Az elkövetkező hetekben három folytatásban közöljük le a tanulmányt a Mozi 100 éve kiállítás alkalmából.

Budapest első állandó mozgóképszínházát a már korábban is mozizó Ungerleider Mór és Neumann József nyitotta meg 1906-ban, Projektograph néven az Erzsébet körút 27. szám alatt. A későbbi Odeon mozi már csak filmvetítések helyéül szolgáló „projektograf terem” volt. A film a mutatványosság bódés-pavilonos-sátras világából – odahagyva a kávéházak belső termeit és az ideiglenesen bérelt üzlethelyiségek áporodott levegőjét is –, a színházszerű bemutatóhelyek világa felé indult. Eleinte persze az állandó mozgók is sok elemet őriztek a helykeresés évtizedének zaklatott-lázas időszakából – amikor például egy üzlethelyiségből úgy lett mozi, hogy a feketére mázolt ablaküvegen aranybetűs feliratokkal hirdették a hely, a vállalkozás megváltozott profilját –, ámde mindez egyre kevésbé bizonyult elegendőnek a mozizás történetének második évtizedében. A gomba módra szaporodó mozgóképszínházak éles konkurenciaharcot folytattak az egyre igényesebb és növekvő létszámú közönség kegyeinek elnyeréséért. A szórakozni vágyó publikum becsalogatásához már a magát rekedtre ordító kikiáltó hangja kevés volt. Szaporodtak az újság hirdetések, a moziplakátok, megjelent a szaksajtó – „Mozivilág”, „Mozi-színpad” –, amely 1910-ben már arról cikkezett, hogy Budapest többé nem a kávéházak , hanem a mozik városa. 1909-ben már negyvenhat mozgó állt a nagyérdemű közönség rendelkezésére, 1913-ban pedig Budapest a mozikkal legjobban ellátott nagyvárosok közé emelkedett: a 910000 lakosra 114 mozi jutott. (Az egy mozira vetíthető lakosságszám eszerint Budapesten 7982 fő; míg Londonban – ahol 7 millió lakosra jutott 400 mozi – 17500 fő; Berlinben pedig – kb. 4 millió lakos és 260 mozi – 15385 fő!) Budapest mozikkal legjobban ellátott térsége ekkor a hatodik, a hetedik és a nyolcadik kerület volt. Összesen 74 vetítőhely – a mozik 65 százaléka – működött errefelé, vagyis a városi élet lüktető ütőerei mentén. Az első világháborúig terjedő szűk évtized – 1906-1914 – valóban a mozik, a mozizás fénykora volt.

A második állandó, de már önálló épületben működő mozgóképszínházat is az Ungerleider-Neumann páros – a Projektograph Rt. két tulajdonosa – nyitotta. Az 500 férőhelyes ApollóSzínház – értsd: mozgófénykép-színház – 1906 végére készült el, s már a nyitást követő néhány hónap után erkélyekkel kellett bővíteni a nézőterét. A Népszínház közelében – Népszínház u. 1-3. sz. alatt, a mai Blaha Lujza téren – létesült, színházszerűen kiképzett mozi igazi konkurenciát jelentett a zenés népszínműveket bemutató patinás teátrumnak. Az Apollót később vádolták is azzal, hogy elviszi a színház közönségét. Az új filmszínház ugyanakkor, nemcsak az állandó, hanem a színház-szerű mozik sorában is – a korabeli felfogás szerint – csak a második volt, hiszen az Uránia Tudományos Színház már 1901 óta vetített ismeretterjesztő előadásokhoz kapcsolódóan filmeket, jóllehet a tudományt népszerűsítő mór stílusú hely – a millennium évében még Oroszy Caprice majd Alhambra mulató – csak 1916-ban vált rövid időre majdnem igazi „film-színházzá”. A budapesti „Chicagó” területén működő – Chicagó színháznak is becézett – Apolló tulajdonosait ez a „második helyezés” persze nyilván nem zavarta, mert filmszínházuk mégiscsak a „fővárosnak legmodernebbül direct e czélra épült kőszínháza” volt, amely elegáns publikumot vonzott – például a királyi udvar tagjait – és „kultúrmissziót” is teljesített ebben a híretlen épült városrészben. De egyébként is: 1908-ban – a „mozi” szó (Heltai Jenő) születési évében – a Projektograph Rt. már 10 vetítőhelyet (mozit) működtetett főváros-szerte.

A mozi térhódításának a színházak nem igazán örültek. Különösen nem, ha komolyan vették az olyan lelkes kifakadásokat, mint amilyenre például a „Mozi-színpad” újságírója ragadtatta magát 1913-ban: „Sokoldalúságánál és tökéletességénél fogva a mozi lassan háttérbe szorítja a színházat, fölösleges lesz a színház, de nélkülözhetetlen a mozi.” De nem örültek a boltosok sem, hiszen a mozik, a bankok és a kávéházak – (ma már csak a bankok!) – egy jó saroküzletért a főutak mentén egy egész bérházat is képesek voltak megvenni. A kereskedők három fő riválisának ingatlanokért, helyekért folytatott versenyfutásában ezidőtájt valószínűleg többször is győzött a mozi úgy, mint a Nagymező utca 8. szám alatti bérház esetében.

Ernst Lajos négyemeletes, képkiállító-termes bérházának első tervét 1909-ben elutasították, de két év múlva már elkezdődhetett egy ötemeletes, kávéházat és kiállítótermet is magába foglaló bérház építése. Az „Ernst Múzeum” (módosított) tervét Fodor Gyula építész készítette, de az épület kialakításában részt vett Róth Miksa üvegműves iparművész is, aki a Rippl-Rónai által tervezett lépcsőházi, és a Lechner Ödön által tervezett előcsarnokbeli üvegablakokat (is) készítette. Már folyt az építkezés, amikor Ernst Lajos úgy döntött, hogy a kávéház helyén „fényjáték házat” létesít, szerződést kötve a Projektograph Rt-vel. A Nagymező utca 8. sz. alatt tehát 1912-ben megnyílt a „Tivoli fényjáték ház”, ami Tinódi néven egészen az utóbbi évekig fennmaradt.

Az újonnan épülő bérházban létesített mozi (majdnem) hasonlóan igényes, szép példája volt az Akácfa utca 4. szám alatti – Efler Dezső úr építkezése során kialakított – „Valter Fényjátékok Palotája” is (tervezés: 1911), amely később – fényét veszítve – Gorkij néven, legutóbb a „szovjet filmek mozija”-ként fejezte be pályafutását. A szecessziós stílusban fogant, finom fémműves részletekkel rendelkező portál-homlokzatot szemcsézett márvány elő-lépcsőfokokkal, valamint csiszolt-fényezett márványlapokból rakott lábazattal és nyíláskeretezéssel építették meg annak idején.

A díszes homlokzat – akkor is, ha nem árulkodott mindig feltétlenül kifinomult ízlésről – a mozik elengedhetetlen építészeti eleme lett, ahogyan az előtérben elhelyezett pénztár, a külön ki- és bejárat és a nézőtérhez – a tűzbiztonság miatt – csak vetítőnyílással kapcsolódó vetítőfülke is. A ruhatár vagy a büfé, de különösen a WC csak járulékos szolgáltatásnak számított. Lassacskán körvonalazódtak bizonyos moziépítési elvek, bár az egységes szabályozás ekkor még nem született meg, és a moziépítészet gyakorlati alapelveinek kikristályosodása is váratott még magára. Az 1909 óta országos szervezettel rendelkező mozi-szakma szorgalmazta az egységes szabályozást, a hatóság azonban – 1907 óta egységesen – csak a tűzvédelmi követelmények betartását ellenőrizte. Az építészeti alapelveket legerőteljesebben a mozisok érdekei és a közönség igényei formálták. A legfontosabb érdek bizonyára a sikeres működéssel párosuló biztonságos üzletmenet volt, ehhez azonban a fokozatosan növekvő közönségigények kielégítésén keresztül vezetett az út. Igények és érdekek eme egymásrautaltságában alakult ki a korszak legáltalánosabbnak tekinthető mozi-alaptípusa, a „csőmozi”.

A belterületi csőmozikat meglévő – lehetőleg saroktelken álló – bérházak földszinti tereiben, azok összenyitásával alakították ki. A korábban üzletnek, kávéháznak alkalmas, nem túl széles épülettraktusok erős kötöttséget jelentettek a nézőtér méreteit illetően. A csőmozi legfontosabb jellegzetessége a hosszúkás, hasáb-forma – csőszerű – nézőtér. A hasáb általában 5-6 m szélességű, 20-25 m hosszúságú és 5-6 m belmagasságú terem volt, amelyben 18-25 sorba soronként 8-9 ülőhelyet tudtak elhelyezni. A nézőtéren a jobb helykihasználás érdekében a padok és a székek után megjelentek a rögzített széksorok és a felhajtható székek, meg a mellvédekkel elrekesztett földszinti páholyok. A vászonra való jobb rálátás érdekében a nézőtér padlóját egyre gyakrabban enyhe lejtéssel képezték ki. A nézőtér befogadóképességét – 150-250 fő – jobbára csak galéria kialakításával lehetett hatékonyan növelni, ha ezt a belmagasság egyáltalán megengedte. A galériák térbeli mélységét ugyanakkor a vászonra való rálátás határa korlátozta – további férőhelynövelést már csak a galériáról megközelíthetően kiépített oldalerkélyekkel, páholyokkal lehetett biztosítani. Ha ezekre a megoldásokra nem volt lehetőség, akkor esetleg az eredetileg ablakos tér befalazottan is kellő mélységű ablakfülkéibe próbáltak földszinti oldalpáholyokat elhelyezni. (A Krisztina körút és a Csaba utca sarkán állott budai „Scala” Bioskop átalakítási tervében például „Tauszig és Róth okl. építészek” ezt az utóbbi megoldást szerepeltették, de az ablakfülkébe rajzolt páholyok hatóságilag ki lettek ikszelve.)

A külső kerületekben épült csőmozik többnyire nem emeletes bérházak földszintjén létesültek, hanem kisvárosi léptékű környezetben, a forgalmasabb helyekhez közeli építési telkeken, néha udvarokba telepítve. Ez utóbbi esetre szép és egyedi példa az óbudai Flórián utcai mozi, melyet a Magyar Királyi Dohánygyár szomszédságában lévő telken műhelyből alakíttatott mutatványos helyre 1910-ben „Tekintetes Teleki László úr”. A műhely hátsó főfalának és két végfalának megtartásával derékszögű trapéz formájúra alakított, 6,10 m és 7,6 m széles, 21 m hosszúságú és 4,50 m belmagasságú nézőtér szélesebb végéhez kapcsolódott a díszes oromzatú 5x5 m-es előtér, sarkában pénztárfülkével. A nézőtér hossztengelyében a hátsó falra konzolosan „függesztett” 3 m2-es vetítőkamrába a félnyeregtetős épülettömeg hosszabbik végfalára helyezett külső lépcső vezetett. A kváderes vakolatú oldalhomlokzaton lévő kijáratok az udvarra nyíltak.

Szabadon álló csarnok-szerű épületben, de voltaképpen csőmozit létesített Pálfy János – majd Pálfy József – is a külső Kerepesi út és Francia út sarkához közel eső telkén. A rákosfalvai mozirajongóknak 1910-ben épült 4,5 m belmagasságú favázas moziépületet, ami nem az utcafronton, hanem a telek belsejében állt, hamarosan bővíteni kellett, később pedig – 1932-ben – fémvázas szerkezettel, megnagyobbítva újraépíteni. A nyeregtetős mozi azonban így is „csőmozi” maradt – 7x21 m-es nézőtérrel –, miközben mellette két üzlet és cukrászda is épült. A Kerepesi út 44. szám alatt ekkor már több, mint három évtizede működő Pluto mozi 1941-ben aztán modern portálhomlokzatot is kapott. (A modernizált homlokzatú cső-mozit 1964-ben bontották le.)

Az elsősorban mégiscsak a városi szövet bérházaiba kakukkfióka módra települt cső-mozik legfontosabb építészeti eleme a portálhomlokzat volt. Eleganciát főleg a homlokzat sugározhatott az egyébiránt szerény építészeti lehetőségekkel rendelkező műintézményeknek, hiába törekedtek színházat idéző dekorációs gesztusokkal – mint például a vászon körüli színpadnyílás-szerű vakolatkeretezés – más látszatot kelteni. De a portálnak reklámhordozó, kedvcsináló és minőséget sugalló szerepe is volt, hiszen a közönséget közvetlenül az utca forgatagából kellett moziba csábítani, mert a publikum „az utcán sétálva vagy rögtönzött elhatározással kap kedvet arra, hogy jegyet váltson és azonnal meg is várja az előadás kezdetét.” Az első világháborúig a mozihomlokzatok szecessziós stílusjegyeket mutatnak, ahogyan ezt a korabeli mozitervek is bizonyítják.

A minden porcikáját tekintve szecessziós stílusú moziépület – az a fajta, amelyik eleve korszerű mozi szeretett volna önállóan lenni –, azonban csak terv maradt. A századforduló magyar építészetének egyik kiemelkedő alakja, Árkay Aladár 1913-ban készítette a Széna téri „Nagy Mozgó Színház” terveit. A terveket 1917-ben publikálta a Magyar Építőművészet című folyóirat. Árkay tervein az építészetére jellemző magyaros ihletésű szecesszió stílusa a korai art deco elemeivel elegyedik. A kürtő-szerű alaptömegből építkező épület és annak lépcsőzött hasábokkal tagolt bejárati homlokzata fő formáiban inkább az art deco-t idézi, míg az ornamentika részletei elsősorban a szecessziót. A tervek tanúsága szerint a Széna téri „Nagy Mozgó” igazi „mozi-katedrális” lehetett volna; megvalósulását feltehetően az első világháború akadályozta meg. A Csalogány utca, Hattyú utca és Fiáth János utca által határolt „bermuda háromszögben”, 1918-ban, Módl Lajos tervei alapján mégis felépült egy mozi, a Budai Apolló, ám ez a mozi is megsemmisült Budapest ostromakor a második világháborúban.

A csak hírből ismert mozik ebben a korszakban keletkezett nevezetes példája az állatkerti Barlang mozi is, ami 1912-ben nyílt és a Projektograph Rt. új attrakciójaként idényjelleggel működött. A nyári mozi főleg az állatvilágot bemutató mozgóképes ismeretterjesztő előadásokra specializálódott, de két év után bezárt a „hadi állapotra” való tekintettel. A mozit eredetileg a századforduló ugyancsak jeles építészei, Kós Károly és Zrumeczky Dezső tervezték, jóllehet a számos állatkerti pavilont is tervező párosról szóló szakirodalomban – leszámítva a Magyar Építőművészet 1914-es közlését – ennek eleddig semmi nyoma. Az elpusztult Barlang mozit 1958-ban újrateremtették, de ma már ez sem létezik.

Az első világháború kitörése nem kedvezett a felvirágzó mozikultúrának. Az első fénykor 114 mozijának nagyjából a felel ment tönkre a „hadi állapot” évei alatt. A háborút túlélő mozikat 1919-ben a Tanácsköztársaság államosította és gyermek-mozikká változtatta. A tulajdonukat visszakapó mozisokat aztán az 1921-es – politikai szempontú újraelosztást elrendelő – „mozirevízió” rostálta át. A filmcenzúra miatt a nagy lendülettel felfutó magyar filmgyártás is megtorpant. A korai magyar film reprezentánsai – például Kertész Mihály és Korda Sándor – az angolszász filmipar világhírének megalapozói lettek. A háború és a háborút követő válságos évek alatt a film ifjú múzsája is hallgatott, ugyanakkor – némiképp paradox módon – erre az időszakra esik néhány igazán jelentős, nagyszabású, 1000-1200 fős mozipalota építése is.

Budapest első 1000 személyes mozipalotája 1915. október 31-én nyílt meg. A Projektograph Rt. Royal Apolló nevű moziját a Royal Szálló díszterméből alakították át az előkelő moziközönséget megcélzó elegáns, valóban színházi körülményeket biztosító premiermozivá. A Projektograph Rt. voltaképpen az ideiglenes engedéllyel működő, bármikor bontásra ítélhető „Apolló Színház” (1906-1915) kiváltására, helyettesítésére szánta az új filmszínházat. A Royal, majd Nemzeti, majd ismét Royal Apolló 1949-től a rendszerváltásig Vörös Csillag néven vészelte át a történelmi viharokat és végül Apolló néven zárt be – 1997-ben – végleg. 1918-ban, az első világháború utolsó évében, Budán is megnyílt a már említett Budai Apolló – a pesti névrokon 1200 férőhelyes túlsóparti riválisa –, melynek architektúrája immár a kései historizmus elemeivel operált, hasonlóan a másik „Apolló” gazdagon aranyozott belső tereinek késő-barokk stílusú eklektikus eleganciájához.

A húszas évek elején épült vagy tervezett mozik stílusát többnyire hasonló konzervativizmus és/vagy klasszicizálás hatotta át. A Nemzeti Színház üresen álló telkére álmodott, ideiglenesnek szánt Nemzeti Mozgó 1921-es terveinek stílusát is a klasszicizálás jellemezte. Dr. (Kismarty) Lechner Jenő terve egy kb. 1000 személyes, minden vonatkozásban korszerű – ruhatár, büfé, WC – és elegáns filmszínházat ábrázol, amelyhez a bejárati előcsarnok mellé a Rákóczi úti homlokzaton üzletek is csatlakoznak. A Skalnitzky-féle megmaradt épületdarab sarokrészletét is magába foglaló homlokzatot mindkét irányban – a Múzeum körút és a Rákóczi út felől is – toszkán dór oszlopokkal ritmizált árkádos architektúra teszi egységessé. A Rákóczi út felőli árkád középtengelyében – két bolt között – átjáró nyílik a telek belsejébe, ahonnan az üzletek feletti emeleten elhelyezett szobáikat közelíthették volna meg a Nemzeti Színház örökös tagjai. A belvárosi városszövet sebhelyét nagyvonalúan begyógyítani törekvő plánum, benne a ión oszlopos, színházi eleganciájú, zenekari árkos mozitérrel, azonban nem valósult meg.

A két világháború közötti magyar építészet neves alkotójának, Kismarty-Lechner Jenőnek egy 1918-ban tervezett színházából viszont végül is lett mozi. A Magyar Királyi Osztálysorsjáték Eskü tér 5. szám alatti palotájába (1899) épült bele a Medgyaszai Vilmáról elnevezett, klasszicizáló színház, melynek nézőterét a befedett udvar helyén alakították ki. Három év múlva a színházból filmszínház lett: először Helikon – 1921-25 –, majd pedig Orion néven, egészen Budapest ostromáig, amikor is az egész épület rommá vált. A húszas évek első fele a színházi eleganciát sugárzó mozik építésének korszaka volt. A színházi eleganciát néha eleve biztosította, hogy színházból csináltak mozit. A „Medgyaszai” Színház esete nem egyedi: a Nagymező utca 22-24. sz. alatti „Renaissance” Színházat – szintén 1921-ben – Sándy Gyula, a korszak ugyancsak neves építésze tervezte át mozivá a „Rádius” Filmipari Rt. számára.

A színházi eleganciát és a férőhelynövelést célul kitűző versengésben a külvárosi mozik sem akartak lemaradni. A húszas évek szabadon álló, csarnok-szerűen felépített mozijai már nem voltak csőmozik. A nézőtér fesztávolsága esetenként 12-15 m is lehetett, de növekedhetett a belmagasság is. A rácsos tartóval fedett nézőtér fölé álmennyezetet függesztettek, a főhomlokzatnak pedig valamilyen timpanonos portikusz-variációval igyekeztek eleganciát biztosítani. Az ilyen jellegű szabadon álló csarnok-mozi, vagy mozi-csarnok prototípus-szerű, korszakot megelőző korai példája a kőbányai Martinovics téren 1910-ben épült Universum – becenevén: Bolhás – mozi, amelynek 9, 10 m-es szélességű, elliptikus ívű álmennyezettel fedett nézőtere volt. (Az épületet a hangosfilm megjelenésekor, 1929-ben korszerűsítették, jelenleg raktár.) A Váci úti Népmozgó – valószínűleg az első világháború alatt épült – csarnoka 12, 10 m szélességű volt. A tervek tanúsága szerint a nézőtér hossza meghaladta a 36 métert és a lejtős padozatú tér legnagyobb belmagassága kb. 7,5 m lehetett. Bejárati homlokzata a tízes évek végének és húszas évek elejének némi art deco-t nehézkes klasszicizmussal elegyítő stílusát idézi. A csarnokmozik közé sorolható további két kőbányai mozi is, a Szent László téren épült Westend (1924), meg a több mint 15 m széles, majdnem 10 m magas és több mint 35 m hosszú, elegáns, Kápolna utcai Alfa, de ez utóbbi már 1936-ban, a modern mozik korszakában épült.

A főváros belterületi moziépítészetének egyetlen önálló épületben elhelyezett filmpalotása az 1922 novemberében megnyitott 1200 férőhelyes Corvin mozi. A külvárosi csarnokmozik nagyra nőtt, valódi színházi pompát sugárzó és jól felszerelt távoli rokona 1919-ben még „Colosseum” néven egy 5600 fős színháznak indult, ahol cirkuszt és vízi-revüt is lehetett volna játszani. 1920-ban – részben a telek jobb kihasználtsága miatt – az utcafrontra már bérház terveződött, s csak a telek közepére építették meg a majdani Corvin (mozgó)színház alapozását. Most sem épült tehát mozikatedrális, csak mozipalota, de a Bauer Emil által tervezett speciális adottságokkal rendelkező mozi – legutóbb Rajk László dekonstruktivista ízű belsőépítészeti áthangszerelésében felújítva –, Budapest továbbra is túlélő, sikeres mozija maradt.

A helyszűke-problémával és a férőhelynövelés kényszerének nyűgével a húszas években született új moziforma, a kertmozi szembesült a legkönnyebben. A „fedetlen mozi” a színházak mintájára nyári szünetet tartó állandó mozik szezonálisan jelentkező hiányát lett hivatva pótolni. A közönség gyorsan rákapott a mozizás nyáron kifejezetten kellemes, új módjára. Az első – 1920-ban nyílt legnagyobb, 1800 férőhelyes – és legtovább fennálló kertmozi a Dózsa György út és a Damjanich utca sarkán létesült „Kertmozi” volt. A példát követve sorra nyíltak a kisebb-nagyobb kül- és belterületi kertmozik: a városligeti tó partján, a margitszigeti MAC pályán, a budai zöldövezetben, a Vizivárosban és a régi Nemzeti Színház üresen maradt telkén is.

A húszas évek másik jellemző, bár építészetileg nem igazán jellegzetes moziformája volt a speciális – ifjúsági, egyházi, tiszti, munkás – közönséget célba vevő, de általában bárki által látogatható „réteg-mozi”. Az elérni kívánt célcsoportot a mozi neve is jelzi: Regnum Marianum, Egyetemi, Juventus, Glória, Törekvés, Ezermester stb. Az egyetlen talányos név a Homeros: ez a vakok mozija(!) volt.

Az igazán fontos és jövőbemutató mozi-építészeti fejlemények persze most is a város lüktető ütőerei mentén érlelődtek és következtek be. A férőhely növelése szempontjából a sűrű városszövet kötöttségei jelentették a legnagyobb (építészeti) kihívást. A húszas évek közepére ugyanakkor egyre határozottabban fogalmazódott meg annak az igénye is, hogy a mozi építészetileg se utánozza a színházat, hanem annál szebbet és jobbat nyújtson az egyre igényesebb közönségnek. Az egyik első, ilyen irányú sikeres építészeti kísérletnek a Carmen mozi átépítése tekinthető. Az Erzsébet körút és a Dohány utca sarkán lévő „Carmen” kávéház a filmesek kedvenc törzshelye volt 1921-ig, amíg mozit nem csináltak belőle. A Carmen – rövid ideig Jókai – mozit aztán 1925-ben, Galambos József műépítész tervei szerint 600 személyes filmszínházzá alakították. Az átépítés során lényegében a háromemeletes bérház földszintjének alapfalait váltották ki úgy, hogy a nézőtér a meglevő udvar felét is elfoglalhatta. A szerkezetépítészeti bravúr elegáns szobordíszes belsőépítészeti kialakítással párosult. A Palace mozi – később Pest, majd újra Palace és végül Bástya – Budapest egyik legkedveltebb mozija volt, egészen 1997-ig.

A moziépítészet igazi áttörését, a kifejezetten mozira jellemző, színházat nem utánzó építészeti megoldások érvényre jutását Budapesten két új mozi megnyitása jelezte. Az egyik a Teréz körút 62. szám alatt létesített UFA Színház, a másik a Fórum mozi, a Kossuth utca – Semmelweis utca sarkán.

Az UFA Színház telkén már az 1910-es években is működött mozi a MÁV tulajdonában lévő kétszintes épületben. A német UFA – Universum Film Actiengesellschaft – filmvállalat ennek a helyére építtette 800 személyes budapesti filmpalotáját. A publikumnak 1925-ben átadott létesítmény nyitható tetejű „nézőtere – a korabeli sajtó véleménye szerint – olyan elegáns megoldású, amilyenhez hasonló csak az immár legendáshírű New York-i Broadway mozgószínházai között található”. Az UFA volt az első mozi, ahol a legkorszerűbb filmtechnikai és gépészeti megoldásokat alkalmazták: a függöny gombnyomásra működött, színváltós lámpákat használtak, a homlokzaton neon világított. A „magyar szellemben, de amerikai technikával és német alapossággal” vezetett elegáns filmpalotát a Corvin mozit is jegyző Bauer Emil tervezte. Miután a német filmvállalat szerződése 1935-ben lejárt, a mozit az amerikai Metro-Goldwyn-Mayer vette át. Ettől kezdve lett a mozi neve Scala-Metro. A második világháború után Szikrának nevezett mozi a hetvenes években átesett egy „nagyrekonstrukción”, azóta egy nagy és egy kicsi vetítőterme is volt. A rendszerváltás után pedig – Metro néven – több lábon állva igyekezett elkerülni a pusztulást, eredménytelenül.

A kényelmes, elegáns és korszerű mozi másik úttörő példája, a Fórum mozi a Magyar Világ kávéház helyén épült 1926-ban. A mozi tervezői, Jánszky Béla és Szivessy Tibor a századelő neves és jeles építészei voltak, mindketten a magyar formatörekvések építészetben való keresésének és érvényre juttatásának képviselői. Már az első világháború előtt (és alatt) is dolgoztak együtt – 1911-1918 között Kecskeméten –, majd a két világháború között, 1926-1932-ig ismét párban terveztek. Második közös korszakuk két kiemelkedő alkotása két mozi: a Fórum és az Uránia.

A meglévő bérház emeletei alá helyezett, az udvar terét is igénybevevő Fórum mozi szerkezeti kialakítása – akárcsak a „Palace” esetében – konstruktőri leleményességet igényelt. Az eredetileg 900 fős mozi ugyanakkor építészeti értelemben is a főváros egyik legelegánsabb filmszínháza lett, „a budapesti publikum kedvenc fóruma”. Különösen nagyvonalú az előcsarnok kör alakú megnyitással vizuálisan összekapcsolt kétszintes tere, amelyet ez a megoldás – a viszonylag alacsony belmagasság ellenére – optikailag kellően tágassá változtat. A belső finom részletképzéssel alakított klasszicizáló hangulata – annak ellenére, hogy eltért a tervezők korábbi, magyar népi építészet által inspirált formavilágától – kiegyensúlyozott eleganciával ruházta fel a korszerű mozi-fórumot. A díszes bejárat mellett – ami „fölött vakító vörös transzparens és vörös villanykörték Niagara-szerű vízesése (!) világvárosi fényárral önti el a Kossuth Lajos utcán hullámzó életet” – a mozi másik szenzációja az amerikai rendszerű gyorsbüfé volt. A mozi egyébként egy nagy jelentőségű filmtörténeti esemény okán is nevezetes: 1929. szeptember 20-án itt mutatták be az első hangosfilmet Budapesten. A Fórum 1952-től Puskin néven maradt továbbra is a budapestiek egyik kedvenc mozija maradt. A nyolcvanas években nézőterét két vetítőteremre osztották. Később az előcsarnokot, amennyire lehetett, helyreállították. A Fórum – sikeres túlélőként – fórum maradt.

A húszas évek második felében kibontakozó moziépítészeti fejlődés záróakkordjaként Budapest egyik legrégebbi vetítőhelyét, az Urániát is valódi mozivá alakították 1930-ban. A fölszinten lévő színház terét 1000 személyes nézőtérré építették át. Az UFA által működtetett korszerű mozit szintén Jánszky Béla és Szivessy Tibor tervezte. A valamikori Alhambra mulató építészeti hangulatát a későbbi Tudományos Színház is megőrizte. Jánszkyék ezt a keleties, velencei és mór stílust elegyítő belső architektúrát alapul véve alakították ki a korszerű mozi építészeti arculatát.

A húszas évek végére a nagy befogadóképességű – 600-1200 fős – mozik száma jelentősen megnövekedett, ami a kicsi – 250-300 fős – mozik fennmaradását komolyan veszélyeztette. Sok kis mozi bezárni kényszerült, a túlélők a komfort fokozását, a korszerűsítést, esetleg a bővítést választották a versenyben maradás érdekében. Részben talán a konkurenciaharcnak is köszönhető, hogy a mozi egyre elismertebb lett, mint szórakoztató és/vagy kulturális intézmény. Az elismertség jele volt az is, hogy 1928-ban végre megszületett a kizárólag mozik létesítésére vonatkozó építési szabályzat. De nemcsak a hazai moziépítészet kezdett az évtized végére nagykorúvá, majd önállóan szabályozottá válni, hanem a hangosfilm megjelenésével a film is. A hangosfilm ugyanakkor a mozik szempontjából is létkérdésnek bizonyult. Az új technika beszerzése, az alkalmas vetítőgép megvásárlása vízválasztó volt: a kevésbé életképes mozik inkább bezártak. A talpon maradt mozik viszont 1932-től már mind hangosfilmet vetítettek Budapesten. A korszerű technika általánossá válása mellett a korszerű moziépítészet addigi vívmányai is – pl. a széthúzható tető a nézőtér felett, homlokzati neonreklám – egyre fontosabbak lettek az új mozik építésekor. De nem csak a mozik fejlődtek, hanem az építészet körülményei is megváltoztak. A modern építészet nagyjából a hangosfilm megjelenésével egyidőben kapott hivatalosan is „zöld utat” Magyarországon. 1928-ban indult a „Tér és Forma” című modern építészeti folyóirat, 1929-ben megalakult a CIAM magyar csoportja. 1930-ban a csoport tagjai memorandummal fordultak a kultuszminiszterhez, hogy a kultúrpolitika vegye figyelembe a modern építészet addigi eredményeit. A miniszter válasza lényegében az „új építészet” hivatalos jóváhagyását jelentette. A harmincas évek elejétől tehát a modern építészet elvei és a mozik akadálytalanul léphettek szövetségre egymással.

Folyt. köv.

Szalai András

Ha többet akarsz tudni a kiállításról, annak hátteréről, akkor látogass el a fieszta vagy az eszpresszó rovatunkba.