A mából ártatlan békeidőnek tűnő ezredforduló egyik leghangosabb filmsikere egyszerre gyújtotta lángra a férfias harcokról, nemes ideákról és római nagyságról álmodozó kamaszok és kamaszlelkű kritikusok lelkét. A Gladiátor nemcsak sikerrel idézte meg a kardozós-szandálos eposzok letűnt technicolor aranykorát, de amolyan trendteremtő hivatkozási ponttá vált. Russel Crowe és Joaquin Phoenix mellett itt vált széles körben ismert megasztárrá Hans Zimmer, a film giccshatáron táncoló kulcsmondatait pedig a mai napig idézgetik.
Ilyen előzmények után nem a folytatás ténye a meglepetés, hanem hogy ilyen hosszú ideig váratott magára. Ötletek persze bőven voltak már korábban, egy ponton még Nick Cave is írt egy forgatókönyvet, ahol Maximus a túlvilágon bolyongva istenekkel hadakozik. A mindenkori producerek persze törvényszerűen ódzkodnak az efféle kreatív hajtűkanyaroktól. A második rész inkább a kitaposott, manapság rendkívül divatos útvonalon haladt, avagy Scotték nem sokat kockáztattak. Számos mostanában felmelegített klasszikushoz (Star Wars, Top Gun, Szellemirtók) hasonlóan ők is egy hamisítatlan legacy sequelt készítettek.
Fotó: UIP-Duna Film
A magyarul legérzékletesebben talán újramelegítésként fordítható folytatástípus lényege, hogy az időben jóval később játszódó történet szinte pontról-pontra megismétli az eredeti fordulatait, miközben az új szereplőket a régiekhez köti. Ezzel egyszerre próbálják visszahozni a régi hangulatot és folyamatos utalgatásokkal simogatni a rajongók fejét, miközben tulajdonképp csak újracsomagolják az eredetit. A Gladiátor esetében ez annyiban nehezebb írói feladat, hogy a két főszereplő, Maximus és Commodus meghaltak a Colosseum porondján, a történetük így zárt kerek egészet alkotott.
Az első részben akad azonban egy szerelmi szál, amit némi szappanoperai habbal fel lehetett annyira dúsítani, hogy abból tankönyvi legacy sequel születhessen. Lucilla, a gonosz Commodus lánytestvére régen Maximus szeretője volt és van egy fiúgyermeke, akit elveszettnek hisz, ennél többet talán nem is kell mondani. A Gladiátor II egyébként rendkívül hűen követi az első részt. Látványos összecsapással nyitunk, a főhőst elviszik gladiátornak, népszerű lesz és szembeszáll a gonosz császárok hatalmával. A szerkezet maga is egy az egyben másolja az elsőt, avagy a látványos és véres csatát személyes tragédiák és drámázások követik, majd a Colosseum, ármány, Colosseum, ármány, Colosseum képlet mentén kapjuk a vérbő látványt.
A technológia persze elképesztően nagyot fejlődött az ezredforduló óta, ami egyszerre áldás és átok. Áldás, mert a tömeg nagyobb, a hang erőteljesebb, a tempó szédítőbb, másrészt átok, mert a CGI műanyag érzetet kelt és vadabb ötletekre csábít. Ridley Scott bevallottan szereti zárójelezni a történelmet, a két gonosz császár és a köréjük kapcsolódó összeesküvés is csak nyomokban tartalmaz valós elemeket, de ennél sokkal hajmeresztőbb, hogy a vízzel feltöltött Colosseumban cápák úsznak vagy a hőseink digitális vérmajmokkal és harci rinocérosszal küzdenek. Megfelelő távolságtartással mindez persze kifejezetten szórakoztató popcornos élmény tud lenni, a Gladiátor II ennyiben tehát hozza a kötelezőt még azzal együtt is, hogy az egyébként kiváló színész Paul Mescal alulírt akcióhősként híján van az olyan zsigeri karizmának, mint Crowe vagy Phoenix.
Fotó: UIP-Duna Film
Ami viszont kiemelhetné a filmet az audiovizuális hengerlésre építő, de ezen túl csak mérsékelten izgalmas látványfilmek világából, az a történet azon része, ami hangsúlyosan eltér az elsőtől. Itt is akad ugyanis egy gladiátor-menedzser, aki Lucius útját egyengeti, Macrinus azonban nem az a középvállalkozó, akit kizárólag az anyagi jólét hajszolása izgat. A Denzel Washington által egészen parádésan megformált figura komoly politikai ambíciókat dédelget. Rafinált stratégaként lépésről lépésre manipulálja a környezetét, amihez tudatosan választja és építi fel Luciust. Macrinus a film utolsó harmadára így tulajdonképp főszereplővé válik.
A Gladiátor II második félideje olyan érzést kelt, mintha magukat az alkotókat is jobban érdekelték volna Macrinus hatalomtechnikai machinációi és a kibontakozó shakespeare-i királydráma, de a kockázatkerülés érdekében rendre kénytelenek visszatérni a legacy sequel langymeleg unalmába. Lucius nem túlzottan eredeti hőssé válásánál sokkal ihletettebb Macrinus felemelkedése, ahol olyan kérdések kerülnek előtérbe, ami 2024-ben fájóan aktuálisnak érződik.
A hanyatló dekadens Róma nyilvánvalóan a hanyatló Egyesült Államok, a pozitív szereplők által emlegetett, feltámasztani vágyott ideál pedig a kihunyóban lévő amerikai álom. A Gladiátor II ezt a párhuzamot nem rejti el különösebben, az erkölcsi megújulás ellen dolgozó, saját önző érdekeit követő Macrinus viszont egyszerre nézhető a cinikus populista és az önmagát a világ sorsa felett rendelkezőnek gondoló szupervállalkozó allegóriájaként. A film születésekor persze még nem lehetett tudni arról, hogy Elon Musk az újra megválasztott Donald Trump egyik legfontosabb embere lesz, de innen nézve Macrinus szála csak még izgalmasabb. Ha végig őt követhettük volna, most talán nem egy szórakoztatóan buta látványfilmről, hanem a korszellemet megragadó mesterműről beszélünk.
