Hiába alázkodik meg és kéri többször, hogy segítsenek a feleségén, még az együtt töltött évek ellenére sem enyhül meg a családtagok szíve. Egyedül Marianne akar segíteni rajta, de mire észbe kap, a férfi már eltűnt. A lány nem hagyja annyiban a dolgot, és a jóindulatú Cristian (Fernando Cuautle) vezetésével Rolando és felesége házához indul. A partin eközben a pezsgő és drogok zavartalan mámorát a zöld festék vészjósló felbukkanása zavarja meg. Először a csapból folyik, aztán az egyik vendég ruháján és autóján láthatjuk a nyomait. Egy másik vendég távozik. Festett arcú, hátizsákos őslakosok másznak be a kertbe. Lassanként mindenhová elér a terror.
Michel Franco fordulatos társadalomkritikáit eddig jellemzően inkább a mexikói felső osztályok hátborzongató drámáin keresztül fogalmazta meg. Korábbi filmjeit, az After Lucía-t vagy a Chronic-ot a hideg és távolságtartó hangvétel kapcsolja össze az Új világrenddel. A kortárs viszonyokból inspirálódó író-rendező Franco évekig dolgozott legutóbbi ötletén, és több interjúban is beszélt arról, milyen kísérteties párhuzamot lát az olyan mozgalmak, mint a Yellow Vest vagy a Black Lives Matter, azok elfojtása, és a filmben megjelenő csoportok között.
Az Új világrendben az egymásnak ellentmondó jelenetek narratív káoszából eleinte csak alapos odafigyeléssel hámozható ki, hogy ki-kinek az oldalán áll, a kegyetlenkedések sora pedig egy soha véget nem érő, szorongatóan kellemetlen rémálmot rajzol ki.
A film legnagyobb érdeme, hogy az általános esztétikai probléma, hogy miért kell a társadalmat feszítő kérdésekre és nehéz dilemmákra reflektáló filmeknek szórakoztatónak, sőt egyenesen lehengerlőnek lenniük, ebben az esetben nem merül fel. A kapitalizmus, a fennálló világrend kritikáját annak logikáját kiszolgálva megfogalmazó filmek, mint a Velencétől az Oscarig nagy sikert arató Joker, egyszerre kínálnak kommersz moziélményt és a komoly kérdésekkel való szembesülés illúzióját. Innen nézve Franco filmje különleges vállalkozás, hiszen abban az értelemben, ahogy Todd Phillips Jokere szórakoztató, az Új világrend élvezhetetlen.
A moziban ülve szinte tapintható volt a kellemetlenség. A sorozatos kivégzések alatt elkezdtek szivárogni az emberek a teremből, viszont páran a nézők közül csapdába estünk, én például a hátsó sor szélén, egészen a falhoz szorítva. A megszégyenítés és megalázás különböző formáinak felvonultatása valamivel több mint egy óra alatt a tűréshatárom széléig vitt, a klausztrofób ülés és a képek összjátéka megtette a hatását.
A provokáció tehát sikeresnek bizonyult. Az emberi lélek apró rezdülései után kutató, pszichologizáló vagy éppen érzékenyítő fesztiválfilmekhez szokott közönség megbotránkozva felpattan, a filmrendező elégedetten hátradől.
Bár ez a fajta megbotránkoztatás már önmagában elég csábító célkitűzésnek tűnhet a szociális különbségekre kiélezett, gyakran finomkodó kortárs filmkultúrában, az első meghökkenés után a politikai provokáció mögötti tartalom után kutatva csak kliséket és kongó ürességet találunk. Az Új világrend megáll a jó-rossz, szegény-gazdag kategóriáknál, és minden idejét a félelem és szenvedés különböző formáinak felvonultatásának szenteli, ehhez viszont emberszerű karakterekre lenne szükség. A film szereplőiben azonban nincs semmi emberi, szerethető vagy különösebben taszító, személyiség helyett egyszerűen csak társadalmi osztályuk képviselőiként jelennek meg, a gonosz karakterekkel való együttérzés közhelyét kitűzve célul.
Ezt persze könnyen le lehet söpörni azzal, hogy az Új világrend alapvetően nem egyénekre, hanem politikai csoportokra fókuszál – bár ez még nem kötelez ennyire gondolattalan karakterábrázolásra. A házat megtámadó katonai csoport először egy alulról szerveződő közösségnek tűnik, a film azonban a kezdetektől fokozatosan adagolja annak a lehetőségét, hogy valójában ugyanaz az elit irányítja ezt az akciót is. A tumultusból fokozatosan bontakoznak ki az erőviszonyok, ezek bemutatása azonban teljesen tartalmatlan marad. Alapvető, szinte magától értetődő közegként kapjuk a fasizmust, de nem látjuk a szerveződés lépéseit, a döntéseket az akciók mögött.
Ezen kívül a film kizárólag sztereotípiákon keresztül mutatja meg a szegényeket és a gazdagokat: az őslakos, nincstelen szolgák és a medencés bulikon vagizó öltönyös fehérek párbajaként láttat egy összetett társadalmi feszültséget. Árnyalatok híján a film egy egyszerű üzenetben foglalható össze: a hatalom mindig és kizárólag egy nagyon szűk elit kezében van, a szegényeknek pedig csak a lázadás illúziója jut osztályrészül.
A film mindent ennek az üzenetnek rendel alá, a vizuális világ is ehhez alkalmazkodik. Szigorú és mértékletes szerkesztettség, a letisztult képek egyértelműségre törekszenek, a luxusvillát a túlzó tökéletesség, a cellákat a nyílt kegyetlenség teszi kietlenné. Alapvetően az erőszakos jelenetek határozzák meg a film vizuális hangulatát, olyannyira, hogy az edzettebb szemek számára a vég nélküli kegyetlenkedés egy idő után talán már hatástalanná is válhat. Világos az üzenet és világos a szimbolika: ha a zöld, fehér és a piros színek intenzív használata mégis elkerülte volna a nézők figyelmét, a rendező a záró szekvenciában meglobogtatja Mexikó zászlaját.
Új világrend nem lesz, csak káosz és gyötrelem, mert az emberek alapvetően romlottak. Pedig a kegyetlenség kritikájához nem feltétlenül kell kegyetlenné válni. A politikai, társadalmi elemzés és a hétköznapi terror különböző arcainak nagymestere, Fassbinder például sosem helyezi saját magát filmjei univerzumán kívül, fölé a legkevésbé. Ehelyett olyan törődéssel mutatja be a karaktereit, olyan aprólékosan dolgozza ki a környezetüket, hogy szinte elválaszthatatlannak érezzük a történeitől, az ismerősség mélyen emberivé teszi a legridegebb helyzeteket is.
Hasonló, kortárs példa lehet Lav Diaz filippínó rendező Ang Hupa című filmje, ami egy hasonlóan nyomasztó disztópiát vázol, azonban bonyolult emberi viszonyokon hosszan elidőző képeken keresztül az elképzelt és a valós világ közötti kapcsolat sokkal több szinten, ezáltal sokkal borzongatóbban érvényesül. Az Új világrend logikájához, a társadalmi szélsőségek közötti gyilkos feszültség elemzéséhez még közelebb álló kortárs film Bong Joon Ho Élősködőkje. Bár a dél-koreai rendező is éles kritikát fogalmaz meg, a horrorba kevert száraz humor különleges árnyalatokat ad a karaktereknek és a történetnek.
Michel Franco filmjében ezzel szemben a címből is érthető, mindent átható cinizmusa teljesen ellehetetleníteni egy összetett gondolat kibontakozását. Az esküvőn parádézó násznép kibírhatatlan, a lázadók agresszívek és ostobák. Ezzel elsősorban az a baj, hogy a film célját ássa alá. Ahelyett, hogy kérdéseket ébresztene arról, mit csinálunk rosszul, mi teszi ma a világ számos pontján aktuálissá, sőt elképzelhetővé ezt a víziót, inkább csak megerősít az extrém helyzetektől való távolságtartásban.
