Cseke Eszter Fata Morgana című munkája (22 perc) úgy realista, úgy tényfeltáró, úgy szocio-szenzitív (tudok még ilyen szavakat), hogy közben -- és a témaválasztás tragikuma ellenére -- elképesztő életöröm árad belőle. Még csak abban sem vagyok biztos, hogy utóbbi szándékos, mindenesetre a leheletnyit kusturicás rendezésnek köszönhetően az eredmény szórakoztató és életigenlő. Akkor most félre lett rendezve? Hiszen arról szól, hogy a stáb egy romániai, csepp faluban a helység utolsó hajadon lányát keresi, aki a filmes szóbeszéd szárnyán szinte legendai szintre emelkedik, pedig galambom ott lakik a második mellékutcában. A fiatalok ennek az egy menyecskének a kivételével már réges-rég otthagyták a falut, mint Szent Pál a bujnyikokat, csórikámon kívül a legfiatalabb jelen lévő generáció a harmincas évei derekán a kocsmában fetrengő kiúttalan, rosszarcú férfiember-őrs taníttatás vagy éppen csak a szimpla ész hiányában a korsó alján keresi a perspektívát. A filmesek az egyik ilyen jobb sorsra érdemest igyekeznek összeboronálni a kiscsajjal, aki kocsmalátogatásakor szótalan mosolyogva hallgatja az egymást túllicitálni igyekvő pöcs-összemérő dumákat. Jómagam az őrült nőket szeretem, de tisztában vagyok vele, hogy vannak férfiak, akik a hallgatag asszonyokat preferálják, hát ezzel az eggyel férjuramnak nem lesz problémája, nem az a bőbeszédű fajta a szentem. Sajnos a mecsméking becsődöl, a jány úgy dönt, ennél azért még ő is jobbat érdemel, így férfihősünk a megbeszélt esküvős randin hoppon marad. És le kellene, hogy legyünk taglózva, meg a falu generációs lehetőségeinek becsődölése láttán depresszívbe kellene nyomulnunk, mégis inkább egyfajta, a jövő kiismerhetetlenségének szépségére építő könnyű mosollyal arcomon támolyogtam ki a fényre.
Da ha már az őrült nőkről van szó, akkor a következő filmben kapunk belőlük gatyarepesztésig: a Zsuzsa és Mubarak Kis Anna rövidfilmje (26 perc) a 3 esküvő elnevezésű sorozatból (A Filmszemlén a film Házi paradicsom címmel szerepel - a szerk). És egész egyszerűen, nincs jobb szó rá, szenzációs. Mint a legjobb dokumentumfilmeket, ezt is a téma juttatja célba, a készítőknek a kamera helyzetének lefixálásán kívül szinte semmit nem kell csinálniuk. Cseles film nagyon, mert olyan sunyi a stratégiája, mint a legjobb horrorfilmeknek (és tényleg horrorfilm, döbbenet marad csak a nyomában). Zsuzsa egy magas, rendkívül kövér, harsány lány, aki házasodni készül. Légnyomásos barátnői csak bólogatni és egyetérteni tudnak mellette, szóhoz jutni csak nagyritkán. Kiszemelt áldozata egy Mubarak nevű afrikai bevándorló, ez az izmos-szálkás, kissé lassú agyú, de egyébként rendkívül jólelkű marha, akit... lássuk csak, hogyan is fogalmazzak... a debella szó szerint pszichésen széjjeltép. Zsuzsa és Mubarak kettőse a szadista kapcsolatok iskolapéldája. Míg kezdetben rendelkezünk némi szimpátiával a nő iránt (sajnálkozó szimpátiával, amit vált a megrökönyödés: ENNEK a csajnak EZ a csávó a vőlegénye? Megállok a fejlődésben...), bimbadzó rokonszenvünk percek alatt szertefoszlik. Zsuzsához képest egy obersturmbahnführer joviális télapó - ez a nő gonosz, méghozzá kegyetlenül és béklyók nélkül - persze, mint az ilyen emberek általában, ezzel abszolúte nincs tisztában. Lépten-nyomon megalázza a srácot, személyiségének összes aspektusában: vallásában, férfiasságában, puszta emberi mivoltában (egyes megnyilvánulásai nyomán gyakran az ujjaimmal takartam el a szememet - "horror", emlékszünk?). Zsuzsa a legrettenetesebb fajta feleségjelölt megtestesülése, azé a márkáé, amelyiktől éppen anyád óvott mindig: ő a szupersárkány, az ultimét zsarnok. Mi tart hát össze egy ilyen kapcsolatot? Mondanám, hogy az érdek, hiszen, ha töketlen a csávó, ilyen kiszolgáltatott helyzetbe csak az juttathat egy férfit, de nem mondhatom, a dolognak erről a részéről nem tudunk meg semmit. Ez talán hiba, mégis, a film olyannyira, a lehető legborzalmasabb okokból szórakoztató, hogy ez csak most, majd egy nappal a megnézése után ötlik fel bennem.
A film komplementere, a Bernadett & Sanju szintén a 3 esküvő sorozatba tartozik (a harmadik epizódot már nem vetítették.) A magyar lány és az indiai fiú viszonya a totális ellentéte Zsuzsa és Mubarak kispolgári poklának. Annak ellenére, hogy interneten keresztül ismerkedtek meg, sőt, még a leánykérés is skype-on történt -- így annak a bizonyos érdekházasságnak a lehetősége ez alkalommal is ott motoszkál a kisagyunkban, sőt, a csaj magyar nagyfaterjából szerintem a mai napig nem párolgott el -- elég öt percet a párral töltenünk ahhoz, hogy utána szégyenkezve forduljunk a sarokba. Ezek tényleg, tiszta szívből, feltétlenül, önzetlenül szeretik egymást. Nem is tudok annyit írni a filmről, mint az előző autóbalesetről. Max, hogy ilyen is van, és francba a cinizmussal.
Domokos János Palimpszeszt című munkája (71 perc) egy élet, életek visszagöngyölítése. A 92 éves Marina Spet édesapja, a sztálini terror által kivégzett orosz filozófus Gustav Spet sorsának mozzanatai után kérdez, kutat, több mint fél évszázaddal a férfi halála után. Archív fotók, dokumentumok és az asszony a stáb által némileg noszogatott detektívmunkájának elegye a film, a nap formailag legklasszikusabb doksija. A családi szétszakadás nyomán érzett tragédia, az elnyomó államnak az egyén léte iránt tanúsított közönye láttán szúró döbbenet és az élet kikezdhetetlenségéből fakadó csendes öröm elegye a film végeredménye. Lezárás és újrakezdés egyben.
Pigniczky Réka Inkubátor című filmje (80 perc) egyszerre kedves és csavaros-problematikus. Mikroszinten kikezdhetetlen: húsz év után újra összejön az amerikai magyarok csapata, még gyerekként, amatőr módon előadták saját maguk szórakoztatására, a közönséget mellőzve, csak és kizárólag a zene és magyarságuk ünneplése végett az István, a királyt. Egyszerűen álltak az erdő közepén és gesztusaikban a rockopera szereplőit majmolták -- habár hangjuk állandóan megbicsaklott, de a szívük a helyén volt. Úgy döntenek, most, túl a negyvenen, megint megcsinálják. Természetesen egy ilyen film nem is szólhatna másról, mint az identitás definiálásának igényéről, és hőseinknek épp ezzel van problémája, persze mindenkinek különböző mértékben. Egyesek kőmagyarnak vallják magukat, mások elvannak a magyar-amerikai léttel, megint mások pedig egyértelmű, hogy legszívesebben szabadulnának a szittya gyökereiktől. A film szereplőinek problémája éppen magának Amerikának is a legnagyobb problémája: hogy a melting pot-elv nem működik. Ahhoz, hogy egy asszimilációs doktrínára épülő társadalom valóban funkcionálni tudjon, a hazai cókmókot a francba el kell hagyni -- ez talán kegyetlenül hangzik, sebészesen, pedig ez az egyetlen út, még ha majdnem lehetetlen is. Az amcsik belső, szegregációs nacionalizmusból kicsapódó feszültségei éppen abból adódnak, hogy az egyének úgy akarnak beolvadni, hogy az otthonról hozott batyut nem hajlandóak a küszöbön hagyni. Az Inkubátor szereplői közül egyeseknek éppen a szüleik által reájuk erőltetett szabályrendszer miatt vannak önmeghatározási problémái -- habár ez senkinél nem lép fel lélekgyilkos mértékben, így első blikkre szimpatikus, valószínűleg többé-kevésbé kiegyensúlyozott emberek.
Inkubátor
