A Konklávé cselekményének és a film teljes gondolatiságának alapja a bizonytalanság, mint általános, mindenhol jelenlévő és mindenre kiható állapot. A főszereplő Lawrence atya (Ralph Fiennes), aki az egyházi élettől való visszavonulását fontolgatja a hitében támadt kételyei miatt, a pápa halála után arra kényszerül, hogy megszervezze és lebonyolítsa a konklávé, azaz a pápaválasztás folyamatát. Csakhogy a Szent Péter Bazilikába érkező nagyhatalmú bíborosokról egyre gyanúsabb információk jutnak a birtokába, mi több, a pápa halálának oka és természetessége is megkérdőjeleződik. Miközben a lelkiismeretes és erkölcsös Lawrence az igazság kiderítésén munkálkodik, a politikailag megosztott pápaválasztók egyre gátlástalanabb módon igyekeznek érvényt szerezni akaratuknak.
Míg az egyik tábor, élükön Bellini bíborossal (Stanley Tucci) liberális elveket vall és az egyházat is progresszív reformok felé vezetnék, addig a másik oldalon a konzervatívok, az egyházi fegyelem és hagyomány védelmezői sorakoznak fel Tedesco (Sergio Castellito) atya vezetésével. A két oldal egyetlen közös tulajdonsága, hogy egyikük számára sincs túl nagy ár, amit a győzelemért megfizetnének. Így Lawrence egyszerre szenved saját belső lelki harcaitól, miközben párhuzamosan igyekszik kideríteni az igazságot a pápa egyre gyanúsabbnak tűnő haláláról. Emellett a politikai szervezkedések, hatalmi játszmák közepette igyekszik megvédeni a választás tisztaságát akkor is, ha a győztes adott esetben ellentétes értékeket képvisel, mint ő. A bizonytalanság mindent és mindenkit behálóz, miközben Lawrence jelleme is súlyos próbatétel elé kerül.
A pápaválasztás procedúrája, akárcsak a film elbeszélési stílusa, különös elegye a szakrális, ősi és megrendítően nagyszabású szertartásosoknak és a gyarló, a politikai játszmákra és az üzleti világra kísértetiesen hasonlító profán elemeknek. Festményszerű, hatalmas totálképeken tárulnak elénk a Szent Péter Bazilika rideg, mégis lenyűgöző márványfalai, miközben a benne mozgó bíborosok a leghétköznapibb tevékenységeket folytatják: mobiloznak, cigarettáznak, esznek, kis csoportokban összesúgva pletykálnak és szervezkednek. Az elegáns és távolságtartó statikus képek mégsem hatnak elidegenítően, a néző tekintetét ugyanis hosszan képes lekötni a díszletek és kosztümök színpompás kavalkádja, valamint a remekül megírt, pattogó tempójú dialógok, amelyek a cselekményt folyamatos mozgásban tartják.
A tág képekről a film gyakran vált intim közelikre: egy kézfejen pulzáló ér vagy egy tekintet apró mozdulását is hosszan figyelhetjük. Miközben a világ egyik legnagyobb vallásának jövője forog kockán, a film szereplőit mindvégig hétköznapi emberként látjuk, akik esetlenül, több-kevesebb sikerrel próbálnak megfelelni a feladat súlyának. A belső drámák és a vallási dilemmák sokszor nem a különböző eseményekben vagy párbeszédekben válnak igazán kifejezővé, hanem ehhez hasonló apró rezdülésekben rejlenek.
A feszültség és a drámai érzékenység így egyaránt szerves részévé válnak a filmnek, amely az első egy órában egyre komplexebb és izgalmasabb téteket emel be a cselekménybe: Lawrence titkos nyomozása és a bíborosok hatalmi játszmája fokozatosan egyre élesebbé, minden esemény kérdőjelessé és minden szereplő gyanússá válik, ennek érzetét pedig a példásan adaptált forgatókönyv (a filmet Robert Harris azonos című regényéből készítették) mellett a kivételesen erős színészi gárda teremti meg.
Ralph Fiennes hosszú idő után végre a képességeihez méltó drámai főszerepben bizonyít: Lawrence gyötrelmei, belső vívódásai és kétségei gyönyörű részletgazdagsággal jelennek meg, a brit színészóriás illusztris filmográfiájában is kiemelkedő darabbá emelve a Konklávét. A mellékszerepekben felsorakozó nemzetközi színészek (John Lithgow, Isabella Rossellini, Lucian Msamati, Jacek Koman) pedig nemcsak sokszínűvé, de életszerűvé is teszik a történetet. A nyelvi és kulturális különbségek még a katolicizmus, a közös hit és értékrend ernyője alatt is látványos különbségeket képeznek egyik vagy másik szereplő viselkedése között.
A történet előrehaladtával a krimi szál fokozatosan elhalványul, a cselekmény pedig egyre inkább ideológiai kommentárrá változik át. Noha a római katolikus egyház a valóságban is rég nem tapasztalt megosztottságban szenved, hiszen a konzervatív XVI. Benedek visszavonulása, a progresszív Ferenc pápa megválasztása, és az azóta meghozott egyházi reformok körül kialakult világnézeti viták számos ponton korrelálnak a filmbéli állapotokkal, Berger sokkal inkább a világpolitikai panorámára próbálja metaforaként használni a pápaválasztás körül kialakuló ideológiai harcot. A pápaválasztás persze sosem volt kizárólag teológiai és erkölcsi alapú. Részben mindig politikai választás is: ki, miért, hogyan és milyen irányba viszi tovább az egyházat a jövőben.
A Konklávé azonban szinte egy az egyben megfelelteti a római katolikus egyházban előállt válsághelyzetet az amerikai elnökválasztás körül felmerült toposzokkal, amelyek az USA társadalmát a végletekig polarizálták. A pápaválasztás tétjét egyre inkább az ott tapasztalható (és onnan a világba exportált) kultúrharc jól ismert elemeire erőlteti rá, mint például a szexuális kisebbségek és a más vallású bevándorlók helyzete. A filmben felbukkan a színen egy olyan jelölt, aki mexikói származású, afrikai menekültmisszióból érkezett Rómába, senki sem tudja, ki ő és mik a céljai, és egy olyan titkot őriz, amely, ha kiderülne, alapjaiban rengetné meg az egyházat.
Talán ennyiből is érezhető, hogy a film milyen jellegű irányváltással kezd el egy teljesen más történetté válni. Az eleve megkérdőjelezhető döntést, ami egy lapra helyezi a világ egyik legnagyobb vallásának helyzetét (amely még e 21. századi válságában is közel másfél milliárd tagot számlál a világ minden tájáról) az Egyesült Államokban tapasztalható kultúrharccal, tovább rontja az alkotók éles és félreérthetetlen állásfoglalása az egyik kurzus igazsága mellett. Márpedig sajnálatos módon, amíg a film krimiként intelligens és átlagon felüli szinten működik, addig széleskörű politikai és ideológiai megfejtései már nélkülöznek bármiféle árnyaltságot és érzékenységet. A befejezésre pontosan az a fajta misztérium tűnik el, amely korábban élettel és lüktető energiával töltötte fel a filmet.
A Konklávé alapos műgonddal elkészített film, amelynek első fele elsőosztályú műfaji keveréke a kriminek, a politikai thrillernek és a vallási drámának. Formailag elegáns és letisztult, zenéje emlékezetes és könnyen megjegyezhető, ráadásul kivételesen nagyszerű érzékkel válogatták össze a szereplőgárdát is, élükön a brillírozó Ralph Fiennes-szal. Sajnálatos módon a történet a befejezésre félkész és lusta módon zárja le az addig feszült bűnügyi szálat és fókuszába egyre inkább egy jól ismert identitáspolitikai narratíva újrafelmondása kerül, amely miatt kiveszik a film korábbi részeire jellemző árnyaltság és titokzatosság.
Lawrence atya egyik film eleji prédikációjában arról beszél, hogy a hit kéz a kézben jár a kétellyel, hiszen kétely nélkül nem létezik misztérium, ha pedig mindenről biztos tudásunk lenne, nem lenne szükség hitre. Gyönyörű megfogalmazása ez annak, hogy lényünkből fakadóan nem csupán a biztos tudás és ismeret szerint létezünk, hitünk (legyen az bármilyen jellegű) alapjait másfajta, titokzatos erők is mozgatják, így értelmetlen és káros dolog kész és egyértelmű igazságokra redukálni a világot. Remélhetőleg a film alkotói is belátják majd ezt egyszer.
A Konklávé tavaly október óta látható a mozikban, a Fórum Hungary forgalmazásában.
