Filmhu: Filmjei nagy részében nem csupán érzékien idéz meg egy letűnt kort, a negyvenes-ötvenes éveket, de a tudattartalmak sajátos összerendezésével tudatfolyamfilm-formát alakít ki.
Terence Davies: Az emlékeimből indulok ki. Az emlékezés maga pedig sosem lineáris. Hanem ciklikus. Sőt körkörös. Olyan ez, mint amikor kavicsot dobunk a tóba, és az köröket ejt a víz felszínén. Az emlékezés maga újabb emlékeket hív elő. És mivel az én emlékeim emocionálisak, könnyen elő tudom hívni a réges-rég átélt érzelmeket. Emlék és érzelem nálam együtt hozzák létre a filmet. Szeretem sugallni a dolgokat, ahelyett, hogy tárgyszerűen kijelenteném, ez és ez történt. A jelentés így burkoltan jut el a nézőhöz. Ahogyan lehetséges a sorok között olvasni, úgy a vágások között is lehet. A közönség a saját interpretációjával adja meg magát az elhitetés aktusának. Ezért járok egyre kevesebbet moziba: egyre kevésbé vagyok képes arra, amit angolul úgy hívunk, suspension of disbelief, hogy belemerüljek egy film világába és elhiggyem azt, elejétől a végéig.
Filmhu: Gyerekkora Angliáját idézi meg.
T.D.: Ami mára teljesen eltűnt. De elmémben élénken él, éz asszociációk előhozzák az egészet. Első játékfilmem a rádió időjárás- és vízállásjelentésével kezdődik. Gyerekként a BBC-n hallgattam ezt reggel hétkor. Pontosan emlékszem a hanglejtésre, amellyel felolvasták az adatokat. Fogalmam sem volt, mit jelentenek, mégis csodásan hangzott. A másik inspirációt Csehov és a T. S. Eliot Négy kvartettje adta, amelyet Alec Guinness négy estén át adott elő a tévén, amikor tizenhat éves voltam. Igazi reveláció volt számomra, mivel a mű az idő természetével, az emlékezéssel, a halandósággal és Angliával foglalkozott.
Nosztalgia és textúra
Filmhu: A negyvenes-ötvenes évek hollywoodi filmjei nagy hatást gyakoroltak arra, ahogyan stilizál.
T.D.: Akkoriban létezett egy olyan műfaj, hogy női film. A Love Is a Many-Splendored Thingetés Douglas Sirktől Az ég nem bánja című filmet említeném elsősorban. Ezek a melodrámák beépültek az érzelmi világomba. Gyerekként állandóan moziba cipeltek engem. Nyolc filmszínház működött a környékünkön. Nyolc különféle filmet nézhettem meg, anélkül, hogy bementem volna a városközpontba! Az ember nem maradhat érintetlen e filmektől. Első mozi-élményem hét évesen az Ének az esőben volt. Amikor először kijutottam Amerikába, kész sokk volt számomra, hogy senki sem fakad dalra spontán módon az utcákon! Azt hittem, mindenkinek gyöngyházas porcelán-fogsorai vannak és hatalmas konyhái. E filmek által elsajátítottam a láttatás módját, mint egyfajta nyelvezetet, ami később visszaköszönt a munkáimban.
 |
| The House of Mirth (Az öröm háza) |
Csínján bánok a kameramozgásokkal, mert minden egyes mozdulattal kijelentek valamit. Csak azért nem mozgathatom a kamerát, mert jól néz ki. Nem tudnám megindokolni, az egyik jelenetben miért alkalmazok jobbról-balra történő kameramozgást, mégis ösztönösen tudom, az így van rendjén. Érzem, ha jobbról balra haladtam volna, azzal azt sugallnám, hogy nemcsak a téren haladunk keresztül, hanem az időn is, vissza a múltba. Míg a balról-jobbra előrehaladást, progressziót feltételez, hiszen az írott betűket is balról-jobbra olvassuk. Egyszer azt mondtam egyik operatőrömnek: „Arrébb tudnád tenni a kamerát húsz centivel?” Annak a beállításnak ott volt a helye. Ösztönösen megérzem, ha valami nem jó. Ugyanilyen az -ami nagyon ritkán, de megesik velem-, amikor éppen találkozni készülök valakivel, és előre tudom, hogy az egész nem fog jól elsülni. Ez megérzés dolga. Egyszerűen tudom, ha valami nincsen jól. Azt hiszem, megfeledkeztünk róla, hogy állatok vagyunk, s mint ilyen, az ösztöneinkből élünk. A jelentésnek ösztönösnek kell lennie a filmben is. Az ösztön pedig nem magyarázható meg maradéktalanul. Miképp a jó stílus sem. De abból ered a varázslat.
Filmhu: Wharton-adaptációja, az Öröm háza (2000) fordulópontot jelent életművében. Amikor nem a gyerekkoráról ír, ugyanúgy összeáll a fejében a film, minden részletével együtt?
T.D.: Igen. Amint az ember lecsupaszítja a történetet, és látja, mi a lényege, az máris diktálni fogja, hogyan vigye filmre. Egy film textúrájának hatalmas érzelmi ereje van. Hogy szépiával vagy rózsaszínnel árnyaljuk-e a képi világot, az kihat arra, a néző mit érez majd annak láttán. Szubliminális szinten, tudat alatt más érzés alakul ki benne. Azt is láttam, milyen arcokat akarok. A történet tulajdonképpen nem a gazdagságról szól. Az csak a felszíne. A sztori valójában azt a rosszindulatot ragadja meg, amivel a gazdagság mérgezi meg a szívet. Temérdek korabeli portréfestményt tekintettünk meg, némelyikük egészen félelmetes: annyira vagyonosak ezek az emberek, hogy a szó szoros értelmében birtokolták a világot, és a hatalomnak az érzete jócskán kiült az arcokra.
Kívülállás és romantika
Filmhu: A szomorkásan romantikus érzület áthatja filmjeit. Hogyan kapott rá erre a tónusra és életérzésre?
T.D.: Életem első színházlátogatásakor Csehovot néztem. A Sirályt. Egy kukkot sem értettem belőle. De képes voltam átérezni! Később, amikor magam is színészkedtem, eljátszottam Ványát. A darab végén a fickó élete romokban. „Olyan nehéz a lelkem, édes gyermekem! Ó, ha tudnád, milyen nehéz!” És utána elhangzik egy olyan monológ (Szonya szájából – K.L.), a reményről, ami kifacsarja a szíved! Tizenhat évesen persze nem fogtam fel az értelmét, de ösztönösen éreztem. A Carrie (1952) című filmben -- nem a horrorfilmről beszélek -- van egy bámulatos pillanat: Laurence Olivier nős férfit játszik benne. Aztán a feleségéből nagy sztár lesz. Egy nap eljön hozzá, hogy pénz kérjen. A nő öltözőjében áll, aki arra kéri, várja meg, míg végez az előadással, akkor majd ad neki pénzt – s azzal felmegy a színpadra. A férfi ott marad, kivesz a nő pénztárcájából tíz centet, aztán megáll. Az ajtó melletti gázlámpára néz. Eloltja. Halk sistergéssel kihuny a fény. Olyan szívbe markoló dráma van ebben az apró pillanatban, ami mellett nem lehet érintetlenül elmenni! Magam is hasonló momentumokra törekedtem a filmjeimben. Mert az ilyen pillanatok olyan korból erednek, amelyben szokás volt, hogy várunk, várunk a melódia lezárására, és amikor az elérkezik, a szívünk túlcsordul. Ezért mindig emlékezni fogunk arra a dallamra, még ha nem is halljuk többet az életben.
The Long Day Closes
Filmhu: Vélhetően ön is romantikus alkat. Aki egy húron pendül a filmjeivel.
T.D.: Igen, siratom is a romantikus költemények halálát, hogy nem írnak többé ilyeneket. Lily Bartnak, az Öröm háza hősnőjének halála szándékolatlan túladagolás. De nem ez a megdöbbentő, hanem személyiségének hanyatlása két éven át. Nemcsak a társadalom kényszere által következik be, de saját kezűleg is. „Géniuszom abban áll, hogy a megfelelő dolgot teszem a nem megfelelő időben.” Ezt én írtam bele a filmbe, nem Edith Wharton. Lily Bartnak az a nagy tragédiája, hogy nem ismeri fel, személyiségének integritása van. Tartása, becsülete. A szenvedés közben jön rá erre. Nem mintha a szenvedés ezzel polgárjogot nyerne, ebben nem hiszek, mégis ezen keresztül fedezi fel saját tisztességét. És ezen nem tud változtatni. Önnön törvényei foglyává válik. Én is hasonló alkat vagyok.
Ha azt mondják nekem, ne tegyem ezt, vagy azt, nem fogom. Félek, hogy rám kiabálnak, ha megteszem. Hatvankét évesen is. Szörnyű, nem? Nevetséges! De még mindig így működöm. Ha bárki arról papol nekem, hogy a filmjeim felrúgták a szabályokat, én vagyok az első, aki megcáfolja a tézist. Mert nem ilyen a természetem. Ugyanakkor megértem, milyen a külső szabályok általi letaglózottság. Lily Bart is ismeri a romantikus remény halálát. Ami a lehető legszörnyűbb dolog. Amikor a szerelem már nem képes életben tartani az egyént. A szerelem, ami minden emberi érzelem közül a szerelem a legtitokzatosabb. Éppúgy képes mélységesen megváltoztatni az embert, mint elpusztítani. 
Distant Voices, Still Lives
Nálam sok köze van ennek ahhoz, hogy meleg vagyok. Hazámban a homoszexualitás egészen 1967-ig bűncselekménynek számított. Alapvetően a mai napig kívülállónak érzem magam, s ez nagyon megnehezíti az életem. Minden értelemben. Szemlélem az életet, de nem tapasztalom meg a maga valójában. Nem véletlenül rezonálok erősen az outsiderek történeteire. Tegnap lent voltam a strandon, Szicília partján, elnéztem azt a sok testet, és teljesen idegennek éreztem magam közöttük. Nagyon konvencionális figura vagyok. Mélyen átérzem, milyen az, rettegni a külvilágtól. Katolikus környezetben nőttem fel, ugyan hitehagyott vagyok, de pontosan átérzem azok sorsát, akik áldozatai lettek egy bizonyos közegnek. Belém nevelték, hogy ha megsértem a szabályokat, azzal veszélybe sodrom a lelkem üdvösségét. Vannak dolgok, amik soha nem jönnek vissza, ha egyszer elvesztek benned. Amiket hét évesen hallottam, úgy belém rögzültek, hogy hatvankét éves ateistaként is bennem vannak.
Filmhu: Összesen négy játékfilmet sorakoztatható fel a neve mögött. Hét éve nem jelentkezett új mozival. Mentális és kreatív értelemben hogyan bírja a forgatások közötti éveket?
T.D.: Meg kell vallanom, az utolsó hét év piszok kemény volt. Vannak pillanatok, amikor úgy érzem, sosem fogok még egy filmet készíteni. A melegségem tönkretette az életem. Ezért mindenem a munkámba fektettem. És amikor nem dolgozom, személytelenné válok. Az inaktivitás erősen roncsolja az önbizalmam és a saját értékeimbe vetett hitem. Nem az álszerénység beszél belőlem, amikor azt mondom, hogy mindazt, amit eddig létrehoztam, nem tartom művészetnek.
Valahányszor mások műveit nézem, mindig azt érzem, százszor jobbak az enyémnél. Mindaz az önbizalomhiány és kétely, amit belém plántáltak, ismételten felszínre tör. Időm nagy részében küzdenem kell e benső tendenciák ellen. Sokszor nagyon közel járok ahhoz, hogy teljesen feladjam. De remek barátaim vannak, akik mellettem állnak. Gyakran egyedül a humor tartja bennem a lelket.
Szeretem a humort, mert életigenlő. Mert az ember mégiscsak tovább akar élni. Most egy romantikus vígjátékra készülök. A történet Párizsban játszódik. Biztos azért, mert villamos-fóbiám van. Újabban nem akarom őket a filmjeim utcajeleneteiben… (Az interjú készülte után Davies 250 ezer fontot kapott a Digital Departures nevet viselő, kis költségvetésű produkciókat támogató programtól egy dokumentumfilm elkészítésére, melynek Of Time and the City a címe – K.L.)
Cölibátusban élek, van egy házam a tengerparton. Ha külföldön járok, négy nap után máris honvágyat érzek utána. Ott írok. Mostanában verseket, s ez nagy menedék számomra. Kezdek ugyanis túl öreg lenni a sok kétségbeeséshez. T. S. Eliot, Shakespeare és a többiek nélkül már rég meghaltam volna. Spirituális értelemben elpusztulnék. Őszintén szólva nagyon közel kerültem ehhez a ponthoz. De valahányszor mélyre süllyedek, Brucknerre gondolok. Utolsó két szimfóniája a romantikus muzsika elképesztő magaslata. Negyvenes éveiben járt, amikor a harmadik szimfóniát vezényelte. A tizenhét éves Mahler ott ül a közönség soraiban. A koncert végére többen maradtak a színpadon, mint a nézőtéren. Bruckner nyelte a könnyeit. Mahler odament hozzá és gratulált neki. „Karmester úr, csodálatos a zenéje!” Mire ő: „Na igen, csak senki nem akarja hallani!” Na, ettől szakad meg a szívem… Ha neki ment valahogy, akkor nekem is bírnom kell.
