Lassan húsz évvel A Gyűrűk Ura-trilógia megjelenése után, az elképesztő hírnévre és sikerre szert tett Mortensen sokunk emlékezetében még mindig a jóképű nemes hős, Aragorn szerepében elevenedik fel. Pedig az elmúlt két évtized alatt számos más jellegű, de hasonlóan meghatározó karaktert vitt vászonra: elég csak a Fantasztikus kapitány (2016) szívbemarkoló történetére gondolni, ahol a gyerekeivel a civilizációtól elvonult családapát alakít, vagy az Oscar-díjas Zöld könyvre (2018), amiben egy 60-as években felkapott, afroamerikai zongorista sofőrjének szerepébe bújva nyújt emlékezetes alakítást.

Kevésbé köztudott, hogy ő a reneszánsz ember modern megtestesítője: a színészet mellett fest, verseket és zenét ír, fotográfusként tevékenykedik és még egy saját indie zenei kiadója is van. Mindezek után akár azt is mondhatnánk, hogy Viggo Mortensen a Zuhanással koronázza meg saját filmes karrierjét, a végén pedig nem is tévedünk olyan nagyot.

Lance Henriksen / Fotó: ADS Service

Abból adódóan, hogy ő írta és rendezte a filmet, szerezte hozzá a zenét és még az egyik főszerepben is őt láthatjuk, elsőre egy nagyon egyoldalúan megközelített sztorira számíthatunk. Szerencsére már az első fél órából kiderül, korántsem erről van szó: Willis (Lance Henriksen) folyamatosan romló egészségi állapota miatt egyre inkább fia, John (Viggo Mortensen) segítségére szorul, és hamar fény derül arra, hogy a kialakult helyzet egyiküknek sem éppen kellemes. A film során több idősíkot ismerhetünk meg - rendezőként Mortensen elegánsan és érzékien játszik jelen és múlt váltakozásával, utóbbi vegyesen, Willis és John szemszögéből, visszaemlékezések formájában jelenik meg.

Ezekből az emlékképekből hamar felsejlik, hogy a konzervatív beállítottságú és erősen egocentrikus Willis soha nem bánt kesztyűs kézzel sem feleségével (Hannah Gross), sem gyermekeivel. A film első és utolsó jelenete, egy magáról az életről szóló, szinte gúnyosan szimbolikus keretrendszerbe foglalja a történetet: először az újszülött John fölé hajoló apa „Sajnálom, hogy erre a világra hoztalak csak azért, hogy aztán meghalj” sokatmondó kijelentését halljuk, majd az utolsó képkockán a földön tehetetlenül haldokló – és volt feleségéről fantáziáló – Willis alakját láthatjuk.

Hannah Gross /  Fotó: ADS Service 

 Apa és fia konfliktusát azonban nem csak múltbéli sérelmek okozzák – Willis demenciája mintha felerősítené az egyébként is nehéz természetű és makacs apa személyiségzavarát, amit fia végtelen türelemmel és odaadással próbál ellensúlyozni. Gátak nélküli, szókimondó viselkedése – mely sok esetben együtt jár a demenciával ­– gyakran társul vulgáris megnyilvánulásokkal. És bár ezek a film néhány pontján humorosnak is hatnak (például amikor egy Picasso-festményt autóbalesethez hasonlít az apa), inkább elszomorítók, ahogy sértő megjegyzéseket tesz saját családjára.

Lance Henriksen elképesztően hiteles alakítást nyújt a józan eszét elveszteni látszó idős férfi szerepében, akinek elméjében a jelen és múlt homályos határai összemosódnak: folytonosan újraéli élete meghatározó pillanatait, melyek a filmben álomszerű, olykor arcpirosító közvetlenséggel és realizmussal jelennek meg. A fia homoszexualitását elfogadni képtelen Willis, élete más traumáit sem volt képes feldolgozni, így azok most álomképekben kísértik, egészen a végéig.

Viggo Mortensen és Lance Henriksen / Fotó: ADS Service

 A Zuhanás nem csak a demenciában szenvedő személy, hanem a közvetlen környezetében élők drámáját is bemutatja. Nem takargatja a fájdalmas dilemmát a betegségben szenvedő apa és a kimondatlan sérelmeiket egy életen át magukban hordozó gyerekek közt, akik megértéssel, de annál is nagyobb belső vívódással próbálják apjukat a végsőkig támogatni és elfogadni. A film továbbá olyan kérdéseket feszeget, minthogy meddig kötelességünk a kontrollálhatatlan düh, vádaskodás és szidalmazás felváltott sorozatát állni csak azért, mert szerettünk egy gyógyíthatatlan betegségben szenved? Hol húzzuk meg az etikai határát annak, mikortól nem egészséges már a másik védelmében saját érzelmeinket elfojtani?

Ezek a kérdések csupán a felszínét kapargatják azoknak a kimondatlan morális dilemmáknak – a betegség megélése, kötelességtudat, megbocsátás, elvárások – amik a demenciáról és a vele járó társbetegségekről a közbeszédben még mindig tabutémának számítanak. Szerencsére egyre nyitottabban állunk hozzá ehhez a témához, ami filmvásznon is rendre árnyaltabb kontextusokban jelenik meg, ezzel is elősegítve egy őszintébb diskurzus létrejöttét.

David Cronenberg és Lance Henriksen / Fotó: ADS Service

Ilyen alkotások közé tartozik Az apa (2020) is, melyben Anthony Hopkins lebilincselő alakítással, egy hasonlóan idős, demenciával küzdő férfi szemszögéből mutatja be a betegség húsba vágó realitását. Az apa szívszorító bepillantást nyújt, milyen érzés lehet ezzel az állapottal élni, amikor jelen és múlt teljesen összemosódik, a személyiségzavar pedig olyan súlyos szintet ölt, hogy családtagjaik mellett már önmagukat sem ismerik fel. A két film közötti jelentős különbség, hogy amíg Hopkins úgy emel be minket ebbe a zavarodott elmeállapotba, hogy nézőként vele együtt éljük át a káosz nyomasztó eluralkodását, addig Willis betegségét többnyire egy külső szemszögből nézve, élete szép momentumainak felidézésén keresztül éljük át. Ezek az álomképek pedig gyakran a farmerélet természetközeliségéről vagy nőkről szólnak, akik Willis életének angyalai és démonjai is egyben.

A visszaemlékezésekben gyakran láthatjuk a fiatal Willis családjával szembeni passzív-agresszív megnyilvánulásait is, melyek iskolapéldái a környezetét leuraló férfi által irányított patriarchális családmodellnek. Ezzel a konzervatív és régimódi felfogással áll ellentétben John modern, liberális beállítottságú családja: férje Eric (Terry Chen), egy ázsiai-amerika férfi, akivel együtt nevelik latin-amerikai származású, örökbefogadott kislányukat Monicát (Gabby Velis). Mortensen ránézésre mindent bevetett, hogy a létező összes sztereotípiát felsorakoztassa az apa által reprezentált konzervatív felfogással szemben. Ettől eltekintve, az általuk képviselt családmodellek közti éles ellentét kristálytiszta tükröt mutat jelen társadalmunk megosztottságára, amit hazánkban és közvetlen környezetünkben mi is érzékelhetünk.

Viggo Mortensen láthatóan szívét-lelkét beletette első saját rendezésű filmjébe: a Zuhanás érzékenyen mutatja be a sérülékeny emberi élet és lélek drámáit, miközben kendőzetlen, több nézőpontú betekintést ad a társadalmunkat nagy százalékát érintő, személyesen azonban kevesek által megtapasztalt betegségbe. Mortensen rendezőként és színészként is megállja helyét – kettős szerepe ahelyett hogy megosztaná, összehúzza a történetet, az általa komponált filmzene pedig gyengéd és kifinomult támaszt ad a film egészének.

A Zuhanás május 27-tól látható a mozikban, a budapesti Művész és Toldi premier előtti vetítéseket tart belőle május 22-én és 23-án.