Kusturica legfrissebbje 1992-be repít. Amíg Luka, a Belgrádból érkező lelkes mérnök a turisztikai szempontból létfontosságú vasutat építi Boszniában, addig felesége, Jadrarnka, az allergiában és némi depresszióban szenvedő operaénekesnő, és fia, a focistának készülő Milos a hegyi idillből haza vágyik, a lehetőségeket ígérő nagyvárosba. A vidéki derűben, hóbortos helyiekkel átélt mindennapok hirtelen változnak a háború hétköznapjaivá. Amíg Jadranka lelép a negédes magyar zenésszel, Milos fogságba esik, s Luka egyetlen esélye, hogy fogolycsere útján szerezze vissza egyszülöttjét. A „cserealap” nem más, mint az ifjú, rajongó természetű muszlim ápolónő, Sabaha….
Az élet például azért csoda, mert a szerb-horváth testvérölő háború kellős közepén a hirtelen főszerepbe lépő épülő vasútvonal mentén egymásba szerethet egy szerb Rómeó és egy muszlim Júlia. És ez a történet elemeli a filmet a háború szörnyűségeitől, ahogy maga a lehetetlenszámba menő esemény is elemeli az inkább muszájból, mint meggyőződésből egymás ellen harcolókat a hadiállapottól. S a frontvonal két oldalán küzdők egy pillanatra ismét felismerik egymásban az egykori szomszédot, druszát, egyszóval az embert. Maga a háború egyébként, mint teljesen fel- és megfoghatatlan fogalom, is csak annyiban befolyásolja a szinte érintetlen hétköznapokat, hogy földművesből katona lesz, a pályaépítő mérnök eztán a hadseregnek jelent, a focistákra nagyobb szükség van a laktanyában, a sakkozást pedig ágyúzás nehezíti. Ugyanakkor a helyi hatalmi és erőviszonyok mindettől függetlenül, kizárólag a gazdasági szükségszerűség diktálta iramban változnak, azaz uralkodnak és diktálnak, ahogy máskor is. A csempészek világa virágzik, aki keresztbetesz, meghal. Bizonyítva, hogy igazi kozmopolita, Kusturica kis fricskával illeti a nagy amerikai tömegkommunikációt, a sport nemzetközi üzletágát, és ha már itt jár, a széltoló cimbalmos képében nem túl hízelgő módon megemlékezik a magyarokról is.
