Erős Ferenc (Budapest)
Ferenczit nagyon könnyű úgy bemutatni, mint tulajdonképpen egy olyan embert, aki bizonyos értelemben áldozat volt, akit meg nem értés fogadott, aki ugyan nagyon közeli kapcsolatban volt Freuddal, de a végén mégiscsak elhidegültek egymástól, hogy Ferenczi tulajdonképpen egy ilyen furcsa figurává vált Freud szemében, aki olyan dolgokat mondott, olyan dolgokkal kísérletezett, olyan technikai újításokat és olyan elméleti újításokat próbált bevezetni, amelyek Freud szerint a pszichoanalízis bizonyos alapelveivel kerültek szembe.

Vida Judith (Los Angeles)
Ferenczi nagyon bonyolult ember volt. Munkamódszere alapvetően különbözött a pszichoanalízis más útörőinek munkásságától. Számára a pszichoanalízis nem csupán intellektuális gyakorlat volt.

Mészáros Judit (Budapest)
Nem akart semmit lekerekíteni, nem akart mindent beleerőszakolni egy teóriába. Hogyha a gyakorlat ellentmondott a teóriának, akkor vizsgálódni kezdett, vagy kísérletezni kezdett, vagy feltett magának kérdéseket.

Carlo Bonomi (Firenze)
Ferenczi olyan volt, mint egy költő. De ugyanakkor tudós, filozófus és gyakorló orvos is volt. A gondolkodásában, a személyiségében mindez együtt valami különleges harmóniába olvadt.

André Haynal (Genf)
Volt egy nagyon nem konformista attitűdje, ami abból is jött, hogy nagyon hosszú ideig agglegény volt, a Royal hotelben lakott itt a körúton, és este mindig lement a kávéházba, és ott ült, többek között Kosztolányi Dezsővel, néha Márai Sándorral, sokszor Karinthy-val – szóval nem az orvosi körökhöz, hanem a pesti kritikai és irodalmi körökhöz tartozott. Egy kávéházi bohém volt, aki ugyanakkor egy nagy zseni is volt, de valahogy ezt a két életformát ő össze tudta egyeztetni.

“Állandóan valami lázas nyugtalanság volt benne, valami gyermeki kandiság, valami mohó érdeklődés. […] Érdekelte a nyelvészet, a színház, az ötlet, a pletyka, minden, ami emberi. […] Nem közölhettek vele olyan valószínűtlennek tetsző állítást, hogy ne keresse benne a valószínűt s nem közölhettek vele olyan régóta elfogadott, tankönyvekben szereplő “igazság”-ot, hogy edzett szellemével ne kételkedjék benne. […] Az embert, önmagát is rejtélynek tekintette, amit nem lehet egy-egy lélektani képlettel kifejezni.”
(Kosztolányi Dezső Ferenczi Sándorról – Nyugat, l933.)