Lehet, hogy a gazdasági recesszió az oka, lehet, hogy még nem indult be teljes gőzzel az idei fesztivál, de mintha kevesebben lennének a nézők. Még az általában legzsúfoltabb első hétvégén is viszonylag könnyedén be lehetett jutni a filmekre. Robert Redford a nyitó sajtótájékoztatón nem titkolta, hogy tartottak is ettől, annak ellenére, hogy újabb szponzorokkal gazdagodott a rendezvény, a pangó gazdaság a filmkészítésre, a recesszió a közönségre is kihat, s az egész filmipart befékezi, noha az utcák forgalma azt mutatja, hogy az esemény még így is meghaladni látszik a városka kapacitását. Redford azonban ennek ellenére bizakodó, mondván, Obamának köszönhetően talán végre a „kultúra és a művészet is újra napirendre kerül”.
 |
| Auguszta amerikai rokona |
Az, hogy a fesztivál történetében milyen változásokat hoz a 25. évforduló, még nem tudni pontosan. „What’s next?” a leggyakoribb kérdés, mindenkit az foglalkoztat legjobban, mi jön majd ez után? Mi újat tudnak még kitalálni a rendezők? A múltidézés elég rövidre zárt. Csupán néhány kép a fesztivál korábbi sikerfilmjeiből és a fesztivál kisfilmje, amelyben többek között Robert Redford, Steven Sorderbergh, Paul Thomas Anderson és John Waters mesélnek hajdani Sundance-élményeikről. A sajtósok is csak azt kérdezgetik lépten nyomon, hogy „most mi jön”, mert a fesztivál utolsó pillanatban változtatgatja a sajtóvetítések időpontjait.
Még csak három nap telt el, de már annyi kavarodás volt, mint az elmúlt hat évben, mióta tudósítok, összesen. Vannak, akik még háborognak, vannak, akik már belenyugodtak, hogy valami teljesen mást kapnak a meghirdetett film helyett. Míg más fesztiválokon a sajtóvetítés minden esetben megelőzi a nyilvános bemutatót, addig a Sundance óvatosabb - nem akarják, hogy az esetleges rossz kritika eltántorítsa a nézőket, így itt a fordított helyzet állt elő, hogy a sajtósok nemegyszer a fesztivál közönségtől szedegetnek információt a filmekről.
 |
| A magányos tömeg gyurmából |
Ennél azért jóval kellemesebb meglepetéseket is tartogatott a fesztivál. A nyitófilmként bemutatott Mary és Max szórakoztató, ötletes, intelligens és elgondolkodtató. Az ausztrál származású Adam Elliot gyurmafilmje, felnőtt témákat érintő felnőtt mese, ami annak ellenére is aktuális, hogy a cselekménye az 1970-es években kezdődik. Elliot korábbi rövidfilmje a Harvie Krumpet 2004-ben Oscar-díjat kapott, és gyanítható, hogy a Mary és Max is számos elismerést be fog söpörni. A történet egy nyolcéves ausztrál kislány és egy negyvennégy éves New York-i férfi között kibontakozó, és csaknem húsz esztendőn át tartó, véletlen hozta barátságáról szól. A csúnyácska kislány Mary, miután a kortársai közt hiába keres barátokat, gondol egyet és levelet küld egy találomra kiválasztott amerikai címre, hogy megtudja mindazt, amit otthon senkitől sem tud megkérdezni, mert anyját szorosabb kapcsolat fűzi a sherrys üveghez, mint hozzá, apja pedig a preparálás megszállottja.
A találomra kiválasztott címzett egy szintén magányosan élő férfi, Max Horrowitz, akit hatalmas súlya és pszichés tünetei tartanak elszigetelve embertársaitól. A távolság és a korkülönbség ellenére mély barátság szövődik kettejük közt. A Tony Collette hangján megszólaló Maryről és a Philip Seymour Hoffman hangját kölcsönkapó Maxról kapott precíz portré mellett némi betekintést nyerhetünk Melbourne külvárosának mindennapjaiba, megismerhetjük New York színes, zajos forgatagát és fura figuráit. Annak ellenére, hogy az internet-generáció előtt szinte teljesen ismeretlen a postai levelezés, a történet nagyon is időszerű. Éppen az interneten felnőtt generáció az ugyanis, amelynek többsége a világháló segítségével keres magának sokszor több ezer kilométerről barátot. Maryhez hasonlóan sokan ugyanúgy találomra választanak maguknak ismerősöket, mert ma még bezártabban élünk, mint a hetvenes évek közepén, de a vágy arra, hogy barátokra találjunk, és választ kapjunk a kérdéseinkre, ugyanúgy fűt mindenkit.
