Az elkövetkező hetekben három folytatásban közöljük le a tanulmányt a Mozi 100 éve kiállítás alkalmából.

Mozi. A szó hallatán először bizonyosan nem a filmek vetítésére és nézésére alkalmas létesítmények, műintézmények építészeti vonatkozásai idéződnek fel bennünk. Az építészet a mozival összefüggésben csak áttételesen, közvetett módon van jelen emlékezetünkben. A mozi – akkor is, ha filmszínháznak nevezik – elsősorban a moziba járás, a „mozizás” eseményének színtere, s ennek az eseménynek – akárcsak a filmnek – időbe ágyazódott, tovatűnő mozgása, dinamikája van. A moziba többnyire a(z) (esti) város lüktetésében érkezünk, aztán a várakozás, találkozás, sorbaállás, gyülekezés mozzanatai közepette fények, színek, formák, képek, plakátok, arcok, figurák felvillanó montázsai töltik meg a teret, melyben nézelődve, bámészkodva, csevegve várjuk, hogy elérkezzen a vetítés ideje. A mozi előcsarnokában való tartózkodás képi szekvenciákra bomló, időben zajló eseményének persze fontos részét képezik az építészet téri-formai elemei is, de csak beleolvadva a látványba, mintegy feloldódva a történésben, ami élményként bennünk marad. Aztán a csengetés a nézőtérre szólít, ahol a helykeresés, a mellettünk ülők lopva elkapott tekintete, a később érkezők beengedése a sorba és a fészkelődés zöreje-moraja vonja el figyelmünket a kivilágított (építészeti) térről, amire esetleg csak az elhalványuló fények kiváltotta csendben vetünk néhány pillantást. Majd peregni kezd a film, s a mozgó fényképek tovaröpítenek térben és időben, mondjuk „Ámerikába”, mint annak idején (1909) Babits Mihályt. A végén pedig újragyúlnak a fények a nézőtéren, mi meg újra a saját időnkben és terünkben találjuk magunkat és a film élményével, emlékével megrakottan lassan imbolyogva – egy szűk folyosó, néha az előcsarnok érintésével, esetleg közvetlenül – kisétálunk az utcára, beleveszve a(z) (esti) város forgatagába vagy csendjébe. Emlékezetünkben elsősorban a film képei maradnak meg, de az esemény mozzanatainak emlékképei között, ha töredékesen is, ott ragadnak a mozi építészeti elemeinek, tereinek kaleidoszkóp-szerű képei is, bár ezek a képek ritkán állnak össze bennünk konkrét építészeti térré. Ekképpen a mozi elsősorban egy helyként rögzül (téri) emlékezetünkben, melynek – gyakran kiváló – építészeti értékei csak ritkán, inkább alkalomszerűen kerülnek figyelmünk középpontjába.

Az építészet és annak története felől közelítve a mozihoz és a mozik építészetéhez ugyancsak az a helyzet, hogy a modern építészettörténet példatárában csak elvétve – mondhatni lappangva – bukkan fel egy-egy mozi, mint építészeti érték. Ezek is jobbára csak úgy, hogy egy-egy jelentős építész más vonatkozásban (is) figyelemre méltó életművének részét képezik. Ilyen például a Gunnar Asplund által tervezett stockholmi „Scandia” mozi (cinematograph) belső tere (1921) és részben ilyen a Theo van Doesburg által tervezett mozival és táncteremmel kombinált kávéház-kombinát, a strassbourgi „Café Aubette” enteriőrje (1927), de ma már egyik sem létezik. Mindkét építészeti alkotás elsősorban csak belső terekkel rendelkezett, s talán ezért sem váltak, válhattak az építészettörténet reprezentatív, ráadásul bizonyos építészeti elveket maradéktalanul és ellentmondásmentesen kifejezésre juttató példáivá. Ettől némileg eltérő kivételnek is tekinthető egy budapesti példa: Kozma Lajos Átrium-háza a Margit körúton, benne az „Átrium” mozival (1935-36), ami aztán mégsem bizonyul igazi kivételnek, hiszen a legtöbb építészettörténeti ismertetés inkább csak érintőlegesen szokta tárgyalni a mozibelső kialakítását, miközben a mozit magába fogadó ház homlokzatának korszerűségét hosszasan méltatja, jóllehet Kozma Lajos életművének ez a ház a mozival együtt kiemelkedő alkotása. Úgy tűnik, mintha az építészet (elmúlt százéves) történetében a mozinak, a filmszínháznak, mint építészeti alkotásnak nem, vagy csak ritkán jutott volna hely és akkor is csak az építészettörténet szemléletének és látókörének perifériáján.
De – tisztelet a kivételnek – ugyanilyen „perifériális látást” tapasztalhatunk akkor is, ha a város építészeti felfogása, a város építészete felől közelítünk a mozihoz, a mozi-építészethez. Ha egy város – esetünkben Budapest – építészetére gondolunk, akkor a város szövetében rejtőző mozik ritkán jutnak az eszünkbe. A város építészetére vonatkozó képzeteink egyrészt a város egészére, mint egy hatalmas, összetett és időben növekvő ember alkotta tárgyra vonatkoznak, másrészt ennek kitüntetetten megragadó elemeire; utcákra, terekre, építészeti monumentumokra, középületekre, épülettípusokra, melyeket, mint magát a várost is, saját történetük és ekképpen saját formájuk jellemez. A templom, a színház, a múzeum vagy a lakóépületek épületteste a város formáját (testét) meghatározó építészeti elemek, melyek városmodell-képzetünket messzemenően meghatározzák. A többnyire házakban, vagy házhomlokzatok mögött rejtőzködő mozibelső-épülettestek ilyen értelemben (is) kívül esnek a várost jellegzetes építészeti formákon keresztül értelmező városépítészeti felfogás látókörén, akárcsak a közösségi élet más városi színterei, mint amilyenek például a kávéházak vagy a presszók voltak, melyek jószerivel eltűntek az idő sodrában.

Ugyanakkor a város nemcsak „élettel megtöltött individuális tárgy”-ként fogható fel, hiszen egy város forma is, tér is, de hely is, szociális és kulturális képződmény is. Sőt, ahogyan Robert E. Park definiálta: „… a város lélekállapot, szokásokból és hagyományokból, a szokások keretében szerveződő és a hagyomány által közvetített viselkedési formákból és érzelmekből összetevődő egész”. Ennek az egésznek a mozi-építészet egy fontos vetülete, lenyomata. Része és nyoma annak az emlékezetnek, ami a várost növekedése és változása folyamán jellemzi, tükrözve e változás karakterjegyeit és formáit, amelyek (építészeti) értéket (is) képviselnek.

Fontos tehát, hogy Budapest moziépítészete ne maradjon a várossal kapcsolatos téri emlékezetünk „szürke zónájában”, hogy az építészettörténetnek is szerves részévé váljon és a városra vonatkozó képzeteinkben is éles kontúrral rajzolódjanak ki a mozik, mint a közösségi élet építészetileg is fontos városi színterei.

Budapest a huszadik század első felében a kávéházak városa volt. A század legvégén egyetlen kávéházat sikerült újraéleszteni a sok közül. A presszók pusztulása és eltűnése immár visszafordíthatatlan folyamatként hamarosan lezárul. Budapesti mozik még vannak, bár számuk rohamosan csökken. 2001 februárjában a Tabán mozi fotóinventáriuma még a számba vehető mozik (91) körülbelül negyven százalékát (36) működőként regisztrálta; a többi – legutóbb az Átrium a millenniumi filmszemle után – bezárt, megszűnt. Mindezt a mozik iránti rezignált nosztalgiával egyrészt a vég kezdetének is tekinthetjük. Egy korszak véget ér(t). Másrészt újdonságfüggő optimistaként gondolhatjuk azt is, hogy a film ismét csak új vetítőhelyet – multiplex – keres magának úgy, mint kezdetben, amikor még nem volt mozi.


Az első mozgófényképet Budapesten a Váci utcában egy ház falára vetítették. A pár méternyi film bemutatóját követően az új látványosság, a mozgófénykép-mutatvány, először a Somossy Orfeum (ma: Operett színház) kávéházi télikertjébe költözött, ahol egy egész héten át láthatta a nagyérdemű közönség, mint kiegészítő attrakciót, a Lumière testvérek vadonatúj találmányát. A párizsi bemutatót (1895) követő millenniumi évben az „Animatograph” néven 1896. április 29. és május 6. között futó produkciót néhány nappal később – 1896. május 10 – a feltalálók képviseletében Bécs után Budapestre érkező Eugen Dupont bemutatói követték. Dupont a körúti Royal Szálló kávézójában vetített majdnem egy évig. ő kapta az első filmvetítésre kiadott mutatványosi jogosítványt is Pesten, ám hamarosan helyi vállalkozók is folyamodtak a városi rendőrség által kiadott, ekkor még csak egy-egy hónapig érvényes, „mozgókép mutatványosi” engedélyekért.

Az első mutatványosok között volt Sziklay Zsigmond, aki vállalkozását már kifejezetten a filmvetítésre alapozta. Párizsban tartózkodó fivére, Arnold szerezte be a szükséges berendezéseket és filmeket, az alig több mint féléves találmány összes kellékét, hogy a Sugár út (Andrássy út) 41. szám alatti átalakított üzlethelyiségben – a későbbi Ádám söröző helyén – megnyílhasson az Ikonográf. Sziklay nemcsak vetített, hanem operatőrként is próbálkozott. Megörökítette az Ezredéves Kiállítást megtekinteni a Városligetbe látogató Ferenc Józsefet. Az első magyar dokumentumfilm „kísérleti film” lett: a császári és királyi felség feje lemaradt a képről. A Sziklay fivérek vállalkozása is csak a kísérleti szakaszig jutott, mozis pályafutásuk tiszavirágéletű volt – 1896. június 20-tól július 20-ig tartott. Az önálló mozi – magyarul először inkább: mozgó, mozgófénykép színház – születése még váratott magára.

A kávéházakban viszont szaporodtak a rövid jeleneteket bemutató vetítések. Valószínűleg azért is, mert a kávé, vagy a sör mellé „kísérőként” szolgáltatott viccesen mozgó képek látványosságaihoz ezeken a helyeken eleve lelkes és nyitott publikum viszonyult. A Royal kávézója után többek között a Koch kávéházba (Dob utca), a Reigner sörházba, a Velence kávéházba, a Wekerle mulató vendéglőjének kistermébe (Rákóczi út) is beköltözött a mozgófénykép, mint látványosság. A Rákóczi úti Velence kávéház esetében, - ahol 1899 óta vetítettek mozgóképeket – a film, mint járulékos mutatvány, jövőt meghatározó médiumnak bizonyult. A kávéház tulajdonosai, Ungerleider Mór és Neumann József – miután mozigépjavító műhelyt, majd mozigépgyártó vállalatot alapítottak – kávéházuk helyén építették fel a népszerű Phoenix mozit (1918 után), amely 1959-től Tisza néven egészen 1994-ig fennmaradt.

A korai időszak másik színtere, ahol a mutatványok között számon tartott film ideiglenesen otthonra lelhetett, a mutatványos sátrak, pavilonok tünékeny, de akkortájt virulens világa volt. A mozgófénykép, mint mutatvány egyrészt a bolhacirkusz, a paprikajancsi, a planéta, az óriás leány, az alvó fakír és a többi hasonló látványosság közé csöppent e nagy népszórakozdák területén. A szokványos látványosságok és a technika „csodaművei” között ekkor még keskeny volt a mezsgye. A nagy jövőjű technikai újdonságok, mint a fonográf és a telefonhírmondó, vagy a mozgókép itt is ámulatot keltettek ugyanúgy, mint a tudományos-technikai kiállításokon.

A mozgókép technikai „csodaműként” és mutatványként is debütált a Városligetben. Az Ezredéves Kiállításon, egy Alpár Ignác által tervezett pavilonban állította fel Edison kinetoszkóp-vállalkozásának fiókját, ahol „Edison csodaművei” voltak láthatóak. A városligeti „ősbudavára” mulatótelepen, ami szintén a Millennium alkalmából létesült – a mai Vidámpark és részben a mai Állatkert helyén –, Décsi Gyula mutatványos indította el 1898-ban „Kosmograph” nevű (nyári) idényvállalkozását. Az előadásokhoz, melyek „szabad, elsötétített téren” (?) zajlottak, Lumière-től szerződtetett egy mérnököt meg egy gépészt. Az ingyenes vetítéseken bemutatott „kezdetleges képek inkább nekem tetszettek, mint a nagyközönségnek” – emlékezett a kezdetekre néhány évtized múlva Décsi, aki addigra a moziszakma élvonalába került. 1900-ban egy „mutoscop”-ot indított, majd a Művész moziként máig fennmaradt Mozgókép Otthont alapította és vezette. A családi vállalkozásként működtetett – a Teréz körút 30. szám alatt 1910. január 10-én megnyitott – „Otthon” v. „Décsi” Budapest első premier mozija volt.

Herbst Samu is 1898-ban indította el cinematographját, de a „hanyatló” üzleti forgalom miatt – ő nyilván szedett belépődíjat – csak igen rövid ideig tudta működtetni. Ráadásul kis- méretű bódéját egy gyorsfényképészeti műteremhez ragasztva tákolta össze, ami megzavarta az épület architectonikus összhangját és szépészeti szempontból is kifogásolható volt. A gyalulatlan deszkából összerótt építmény a székesfőváros gazdasági hivatalának is szemet szúrt, mindazonáltal eme provizórikus építmény a későbbi moziépítészet tétova kezdőlépéseit – legalábbis részben – ugyancsak jellemzi. „Kinn a ligetben egy fabódé, benn a városban egy ideiglenesen üresen maradt bolthelyiség, ez volt a mozi.” – idézi a kezdeteket később, 1913-ban a „Mozivilág” című újság. E tétova városligeti kezdet szabályt erősítő kivételének számított a századelőn – igaz, már a mozizás elterjedésének idején, 1908 után – a városligeti Royal Vio, melyet a Feszty-körkép épületének tőszomszédságában a Fisch család működtetett. A családfő az Állatkerti körúton álló Varieté színházát alakította idénymozivá. A templomra hajazó homlokzatot kupolaszerű lezárással torony is díszítette. A zömök torony felső szintje nyitott volt, mint egy kilátó és, ha nem lenne (blaszfémikus) képzavar, akkor a torony tetejére akár odaképzelhetnénk a korabeli mozielőadások nélkülözhetetlen szereplőjének, a kikiáltónak a figuráját is, mint egy mozi-müezzint különösen, ha tudjuk, hogy ezen az épületsoron állott az elefántházi minaret is. Persze a sikeres és hosszú életű Royal Vio épületének architektúrája nemcsak szakrális építészeti allúziókkal operál; rajta van egy kissé a kor ipari épületeinek csarnok-hangulata is. A Fisch família mellett a másik nevezetes dinasztia, amelyik sikerrel próbálkozott a városligeti mozizással, a Fényes család volt. Özvegy Fényes Mártonné „Fortuna” nevű idénymozija 1902-től haláláig (1942) működött.

A korai filmekre kezdettől jellemző egzotikus, keleties tematika a mozipavilonok formavilágát is befolyásoló vagy maradéktalanul meghatározó módon, a lágymányosi „Konstantinápoly” nevű szórakozó területen bontakozhatott volna ki igazán. A Millenniumra tervezett, Török kávéházat, Szulejmán sátrát és sok más látványosság között cinematigraphot is ígérő vállalkozás azonban még az ünnep évében befuccsolt. A csődben – azon túl, hogy ez a terület akkor még központtól távolinak és forgalomból kiesőnek számított – a Duna-parti szúnyogok inváziója is szerepet játszott. A pesti oldalon, a Duna-parttól távolabb fekvő Népligetben viszont a Fisch család egyik tagja, Fisch Erzsébet később (ideiglenesen) sikerre vitte a mozgóképet (1905).

Az első „mozipróbálkozások” között, a ligeti pavilonok (bódék) mellett, fontos szerepe volt a sátoros moziknak is. A sátormozikat a város legkülönbözőbb helyein állították fel; elsősorban grundokon, vagy alkalmas köztéren. Működött mozi a Bomba téren (Batthyány tér), a Boráros téren, de a Dohány utca–Wesselényi utca sarkán lévő üres telken is. A kerületek, főleg a sátrakkal járó „csődület” veszélye miatt, nem mindig lelkesedtek e nomád hangulatú létesítmények iránt, melyeket – némi eufémizmussal – „mozgókép csarnok”-oknak neveztek. A favázas, tetején impregnált ponyvával borított, alul néha deszkatáblákkal burkolt építmények egyetlen (vég)homlokzata egyszerre idézte fel a mutatványos bódék és a vadnyugati „saloon”-ok patyomkin-kulisszáit, ahogyan ezt a „Sárik-mozi” fényképe is bizonyítja.

A nem túlságosan kifinomult építészeti megoldásokkal rendelkező sátor-csarnokok ugyanakkor elég sok néző befogadására voltak alkalmasak: Narten György egyik sátra 20x40 m (!) alapterületű volt, Tepli Nándorné 10x20 m-es, 600 fős sátor felállítását kérvényezte (1905), a Litka-féle kinematográf-sátor pedig 500 férőhelyes (8,5x22,5 m) volt; a nézőtér kevesebb, mint fele területén gyalulatlan fapadokból összerakott ülőhelyekkel. A „parkírozatlan” – parkosítás nélküli, poros-sáros felszínű – tereken és grundokon az igencsak tűzveszélyes sátormozik többnyire 1910-ig tartották magukat, addig azonban nagy szerepük volt abban, hogy a mozgókép igazi tömegszórakoztatássá vált. Zeller Mátyás budai – Városmajor és környéke, Bomba tér – és Narten György (főleg) pesti – Városliget, Teleki tér, Dohány u.–Wesselényi u. sarok – nomád mozijai, a többiekével együtt, nyom nélkül tűntek el az időben. A film pedig lassan átlényegült – a mutatványosok (egyik) látványosságából fokozatosan önállósuló szórakoztató művészeti (ipar)ággá.

Folyt. köv.

Szalai András

Ha többet akarsz tudni a kiállításról, annak hátteréről, akkor látogass el a fieszta vagy az eszpresszó rovatunkba.