kapóra jön a miniszter kijelentése, akik már a csapatok létszámát kalkulálják. (A Pentagon főembere (a Maffiózókból ismert James Gandolfini) egy csicsergő, gügyögő lila-rózsaszín gyerekszámítógépen számolgatja, hány csapatot kell küldenie hazájának a bevetésre, ha kirobban a háború.) A dolgokat tovább súlyosbítja, hogy mindeközben a miniszter kertszomszédja valóságos hadjáratot indít a politikus ellen az összes létező sajtóorgánumban, mivel az nem hajlandó megcsináltatni a kettejük kertje között omladozó kőfalat és ennek a fülemüle pernek még súlyos következményei lesznek a miniszterre nézve. Miközben Foster, a segédje és a miniszterelnök állandóan káromkodó kommunikációs tanácsadója Malcolm Tucker (Peter Capaldi) kétségbeesetten próbálkozik rendbe tenni a dolgokat, addig bepillantást nyerhetünk néhány befolyásos politikai tisztségviselő mindennapjaiba, valamint az általuk hozott súlyos döntések oly banálisnak tűnő hátterébe. A film ajánlója után a következő sorok olvashatóak a katalógusban „Ne aggódjon, az itt látottakból valójában semmi sem történt meg. Ez csak brit vígjáték!” Úgy legyen!

Maffiózó hurokban

Pete Travis filmje az Endgame azt mutatja, hogy miként jutott el Dél-Afrika az 1980-as években a békés politikai átmenetig. Az African National Congress (ANC) fegyverrel vette fel a harcot az apartheid ellen, miközben a Dél-Afrikai elnök P.W. Botha körömszakadtáig ragaszkodott a hatalmához, válaszként az ANC egyre több terroristatámadást hajtott végre. Egy brit bányatársaság alkalmazottja Michael Young (Jonny Lee Miller) mindent megtett azért, hogy békés megoldást találjon a konfliktusra, mert ez biztosíthatja a vállalat stabilitását a térségben. Fáradozásainak eredményeként titkos találkozókat hozott össze egy eldugott angol birtokon, ahol tárgyalóasztalhoz ültette az ANC Dél-Afrikából száműzött, terrorista vezérnek bélyegzett fejét Thabo Mbeki-t (Chiwitel Ejiofor) és többek közt az Afrikára szakosodott filozófia professzorral Willie Esterhuyse-val (William Hurt), hogy megtörjön a jég a szembenálló felek közt. Mialatt a Wembley Stadionban Mandela kiszabadításáért koncerteztek a sztárok, Mandela a börtönben, majd szigorúan ellenőrzött, poloskákkal és kamerákkal telerakott házában folytatott tárgyalásokat. Travis filmjének mégsem Mandela a főhőse, sokkal inkább a bányatársaság alkalmazottja Michael Young valamint a tárgyalóasztalnál egymással szemben ülő, egymás iránt mégis kölcsönös bizalmat és szimpátiát érző Mbeki és Esterhuyse. Látva a békés konfliktusrendezés lehetőségét, az ír terrorista szervezet az IRA is az ANC-hez fordult segítségért, hogy miként is tárgyaljon a brit kormánnyal, most pedig, ha lehet hinni a film záró sorainak, az IRA segít a Hamasznak ebben. Ha pedig ez így van, ez a film, ha lehet most még aktuálisabb most, mint néhány hónappal ezelőtt, amikor elkészült.

Az Észak-Írországban a 80-as években tetőződött konfliktus a kiindulópontja a Five Minutes of Heaven című brit drámának, amelynek az akkori események máig tartó utóhatását mutatja két férfi történetén keresztül. Egyikük, az angol Alistar (Liam Neeson) tizenöt évesen patriotizmustól vezérelve és a média valamint radikális protestáns csoportok nyomására lelő egy ír katolikus fiatalembert, akinek a kisöccse Joe mindezt az utcáról nézi végig. Évtizedekkel később egy békítő program segítségével eljön a pillanat, hogy a két férfi a kamerák előtt nézzen szembe egymással és múltjukkal. Joe (James Nesbitt) azonban elmenekül a tévés cirkusz elől, noha feltett szándéka, hogy megöli bátyja gyilkosát és végre, mint ahogy arra a film címe is utal, öt percre a mennyországban érezheti magát. A német Oliver Hirschbiegel jól egyensúlyoz a két férfi története közt és építi a feszültséget, amelyet sokszor egyenesen vígjátéki fordulatokkal old fel, körüljárva azt a lelki állapotot, amit a feszült politikai légkör keltett, és amely könnyen radikalizmusra sarkallta a fiatalokat, akiknek évek múltán szembe kell nézniük szörnyű tettükkel és nem utolsó sorban az áldozat hozzátartozóival. A film mégis a legtöbbet a két főszereplő Liam Neeson és James Nesbitt játékának köszönhet.

Öt perc a mennyben

Dominic Murphy White Lightnin’ című filmje Jessco White-ról szól, a törvényen kívüli sztepptáncosról, aki egész életében saját démonai elől menekült. Jessco White már gyerekkorában is problémás volt, több időt töltött nevelőintézetben, mint otthon, ahol apja, hogy megnevelje szteppelni tanította, de kábítószer függősége és megrongálódott idegeinek köszönhetően Jessco ismét intézetbe, ezúttal a zárt osztályra került. Ott értesült apja kegyetlen haláláról. Az intézetből kikerülve az apja emlékére felöltötte annak cipőjét és régi zenész tásával turnéra indult, ami nem csak kalandot, de a szerelmet is meghozta számára Cilla (Carrie Fisher) személyében, ám az elmebaj és a függőség okozta tünetek egyre inkább elhatalmasodtak rajta. A valós és kitalált elemeket ötvöző White Lightnin’ olyan autentikus észak-virginiai közeget teremt, hiteles figurákkal, hogy senki sem mondaná meg, hogy az egész mögött egy túlnyomó többségében szigetországbeli stáb áll, egy fiatal angol tehetséggel, Edward Hogg-al a főszerepben. Az elsőfilmes reklámfilm rendező Dominic Murphy a nyugat-Virginiai szegénytelepek realizmusát keveri az álomszerű víziókkal. Képei olyan erőteljesek és brutálisak, hogy az érdekes történet és a kiváló színészi alakítás ellenére sokan nem bírták végignézni a filmet, amelynek hőse, a filmmel ellentétben ma is él, sőt Beck videóklipjében a Loser-ben is feltűnt.