Tégla: Nedves metaforák

Sas Tamás szintén pancsol, ráadásul nőket is magával húz, van esze. A Szélcsend a "művészfilmes" Sas Tamásnak a munkája, a rendező személyiségének a közmegegyezés szerinti nem-szappanvígjátékos fele készítette, bár ennek a közmegegyezésnek eleve nem kellene adni a szavára, hiszen mitől "művészfilmes" a bajusznak ez az innenső porciója? Csak azért mert például a Presszó jobb, mint az Apám beájulna, még nem lesz belőle filmtörténeti mérföldkő, de még csak fekvőrendőr sem. Szóval lényeg az, hogy a Szélcsendet a "product placementnél azért többre vagyok képes" Sas Tamás rendezte. A Szélcsendben is valahol ott egy jó film magja. A három nő összezártsága, múltjuk összefonódása ezt eleve adja, és egy, az összpontosításra alkalmasabb fogatókönyvvel illetve rendezéssel, mert ezúttal mindkettő ludas, ezt a jobb filmet meg lehetett volna valósítani. Főleg úgy, hogy a Kováts Adél benne van a szereplőgárdában, ő pedig egy őserő. Ráadásul mára bátran vállalja korát, sőt, a filmből igazán csak Kováts Adél kegyetlen close-upjainak emléke marad meg. Ahogy húsz éve beleszerettem arcának simaságába, most úgy imádtam a ráncait. Ez egy nő. A Szélcsend maga nem ér fel hozzá, ebben a jelenlegi formájában sajnos a film szétfolyik: sokkal de sokkal feszesebbre, rövidebbre kellene vágni ahhoz, hogy élvezhető legyen. Mellettem Szőke, akivel majd a Stricik után veszek össze (de nem a filmed az oka, Dávid! :), szokás szerint fészkelődik és a bizsuit babrálja: a civilek sem bírják a sastamásos gyűrődést.

 

Géczy Dávid Stricik című filmje egyértelmű metrójegy. Tikett, amivel a rendező a nagyjátékfilmes világba akar magának utat váltani. És őszintén, valaki adja a kezébe! Mert attól függetlenül, hogy a film feleslegesen, már-már rajzfilmesen trágár, és egy tíz évvel elkésett Tarantino-utánérzés, Géczy nagyon is képes egy feszes, sűrű narratívát végigvinni, és szinte biztos vagyok benne, hogy ha ezt mások forgatókönyveivel, nagyjátékfilmes szinten művelné, mesélői sikere garantált lenne.

Kárpáti György Mór Éjfél című tizennyolc perces rövidje... pillanat, ez tizennyolc perc volt? Annál sokkal rövidebbnek tűnt, ami csak azt támasztja alá, hogy mennyire jó. Frappáns, lezárt kis érzékeny sztori, nagyszerűen fényképezve, egy fiúról és egy lányról, akik iskolájukat járják be és rejtőznek el a külvilág elől éjjel, közben pedig valószínűleg egymásba szeretnek.

Lakos Nóra Otthon című munkája szintén egy ügyesen végigvitt, kerek história , kimondottan ügyes poénnal a végén, amely film azért közben urbánus erőszakról és sorsról is képes egy-két keresetlent elejteni, de csak lazán, félvállról, ahogy kell.

A Bibliotheque Pascalt mindenki várta, mint a celluloid messiást, már a sajtóvetítésre való bevonuláskor is afféle tömegjeleneteknek lehetett a pártatlan szemlélő tanúja, amilyenekhez képest a lázadás a Patyomkin-páncéloson hétfő délelőtti SZTK-s vérvételnek tűnhet (a Kolorádó Kid sajtóvetítéséről kiözönlő tömeg feje felett Vágvölgyi öt méterről, haverilag rám ordít, mikor nézem már meg a filmjét?, jövő héten, ordítom vissza, bár gőzöm sincs, játsszák-e akkor valahol, de már tiszta ciki a dolog, a harmadik meghívását linkeltem el). És a Bibliotheque Pascal tényleg nem rossz film, fantáziadús (bár nem eredeti), mert egy bizonyos szempontból éppen magának a fantáziának az ünneplése, gyönyörű-színes, gyors és fordulatos. Az első tizenöt perce szó szerint szenzációs, s bár utána az egész kissé leül, és maga Pascal "könyvtára", a bordély, ahol a kurvák irodalmi szituációkat játszanak el, Eli Roth Hosteljére emlékeztet, annak végletes kegyetlensége nélkül, mégis, az összehatás egyértelműen pozitív. Ez Hajdu Szabolcs első igazán jó filmje, sőt, olyan film, aminél nem fogjuk bánni, hogy közpénz is van benne. Hazai pályán ez az abszolút dicséret.

Mindenki várta, mint a celluloid messiást

Zsigmond Dezső Bunkerembere modern Indul a bakterház szeretne lenni. Ennek útjába maga a valóság szolgáltatta sztori áll, a megszállott Fogarasi Árpád meg az évtizedeken keresztül dédelgetett, épített, toldozott-foldozott atombunkere, amelynek a fazon beáldozta az egzisztenciáját, családját, életét. Fogarasi a filmben pszichotikus, szánalmas figura, nevetni lehet rajta, de megkedvelni nem, mint ahogy a film többi figurája is karikatúra marad - teszem hozzá, helyenként igazán vicces karikatúra, Laska Pál forgatókönyve kisajtol minden potenciális poént az epikusan dzsuvás sztoriból. Sajnos több helyen is egyértelmű, hogy a minimális költségvetés útjába állt bizonyos ötletek teljes kifejtésének, ennek ellenére a Bunkerember a vicceinek köszönhetően beváltja ígéretét, és occsón-randán, magyaros-sebesülten, de - megint csak: a forgatókönyvének köszönhetően - célba juttatja Fogarasi szerencsétlen históriáját.

Szombat este, hazafelé menet kedvenc szerkbéli kollégámmal bezuhanunk az ízléses és kurvára szemleméltó MOMbéli giroszos egyik műanyag székébe, lapátoljuk befelé a műkaját, miközben a srác felnyög, és őszinte és kétségbeesett, érzem: "Te Tégla, miért ilyen trágya ez az idei szemle? Még a tavalyi is jobb volt, pedig már az sem volt egy méznyalás. Az eseménynek semmi hangulata, semmi személyisége, úgy jött, ahogy megy, emléke sem fog maradni." Aztán elmeséli, Novák "Minden Úgy Jó Ahogy Van" Emil szemletanács-elnök hogyan viharzott ki a teremből, mikor a szemére vetették, hogy mennyire "szar volt a nyitóünnepség".

Én meg közben szótlanul nyakalom a kólám. Lájtos. Business as usual.