Színjáték a buszon

Teszi ezt elsősorban a rendkívül nagy számban rendelkezésére álló tv-felvételek segítségével. Előszor a szeptember 11-i események kapcsán merült fel a médiát kihasználó, arra tudatosan építő terrorizmus gondolata, pedig több mint egy évvel korábban, egy New Yorknál nem is olyan sokkal kisebb, de klasszisokkal szegényebb metropolisban egy iskolázatlan utcagyerek, mindenféle vallási vagy politikai meggyőződéstől mentes terrorakciója során nagyrészt a média segítségével módszeresen hülyét csinált a teljes brazil rendőrségből és a politikai elitből.

A filmben is megszólaló operatőr, mivel nem akart órákra egy forgalmi dugoóban ragadni, az arra járó szirénázó rendőrautó után eredt, melyet éppen az eltérített buszhoz riasztottak. Az ő kamerája tehát egyidőben érkezett a rendőrséggel a helyszínre és végig dokumentálta az egész túszdrámát. Aztán a kamerák száma több tucatra nőtt, így a végső lövöldözéshez a rendezőnek már egy hollywoodi akciófilmet megszégyenítő apparátus állt rendelkezésére, archív anyagnak álcázva. Több kameraállásbol lassítva nézhetjük végig, hogy ki lőtt le kit, és kinek mekkora felelőssége van abban, hogy végül embereknek kellett meghalnia.

A film tehát – és persze elsősorban a pontos tényeket nem ismerő, Brazíliától kellőképpen messze lakó nézők számára működik – a megtörtént eseményből jelen időt csinál, oly módon, hogy a hozzászólásokból mindig csak nagyon kevés derül ki, lépésről lépésre tudjuk meg, hogy mi is történt a buszon belül, mit lehetett ebből érzékelni kívülről. Mert a lényeget, a kamerák és az ablakokon szünet nélkül kifelé ordibáló Sandro megjegyzései ellenére sem lehetett tudni. Arról csak a buszban tartózkodó túszok tudtak, hogy Sandrónak esze ágában sincs lelőni őket. Míg kifelé fenyegetőzött és provokálta a rendőröket, bent egy egészen másfajta kommunikációt folytatott a túszokkal.

Mintha kiderülne, hogy a WTC-be repülő gépek csak trükkfelvéletelek voltak

Ennek tetőpontja az a pillanat volt, amikor Sandro lelőtte az első túszt. A film egy ideig ezt el is hiteti a nézővel, ahogy azt a busz körül állók is elhitték, pedig Sandro a levegőbe lőtt, és ezt közölte is a túszokkal előre, majd arra kérte őket, hogy a lövés után kezdjenek el sikoltozni, mintha tényleg lelőtte volna az egyik túszt. Ebben a pillanatban a buszban tartózkodó néhány emberen kívül Brazília teljes lakossága azt hitte, hogy az első túszt lelőtték. A rendőrök ezután sem tettek semmit, pedig már az általános iskolás túszelhárító tankönyvekben is világosan benne van, hogy ha a terrorista lelőtt egy túszt, akkor rohamozni kell.

De filmes szempontból nem ez a fontos. A film tulajdonképpen azt mutatja be, hogy Sandro a gyakorlatban igazolta a médialemélet egyik fő alapvetését, hogy a valóságot a kamera hozza létre. Amikor az egyik túlélő arról beszél, hogy amikor Sandro arra kérte, túlozza el a pánikot, egy idő után már nem érezte a határt valós ijedtség és színjáték között. Ez a pillanat az, amikor a film végérvényesen értelmezhetetlenné teszi a különbséget fikció és valóság között. Többé nem létezik valós szituáció, nincs értelme élő egyenes adásról beszélni, hiszen a buszban történt eseményekről csak utólag, a túlélők elbeszéléséből értesülhetünk, amit a nézők jelen időben érzékeltek a dologból, az a rendőrök totális impotenciája volt és Sandro társadalomkritikai megjegyzései, melyeket a busz ablakain keresztül osztott meg közönségével. Az egész olyan, mintha kiderülne, hogy a Wolrd Trade Centerbe repülő gépek csak trükkfelvéletelek voltak, és igazából azért dőltek össze mert mondjuk másra kellett a hely. Vagy, hogy egy kevésbé felháborító példát mondjak, egy élő adásban közvetített focimeccsről utólag kiderul, hogy a páros számú játékosok a meccs előtt mezet cseréltek, és mindenki össze vissza passzolgat. Nem azonnal vennénk észre, azt mondanánk, hogy sok az eladott passz.

Az Onibus 174 tehát azáltal, hogy a történteket, szinte csak adagolva, pszichothrillereket megszégyenítő késleltetési technikával hozza a néző tudomására, éppen a szörnyűséges eset tökéletes, percről-perce történő újraélését teszi lehetővé, megszüntetve a különbséget azok között, akik valóban jelen voltak, illetve élőben követték az eseményeket, és azok között – beleértve engem is – akik egyáltalán nem, vagy néhány szavas hír formájában értesültek róla.

A film másik, párhuzamosan futó szála – mely lehetővé teszi az információ ennyire tökéletesen kiszámított adagolását – Sandro életének főbb eseményeit, a riói utcagyerekek és a börtönök helyzetetét mutatja be, az elfogadott informatív stílusban.

A brazil dokumentumfilm nálam egyértelmű fődíjasa a fesztiválnak, mely a társadalomkritikát, a médiakritikát és a manapság oly divatos fikció-valóság problematikát egyforma erővel és általam eddig nem látott módon tárgyalja, két-órán keresztül, egy másodpercre sem engedve el a nézőt. A film tulajdonképpen egyszerre formálhat jogot a játékfilmes és a dokumentumfilmes fődíjra is, hiszen úgy sétálgat oda-vissza a kettő között, mint a jobb sorsra érdemes brazil fiú a busz két vége között.