Fekete-fehérben utazik. Járjon Blagovescsenszkajában, Delhiben, Szíriában, Kairóban, Berlinben, Amszterdamban, Londonban, New Yorkban, a Vezúvnál, a Zerge-csúcson, Baktalórántházán, vagy a Csöpi Presszóban, mindenhol ugyanazt keresi. Kivált: ugyanazt találja.
Valójában: egy-helyen van. Egy-képes művész.
A helyet -- mit keres-talál-érez – bármely kontinensen kimetszenék az országimázsból. Szilágyi „modelljei - legyen a fotón a nyolcvanas évek magyar avantgárdja, egy „szubkultúra” „ikonja” (a - még – HITetlen, „rocktérített” Pajor Tamás; Király Tamás; a cigarettafüstben arctalan, „lakótelepi” Forgách András; Balogh Mari; Deák-Bárdos Ági és Müller Péter Sziámi; Halász Péter); Petri György (a sorozat darabjai 83-99 között készültek); Krasznahorkai László; külhonban élő nő, gyerek; hajléktalan; roma; kutya, macska, vagy a tekirdagi feslett, halott tekintetű, mintha-preparált róka: otthontalanok. A nemzeti örökség sosem-részei.
Mi volna más mindez, ha nem zsigeri „retró-feeling”? Amiért senki sem fizet. Ellenben rá-, és meg-.
Szilágyi notórius ellenálló (viseljen Lennon-szemüveget, simléderes sapkát, akár egy anarchista, vagy légyen – tizennégy évvel később - bőrkabátos-bakancsos punk) ; fotói a mai kor- (kór-)szellem ellen-munkái. Mikor a leggyakrabban és legtöbbet fogyasztott képi „kultúra”- azaz a reklámfilmek – emberpárjai egy csésze gőzölgő kávé, avagy egy kupak tavasz-illatú öblítő társaságában találnak egymásra, rózsaszirom-tengerben gázolva, különösképp föltűnő, Szilágyi fotóin milyen ritkaságszámba megy a „meghitt” pillanat. Ám ha megtörténik – a Vezúvnál, vagy Dunaszigeten, egy csónakban - az kétségbevonhatatlanul egyszeri, megismételhetetlen, visszavonhatatlan. Hisz’ így van rendjén.
A többségében a kilencvenes évek elején készített „orosz” anyag (Irkutszk, Moszkva, Kercs, Szamara, Asztrahány, Krím, Volga, Szuhumi, Torzsok, Volzsszkij, Szentpétervár, és - tessék utánam mondani! - Blagovescsenszkaja) valószínűsíti: a világutazó fotográfus szláv-lelkű. Egy könyvborítón minap újra visszanéztek rám az egy asztalnál ücsörgő (majdan nyilván iszogató), öltönyüket tucatnyi kitüntetéssel „ékítő” asztrahányi férfiak. De legyen bárki, bárhol (így a Lomonoszov szobra előtt – háttal nekünk – álló asszonyok Moszkvában), mindenhol „bezavar” valami a teljességgel „hétköznapi” epizódot megörökítő képbe (sic!). Ez a „valami” majd kivétel nélkül egy lerobbant járgány (a „tipikus” orosz faház ablakán kihajoló asszony; már csak a nyírfácska hiányzik), vagy a dicső Hős(ök)re emlékező „monument”. 
Szilágyi Lenke oeuvre-jének hevenyészett „bemutatásából” kihagyhatatlanok az állatok; különösen az ebek és a macskák („Sacika”, „A szenes macska”, „Az én kedves kiscicám”, etc.). A kutya-sorozat darabjait (többször) végignézve, egyre erősödött a benyomás: Lenke ebei emberiek. Történjék bárhol a „találkozás”– Valencia, Segesvár, Erdély, New York, Delhi – a fotográfus ugyanazt a tekintetet, ugyanazt az érzést keresi bennük, mint amit az emberekben. A kóborságot. Szilágyi „találmányai” elárvult emberek-állatok. Ha van is, ki gondjukat viseli, mint a bodrogi Zsuzsi kutyának: gazdátlanok. Szilágyi munkáinak mindegyike „szociofotó”. Éljünk, vagy – a magukat a melegedőben, utcán, szállón meghúzó hajléktalanok esetében - legyünk akárhol, „tartozzunk” Közös Piachoz, Varsói Szerződéshez, NATO-hoz, EU-hoz: mindannyian otthontalanok vagyunk. A majd’ mindenhol járó Szilágyi fotográfián: a sehol sem lévők. (Önmagában sokatmondó, hogy a kiállítás záró-hetén fő- és albérlői beszélgettek a fotográfussal.)
A hontalanság – mint létérzet – bátorsága, póztalan megmutatása, vállalása adja Szilágyi fotóinak szépségét.
Tán ezért, hogy Szilágyi művészetének metaforája (piár-korrekten: logója) számomra egy ’97-es munka. Hiúz az üres hídon. Késő este, lehet, hogy éjszaka, vagy közel-hajnal; a hídon (zoológiai képzavarral) farkasszemet néz velünk a gyönyörű, nemes, egzotikus állat. Előtte: fekvő bicikli. Úgy tűnik, esett is. Mindenesetre: ez egy „esős” kép. Hogy miként „keveredett” a hiúz a hídra, lényegtelen. Csupán annyi bizonyos: nem oda-ide „való”. 
Szilágyi Lenke művészete: iránytű a csavargóknak, az eltévedteknek, a rengetegben és a mezsgyén rekedteknek, a helyüket örökké keresőknek – és sosem lelőknek.
Szilágyi Lenke 1959-ben született Debrecenben. A Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola fotószakán végzett 1980-ban. 1981 óta vesz részt hazai és külföldi kiállításokon.
Legfontosabb kiállításai: párizsi fotóhónap, londoni Barbican, Lausanne-i kelet-európai fotókiállítás, Liget Galéria, Budapest Galéria, Moszkva, Jéna, New York.
Az Ernst Múzeumban május 5-30-ig kiállított anyag egy részét a berlini Collegium Hungaricumban mutatták be ez év februárjában.
Szilágyi Lenke fotóalbumai: Fotóbrancs (1994), Látókép megállóhely (1999), Fényképmoly (2004), utóbbi részben fedte a most kiállított anyagot.
