Példám tárgya Szabó Csilla Komoly dolgok című hetvenkét perces tévéfilmje - a mai nap sajtóügyileg amúgy is egészen a tévés munkáké. A filmnek nincsenek különösebb, világmegváltó ambíciói. Normális emberekről szól, normális problémákkal, ami persze egyben azt is jelenti, hogy kellemetlenül ismerős bajokkal. A szereposztás tökéletes. A dialógok teljesen életszerűek (vetítés után egyik kollégámból kikívánkozott: "némá, valaki tud itthon reális bárbeszédet írni!"), a figurák szimpatikusak, és ami a legnagyobb pozitívum, a film VICCES. De nem ám kispolgári-reklám-álomvilágban-leledző-gusztustalan-kellemetlen-újmagyar-vígjáték módjára, hanem könnyedén, a szimpatikus karakterek hibáiból és az élet által rájuk vetett nehézségek alól való kilábalás adta harcból eredően. A lezárás, megint csak, mint az élet, elvarratlan szálakat húz maga után, és engem, enyhén szólva, sikerült beetetni: nagyon szívesen viszontlátnám ezeket a figurákat, nagy kedvvel beleütköznék a filmnek valamilyen folytatásába, akár sorozat, akár egy újabb egész estés film formájában.
Vasvári Emese Alíz és a hét farkas című munkája viszont autóbaleset, ami mellett nonchalance elhajtanál, mégsem tudsz nem odanézni. Igazi filmes nagyképűsködés hetven percben, ami ha nem lenne profi mód fényképezve, hát isten lássa lelkem semmi jót nem tudnék mondani róla. Szürreális, ezoterikus és filozofikus szeretne lenni, de annyira komolyan veszi magát, és annyira félre van rendezve, hogy cikizmuson kívül mást nem nagyon tud magából kipréselni. Kamarás a megfelelő direkcióval képes valóban emlékezetes alakításokra, de itt szabadjára lett engedve, vagy alul, vagy túljátszik, kényelmetlen alaphangulatot adva egy olyan filmnek, amiben álművészkedés keveredik állkapocs-kiakasztóan rossz narratív döntésekkel, amire egy öt perces szájharmonika-szóló teszi fel a koronát, egy latin lover Nick Cave Weeping Song-jára hangszerelt magyar akcentusos gitárszólójával körítve. Mondanám, hogy a film direkt lesz a végére már-már elviselhetetlenül high camp, de nem feltételezek ennyi öniróniát a készítők részéről.
Én szinte sosem jövök ki filmről, de Mundruczó A Nibelung-lakóparkjáról kitámolyogtam. A film stikkje, hogy a szokatlan környezetben, ezúttal valamilyen épülethodályban előadott színházi produkció során a színészek csak a kamerának nyílnak, izgalmas. Vagy legalább is érdekesnek tűnt. Csakhogy nem vettem számításba a magyar színjátszás rákfenéjét, az okot, ami miatt nincs filmes színészetünk: az orbitális túljátszást. Ha két órán keresztül közvetlen közelről az arcodba ordítanak - hiszen a kamera elveszi a distanciát, és olyan, hogy modulált alakítás, negyven alatti magyar színészek esetében, olyan nincs, főleg ha a rendező nem fogja vissza őket – szóval, ha két órán keresztül fröcsögnek a retinádra, annak egyetlen hatása lesz csak, lebénulsz, összefolyik előtted a film, elveszted vele minden kapcsolatod, iránta az érdeklődésed. Unod, sőt belealszol. Létezik egy harcművészeti szakkifejezés, a beating into submission, mikor az ellenfél ellenállását rendületlen, pusztító erejű, monoton ütésekkel kell megtörni. Ezt csinálja az emberrel A Nibelung-lakópark.
A II. Magyar Forgatókönyv Börze (a Pécsi Pitch Fórummal együtt a harmadik ilyen rendezvény, amelyiken ott voltam) ahhoz képest egészen jó volt, hogy egyrészt a két legenerváltabb pitch nyert, megkérdőjelezve magának az egész pitch performansznak a hazai létjogosultságát, másrészt a nyertes forgatókönyveknek nem lehet éppenséggel eredetiséget a szemükre hányni (szinopszisuk alapján). Szóval ehhez képest egészen jó volt... A díjátadó előtti fél órás szünetben bemutatkozott a Fiction Science Labor (www.fictionscience.hu), a tavaly az SZFE-n végzett dramaturg osztály szkriptműhelye (Akar Péter, Bárány Márton, Horváth Gábor T., Neméth Anita, Selmeczi Nóra, Sós Panna, Széphelyi Júlia, Szócs Petra, Zomborácz Virág), amely pontosan az a fajta workshop-szerű kezdeményezés, amiből több kellene.
