Szar filmet is nagyon nehéz csinálni

Nem tudom, hogy tehetségesnek kell-e lenni… Azt tudom, hogy rengeteg szerencse és kitartás szükséges. Tengernyi beszólást és fikázást kell eltűrni ott is, de itthon is, ha ebben az iparban dolgozol. Sok rendező csak arra koncentrál, hogy filmet készítsen, és nincs felkészülve a reakciókra és arra, hogy miként kezelje azokat. Szar filmet is nagyon nehéz csinálni. Utána pedig, ha nem számítasz rá, elképesztően nehéz kibírni, hogy mások fikázzák a munkádat. Ahhoz hozzá kell szokni.

Filmhu: Amikor innen elmentél, egy olyan filmet hagytál magad mögött, ami óriási siker volt. Fel voltál készülve arra, hogy milyen lesz, ha ott más lesz a visszhang?

Antal Nimród: A Kontroll a sajátom volt. A hibákkal és a negatív kritikákkal együtt. Ha utólag felfedeztem benne valami hibát, azt is szerettem, mert az enyém volt. Mikor filmrendezőként egy olyan struktúrában próbálsz dolgozni, ahol a forgatókönyvíró, a producer és a stúdióemberek szava éppolyan súllyal nyom a latba, mint a tiéd, akkor nehezebben tudod kezelni a negatív kritikát, mert nem feltétlenül érzed magadénak az adott hibát. Ez baromi nehéz, hiszen te viszed el a balhét, a te neved van kiírva a film elején. Bizonyos döntések nem a tieid, de a végeredmény igen. Ez alól persze vannak kivételek, azok a filmkészítők, akiknek sikerült szerzői rendező státuszba emelkedniük az amerikai filmgyártási szisztémában. Én is erre törekszem, de még nem tartok ott. Remélem, hogy egyszer majd igen, hogy előbb-utóbb sikerül visszatérnem ahhoz a fajta filmhez, ami a Kontroll is volt.

Filmhu: Van-e olyan esemény vagy történet az életedben, amit szívesen filmre vinnél?

A.N.: Az apám történetét talán majd egyszer, de még túl közel vagyok hozzá. Én jobban szeretek mesékben megbújni, s azokat az értékeket, amelyek fontosak a számomra, finoman belecsempészni a munkáimba. A Kontrollban rengeteg olyasmi volt, ami az apámról és rólam szólt. A főhőst is innen kereszteltem el, Bulcsú volt az apám neve; Antal Mihály Bulcsú.

(fotók: Valuska Gábor)

Filmhu: Milyen érzés volt visszatérni Los Angelesbe?

A.N.: Sokkoló érzés volt. Tinédzserként hagytam ott a várost, a helyek, ahová jártam, mind megváltoztak. A barátaim is megváltoztak idővel. Azt hittem, hogy nyomok egy pause-gombot azzal, hogy eljövök, s mikor visszamegyek, mindent onnan tudok majd folytatni a kapcsolataimban, ahol abbahagytam. A hangulat is megváltozott a városban, mintha minden sokkal bonyolultabbá vált volna. Ráadásul a főiskola egyfajta védőburok egy fiatal életében, ott még körülvett minket az óvó szeretet, és mi magunk is naivak és idealisták voltunk, de amikor kikerülsz a munkaerőpiacra, belép az életedbe a felelősség, a stressz, és a felnőtt élet egyéb nehézségei.

Filmhu: Amikor most hazajöttél, volt ehhez hasonló idegenség-élményed?

A.N.: Ugyanez megvolt, csak fordítva. Én sokkal inkább magyarnak érzem magam, mint mondjuk amerikainak vagy űrlénynek, de mikor hazafelé jövök, kicsit mindig begörcsöl a gyomrom, mert arra számítok, hogy majd jól megkapom a fejemre, hogy „na mi van, öcsém, azt hiszed, hogy megmondhatod a tutit, mert megjöttél Amerikából?”. És furcsa módon mindig az ellenkezője történik. Iszonyú nagy szeretet vesz körül, s azok az emberek, akikkel feszültség volt egykor, azok is úgy jönnek oda hozzám, hogy büszkék rám. Ez nagyon jó érzés…

Filmhu: Te alapvetően egy ilyen szerény fiú vagy?

A.N.: Nem, inkább csak hálás vagyok azért, hogy így jöttek össze a dolgaim. Ha az ember hálás a lehetőségeiért, az előmozdítja. Tisztában kell lenni azzal, hogy ha klasszul jönnek ki a dolgaid, az még nem azt jelenti, hogy te magad klassz vagy. Ha ez szerénység, akkor talán az vagyok. De ha filmeket akarsz készíteni, akkor muszáj elhitetni magaddal, hogy te mások számára is érdekeset mondasz, s ilyen téren azért kell egy adag ego, bár én ezt az utóbbi néhány évben tudatosan próbálom leépíteni a személyiségemben, mert csak rosszra vezet. Soha nem születik jó abból, ha felülkerekedik az ego.

Filmhu: Ha a karácsonyi angyal hozna egy csomó pénzt, melyik lenne az az ötlet, amihez elsőként hozzányúlnál?

A.N.: Évek óta dolgozom egy könyvön, ami lehet, hogy kint most összejön, de ha nem, akár azt is hazahoznám. Ez a film műfaját tekintve sci-fi, mert egy robot szerepel benne és részben a jövőben játszódik. A történet főhőse egy, a világ számára fontos dolognak szentelte az életét, de az elszántsága elvakította, s végül a szenvedélye tragédiához vezetett. A tragédia után az egykori élete romjaiban tölti a napjait; magányában csak egy robot a társa, akit a későbbi egyedüli életre készít föl.

Filmhu: Hirtelen Darren Aronofsky filmjei jutottak eszembe: mániákus főhős, akinek kisiklik az élete, és ennek romjaiban éli a napjait.

A.N.: Elfogadom. Már az, hogy egy mondatban elhangzik a nevünk, megtisztelő. Nagyon klassz filmkészítő, úgyhogy ezt minden további nélkül elfogadom.

Filmhu: Ha már így előjött egy név, kik azok, akikkel a kortárs amerikai rendezők közül összesodort az élet?

A.N.: A Predators kapcsán Rodriguezzel volt szerencsém együtt dolgozni, bár ő ma már nem feltétlenül képviseli azokat az értékeket, amiket régebben. Én amúgy egy tök unalmas pali vagyok, nem nagyon járok olyan helyekre, ahol nagyágyúkkal lehet vegyülni. A színészekre vagyok büszke, Adrien Brody-ra, Matt Dillonre, Luke Wilsonra, ők nagyon klassz arcok, szeretem őket. A nagy idoljaim közül Tarantinoval sikerült egyszer találkoznom egy moziban, akkor hebegtem-habogtam neki valamit arról, hogy szeretem a filmjeit. De ő csak az egyik az idoljaim közül, Wes Andersont, Spike Jonze-t, Terry Gilliamet tisztelem és szeretem leginkább. Engem színészek vagy rocksztárok egyáltalán nem hoznak izgalomba, viszont filmrendezők igen. Ha találkozom egy neves rendezővel, az mindig nagy élmény. A reptéren egyszer odamentem Werner Herzoghoz, és próbáltam neki előadni, hogy a rajongója vagyok, s erre megkérdezte, hogy én milyen filmeket csináltam eddig. Mondtam neki azt a négyet-ötöt, ő meg kedvesen mosolygott a maga hatvan filmjével a háta mögött.

Filmhu: Mennyire tudod belecsempészni a saját személyiségedet a megrendelésre készült filmekbe?

A.N.: Minden könyvet sztoribordozok, tehát ugyanúgy bontok szét képileg, ugyanúgy instruálom a színészeket, ugyanazokhoz a szerszámokhoz nyúlok. Minden lépésnél ott vagyok, de mégis, ha a történet nem a lelkedből jön, akkor az inkább egy favágás. Persze, akkor is, ha szerzői filmet készítesz, mire eljutsz a forgatásig, addigra már az is egyfajta favágás. Akkor már csak az a lényeg, hogy elkapd a napot. De azért én igyekszem minél többet beletenni magamból a filmekbe. A Predatorsnál ez egy kicsit jobban sikerült, mint mondjuk az Armorednál. Talán még így is vannak felismerhető jegyek a filmjeimben.

Filmhu: Az egyik ilyen jegy, hogy minden munkád kicsit sötét tónusú…

A.N.: Én szeretnék egyszer egy humoros filmet is elkészíteni, mert nem mindig rossz ám a kedvem. Akik tudják, hogy milyen volt a gyerekkorom, azok talán nem csodálkoznak a sötéthez való vonzódásomon. Persze, vannak sokkal nehezebb gyereksorsok is, de az enyém semmiképpen sem volt az átlag. Amúgy jámbor ember vagyok alapjáraton, de ennek ellenére szeretem az erőszakkal operáló zsánereket, a horrort, a thrillert, de persze itt is az a lényeg, hogy hogyan nyúl a készítő az erőszakhoz. Horror és horror között is óriási lehet a különbség; engem a The Host című film egyáltalán nem érdekel, de a Ragyogást máig a legnagyobb filmnek tartom ebben a műfajban.

Filmhu: Mennyire vagy képben a magyar filmet illetően?

A.N.: Igyekszem képben lenni, ha nem is mindent, de a fontosabbakat, mint például A nyomozó, láttam. Mióta itthon vagyok, megnéztem az Isteni műszakot, volt lehetőségem belenézni Mundruczó Kornél új filmjébe, amit most rak össze, és Dyga Zsombor filmjébe, akit szintén nagyon kedvelek. Várom Ujj-Mészáros Károly filmjét, a Liza, a rókatündért, szerintem az is nagyon izgalmas lesz. Én nem szeretem azt az általános fikázást, hogy a magyar filmek szarok. Szerintem egyáltalán nem lehet kimondani, hogy szar a magyar film. Ha csak a kortársaimat nézzük: Hajdu, Mundruczó, Fliegauf, Pálfi, Török, Dyga, ők mind csináltak már nagyon jó filmeket.

Az előttünk induló generáció nagyon nehéz helyzetben volt, mert két rendszer közti átmenetben kellett volna elindulniuk, de ebben a káoszban nem igazán lehetett utat találni. Mi már az MMK ideje alatt indultunk, de pár éve az is megszűnt, és most egy kicsit hasonló a helyzet, mert megint időt kell adni az új rendszernek, amíg feláll és stabilizálódik. Én úgy hiszem, hogy lassan azok is lehetőséghez jutnak majd, például az utánunk jövő generáció, akiknek a tehetségük kibontakozása szempontjából nagyon rosszkor jött, hogy évekig nem készültek magyar filmek. Nekem tetszik az, hogy ebben az új szisztémában a forgatókönyvekre koncentrálnak, és remélem, hogy ennek hatására a következő tíz évben egyfajta reneszánsza lesz a magyar filmnek.

Filmhu: Hogy tetszettek a most látott filmek?

A.N.: Nagyon tetszett mind a három. Dygát évek óta imádom, mert ő az a filmkészítő, akit egyáltalán nem érdekel, hogy összeállt-e a költségvetés, ő egyszerűen csak forgat. Abból dolgozik, ami rendelkezésre áll. Nem pofázik, nem siránkozik, hanem forgat. Sehol a világon nincs olyan, hogy egy filmkészítő annyi pénzt kapjon, amennyit kér, abból kell kihozni a maximumot, ami van. Én csináltam filmet negyven millió dollárból és kevesebb, mint egymillió dollárból is, mégis ez utóbbi, a Kontroll máig a legjobb filmem. Nyilván ezt nem lehet mindig megoldani, mert például Pálfi Gyuri filmjéhez, a Toldihoz igenis kell a nagy költségvetés, mert a film témája és kivitelezése megköveteli.

Visszatérve a kérdésre, nekem az Isteni műszak tetszett, meg fogom venni dvd-n, hogy ott legyen a polcomon a többi magyar film mellett. Merész próbálkozásnak tartom Bodzsár Márk filmjét, mert többféle hangulatot, emóciót akart összehozni. Ez mindig egy kötéltánc, s voltak jelenetek, ahol jobban működött, volt, ahol kevésbé, de az, hogy Márk egy tehetséges rendező, az egyértelműen kiderült a filmből.

Filmhu: A Kontrollt is így szokták jellemezni, mint egy zsánerkeverék, ami két-három markáns hangulatot ötvöz. Erre vállalkozott az Isteni műszak is.

A.N.: Igen, de azt hiszem, hogy mi kicsit tágabbra hagytuk a váltásokat a különböző hangulatok között, tehát nem próbáltuk meg egy jelenetbe összehozni őket. Én itt-ott kívántam volna az Isteni műszakban, hogy adjon még időt a film egy-egy hangulat lecsengésére.

Filmhu: Te látod azt a folytonosságot, amit néhányan felfedeztek a Kontroll, A nyomozó, és az Isteni műszak között a zsánerek ötvözése, a hangulat és a fekete humor miatt?

A.N.: A saját filmemet nem szeretném dicsérni, csak annyit mondanék, hogy büszke vagyok rá. A másik kettő viszont nagyon tetszett. Ha az a közös szál, hogy ezek jó és szerethető filmek, akkor örülök neki, hogy az én filmem is benne van a felsorolásban.

Filmhu: Mesélj arról, hogy lesz-e filmed a whiskys rablóról?

A.N.: Már többször használtam ezt a példát, de ennél jobbat még nem tudtam kitalálni, hogy az ötletkeresés olyan, mint a csajozás, hogy először még többen vannak a pakliban, de szép lassan szűkül a kör, hogy melyik az a lány, aki a legjobban tetszik, s aki a leginkább neked való mind közül. A whiskys most perpillanat az egyik "lány", aki nagyon tetszik nekem. A történet dinamikája és vizuális ereje adott. Rendkívül filmszerű, ahogy átszökött Magyarországra; a rablások, a menekülések, a szökés a börtönből, a razziák: ez egy film. Talán néhány nap múlva sikerül vele találkoznom, és ott fog eldőlni minden. Mert engem a miért érdekel. Ha meg tudom érezni a lényegi momentumot a történetben, akkor lehet, hogy ő lesz az, akit legközelebb feleségül kérek. De amíg nem tudok leülni vele, addig ezt nem mondhatom biztosra. Ráadásul óriási a katyvasz a filmjogok körül, s nem szeretnék három-négy hónapot rászánni az életemből a forgatókönyv megírására, ha jogi kérdések miatt nem biztos, hogy megcsinálhatom. Nekem nagyon szimpatikus a pasi, s nem csak azért, mert a dédnagyapám is csíkszeredai volt, hanem azért, mert szépen beszélő, intelligens, jóképű, kulturált ember benyomását keltette az első perctől fogva. Amikor most megérkeztem Budapestre, teljesen véletlenül rögtön összefutottam vele. Azzal kezdtem, hogy mesélhetek-e neki valamit, s nagyon tetszett, hogy ennyire nyitott volt. Meglátjuk, hogy ez sorsszerű találkozás volt-e.

Filmhu: El tudod engedni ilyenkor, ha mégsem jön össze?

A.N.: El. Nekem Magyarországra hazajönni egy szép és jó lehetőség, de mi mindig nulláról kezdünk. Azt mondom a kezdő filmkészítőknek is, hogy tartsák észben: mindig a nulláról indulsz. Hogy mit tettél le az asztalra tíz éve, egy éve vagy egy héttel ezelőtt, az igazán senkit sem érdekel. Én itthon nagyon sok szeretetet kapok az emberektől, és tudom, hogy ez őszinte, de nem szabad azt gondolnom, hogy ez nekem jár azért, amit eddig csináltam. A fenéket! Ez nincs a kontómon, nem egy adó, amit behajthatok. Nekem minden egyes munkához úgy kell hozzáállnom, hogy nulláról indulok, és ugyanúgy bizonyítanom kell a tudásomat és rátermettségemet magamnak, a stábnak és a színészeknek, mint a Kontroll előtt. Ezért nagyon fontos kérdés, hogy melyik az a téma, amihez itthon legközelebb nyúlni fogok, mert szeretném, hogy az a film akkorát szóljon, mint a Kontroll.

Filmhu: Mióta mondtad, hogy Nagy Zsolt lenne az elsőszámú jelölted a szerepre, képtelen vagyok őt úgy nézni – például az HBO-s Terápiában –, hogy ne a whiskys ugorjon be először.

A.N.: Neki minden fizikai adottsága megvan ehhez a szerephez, ráadásul nagyon tehetséges is. Az a kérdés, hogy időben meg tudjuk-e csinálni a filmet, mert a kor a színészválasztásban döntő kérdés. Nagy Zsolt most abban a korban van, amikor Ambrus Attila már a börtönben ült. Én imádom a Zsoltot, vele mindenképpen szeretnék dolgozni, úgyhogy, ha végül valamilyen oknál fogva egy fiatalabb színészt kellene találnunk a szerepre, akkor Zsolt lesz a rendőr.

Filmhu: Szerintem ez a téma nagyon neked való.

A.N.: Ezt érzem én is. Én gond nélkül tudom hozni azt a fajta dinamikát egy filmben, ami miatt a nézők beülnek a moziba, ezzel valószínűleg nem lenne probléma. A nehezebb ügy tényleg az, hogy megtaláljam a lelkét a történetnek. Én úgy hiszem, hogy mi valahol egyek vagyunk, nem csak én és a whiskys, hanem mi mind itt, akik ezt a nyelvet beszéljük. Ugyanattól sírunk, ugyanazon nevetünk, lényegileg ugyanazon dolgok mozgatnak minket. Erre kell ráéreznem, hogy mi az a közös bennünk, ami a whiskyst is mozgatta.