Nem aratott osztatlan sikert a fesztiválozók körében az a döntés, hogy az eddig megszokott augusztusi időpont helyett idén júliusban rendezik meg az immár 62 éves Edinburghi Nemzetközi Filmfesztivált. Hiányzott az idelátogatóknak a városban egyszerre zajló fesztiválok színes kavalkádja. Nélkülük üresnek tűnt a skót főváros, amit az időjárás csak még komorabbá tett. A filmfesztivál azonban igyekezett a szokásos lendülettel és illusztris vendégekkel gondoskodni a szórakoztatásunkról.
Edinburgh mindig is elsősorban a brit filmes szekciójáról volt híres, amelyben a résztvevők a rangos Michael Powell-díjért versenyeznek, amit idén Shane Meadows nyert a Somers Town című filmjével. Sok találgatás és várakozás előzte meg a Somers Town-t. sokan úgy vélték, hogy az épülő Eurostar-vonal finanszírozta produkcióra rányomja majd a bélyegét a kívülről jövő pénzforrás és inkább lesz Eurostar reklám jellege a filmnek. Mások attól tartottak a This Is England sikere (A film többek közt elnyerte a BAFTA, azaz a Brit Filmakadémia díját) után Meadows is kommerszfilmgyáros lesz. Ehelyett azonban a rendező, Paul Fraser rövidfilm-forgatókönyvét választotta új filmjének alapjául és ismét felkereste a This Is England ifjú főszereplőjét Thomas Turgoose-t, az Eurostartól kapott pénzt pedig arra fordította, hogy nagyjátékfilmmé alakítsa Fraser forgatókönyvét.
A helyszín ezúttal London, a St Pancras állomás környéke. Ide érkezik Tomo (Thomas Turgoose), hogy hátrahagyva Nottingham-et, a nagyvárosban kezdjen új életet. Az új élet azonban elég nehezen indul, Tomo-t ugyanis rögtön az első este megtámadják és kirabolják a helybéli huligánok, így találkozik a lengyel bevándorló fiúval Marekk-el (Piotr Jagiello). A két fiú ezután együtt próbál boldogulni, sőt szerelmesek is együtt és ugyanabba a francia lányba lesznek. Az utolsó képsorok kivételével teljesen fekete-fehérben forgatott film ügyesen szövi bele a fő szponzort, elsősorban a környéken zajló építkezést mutatva meg a Eurostar-ból, ahol Marek apja vendégmunkásként dolgozik, így aztán észrevétlenül épül bele a történetbe, anélkül, hogy látványos reklámfilmbe csapna át. A Somers Town-nak nagy hibája viszont, hogy érződik rajta, csupán rövidfilmnek szánták és valahogy mindaz, amit látunk kevés egy nagyjátékfilmhez. Kényszeredett időhúzásnak tűnnek bizonyos jelenetek, amelyek nélkül húsz percben percbe sűrítve remekül működhetett volna Fraser eredeti forgatókönyve.
|
| Christopher Doyle és Anna Przybylska |
Sok kritika érte mostanában a különböző brit film finanszírozási alapot, közöttük a UK Film Council-t is, amiért nem adott támogatást olyan rendező nagyságoknak, mint például Terence Davies. Davies-nek nyolc szűk esztendőt kellett kiböjtölnie, míg végül előállhatott az Of Time and the City című önéletrajzi elemekben gazdag, rendkívül személyes hangvételű városfilmjével. Davies esete jó példa arra milyen nehéz dolga van egy szerzői filmesnek manapság, amikor a finanszírozókat csak a profit érdekli, háttérbe szorítva, minden más szempontot. Érződött a rendező e fölötti keserűsége a vetítés utáni nyilvános interjúban is. „A lelkemet is beleadtam a filmjeimbe, mert ezek segítettek szembenézni a démonaimmal. A filmezés volt számomra az egyetlen lehetőség arra, hogy nyíltan beszéljek bizonyos dolgokról és leírhatatlan érzés az, amikor ezt elveszik az embertől.” Davies legújabb filmje, csakúgy, minta a Távoli hangok, csendélet vagy az Egy hosszú nap vége szintén személyes, önvallomását viszi tovább. Ezúttal azonban a rendező saját maga állt be narrátornak, hogy a lehető legváltozatosabb forrásokból összeszedett archív képsorok segítségével idézze fel az egykori Liverpoolt, gyermekkorának helyszínét. Az Of Time and the City szentimentális városfilm és keserédes öniróniával átszőtt önvallomás Mahler zenéjére komponálva. A rendező a tőle megszokott, a zene és a képek harmóniája adta suhanó táncléptekhez hasonló gördülékenységgel idézi meg Liverpool múltját, saját személyes perspektívájából szemlélve azt, nem mulasztva el megfricskázni a monarchia szerinte elavult intézményét és a katolikus egyház hirdette tanokat.
Christopher Doyle elsősorban Wong Kar-wai, illetve olyan szuperprodukciók operatőreként vált ismertté, mint a Hős. Most azonban rendezőként mutatkozott be Warsaw Dark című filmjével és a kamera mögé ezúttal a kínai Rain Kathy Li-t ültette. A hölgy nem csak a vásznon alkotott nagyot, de az egész fesztivált elbűvölte különleges szépségével. Megkockáztatom feltűnőbb, szépség, mint a film főszerepét, Inkát alakító, szintén dekoratív Anna Przybylska. A Warsaw Dark-ot egy 2001-es titokzatos gyilkosság ihlette. Egy lengyel politikus volt a merénylet áldozata, aki feltehetően a helyi maffia vezetőinek állt az útjában. A miniszter éppen egy örömlány, Inka karjaiban hódolt a testi szerelem adta gyönyöröknek egy autó hátsó ülésén, amikor a halálos lövés érte. A sokkos állapotban menekülő Inkát pedig elrabolja egy férfi, aki egy lakásba viszi és detektívtükör és kamerák segítségével figyeli a lányt. Doyle filmjéből nem igazán derül ki ennél több, sőt, az elbeszélés olyan, mintha egy kirakós játék darabjait valaki feldobta és összekeverte volna. A mozaikok véletlenül sem állnak össze teljes képpé. Mondatok, jelenetek ismétlődnek meg, cselekményszálak bontakoznak ki, de nem állnak össze egésszé, ami magyarázatot adna a nézőben egyre jobban felgyülemlő miértekre. A puzzle tehát marad puzzling, azaz zavarba ejtően zűrzavaros.
A Warsaw Dark képeiben Doyle operatőri munkájának vívmányait viszi tovább. A történetvezetésben, mi több minden mozzanatában, David Lynch-et idézi a film, amely egy tipikusan poszt-kommunista közép-európai miliőbe ágyazott thriller. Doyle filmjének ez a Lynch-idézés a gyengéje, ugyanakkor ez teszi izgalmassá és misztikussá a történetet, amelynél az utolsó percig abban reménykedünk, hogy hátha megtudunk valami kézzelfoghatót is, vagy legalább is a miértek egy részére választ kapunk.
|
| A rendező és Philippe Petit |
James Marsh dokumentumfilmje a Man on Wire a világ leghíresebb kötéltáncos mutatványát idézi fel. Philippe Petit 1974-ben egy kifeszített drótkötélen táncolt a Világkereskedelmi Központ Ikertornyai között, majdnem 45 percig produkálva magát az utcán egyre inkább összesereglő embereknek, míg a rendőrség le nem parancsolta onnan. Petit illetéktelen behatolásért letartóztatták, ám a maguk a rendőrök is csak csodálni tudták a lélegzetelállító és teljesen egyedülálló mutatványt. A film pontosan rekonstruálja a hosszas és alapos előkészületeket és Petit mellett megszólaltatja tettestársait is, akik közül többen visszarettentek a biztos öngyilkosságnak tűnő akciótól. Hiába ismerjük az események kimenetelét, és hiába látjuk az ötvenes éveit taposó, látszólag kicsattanó egészségnek örvendő Petit a vásznon, a dokumentumfilm mégis olyan izgalmas és lebilincselő élményt nyújt, hogy szinte tapintani lehet az egyre fokozódó feszültséget, amint Philippe Petit elszántan készül élete mutatványára. Még fel sem épült a két torony Petit már elhatározta, hogy meghódítja azokat. Hat és fél évig készült testben és lélekben a mutatványra, amellyel nem csak saját életét tette kockára, de áthágott mindenféle biztonsági előírást és nem riadt vissza a törvénytelen eszközöktől sem, lásd illetéktelen behatolás, igazolványhamisítás.
Annyira hihetetlen és elképesztő volt a tette, hogy az őt a kötélről leparancsoló rendőr utólag könnyes szemmel úgy nyilatkozott, tisztában van kiváltságos helyzetével, hogy mindennek közvetlen közelről lehetett a tanúja. Az interjúkat, Petit és társai által készített korabeli filmfelvételeket és újrajátszások egészítik ki, Michael Nyman zenéje pedig gondoskodik a hatás még további fokozásáról. Az évszázad ’művészeti bűntette’-ként elhíresült kötéltánc úgy elevenedik meg előttünk James Marsh filmjének köszönhetően, hogy a néző lélegzet visszafojtva izgul a mutatványosért, és cinkosnak érzi magát annak vakmerő cselekedetében. Nem csoda hát, hogy a film elnyerte a Standard Life Audience Award-ot, vagyis a 62. Edinburghi Nemzetközi Filmfesztivál közönségdíját.
