Az irodalomból és a művészettörténetből régóta ismerősek a „vallás kontra művészet” körüli polémiák. A séma a következő: van ugye a Biblia, amit különböző egyházatyák és zsinatok kanonizáltak már jóval a történelmi Jézus halála után, gyakorlatilag szabadon szemezgetve a követők-társutasok-szimpatizánsok írásaiból, evangéliumaiból. Ebből a Bibliából kirajzolódik egyfajta Jézus kép. A földi helytartók (az élő egyház) ezt a képet időről-időre átrajzolták és aktuálpolitizálták az évszázadok során, teljes joggal. Egy hatalmi szervezet csak azt teszi, ami a dolga. A különböző gondolkodók és művészek pedig keresték a titkot, hogy mégis mi volt ez az egész felhajtás ott Betlehem és Jeruzsálem között, mi ennek a hozadéka, és akkor most, hogy isten fia meghalt értünk, nekünk is meg kéne őérte? A Krisztus kép (át)értelmezése általában összefonódott a fennálló társadalmi-politikai-vallási rend markáns kritikájával, Voltaire-től Nietzsché-ig, Baudelaire-től Dosztojevszkij-ig. Aztán megjelent a film a maga speciális mágiájával, és jöttek a vizuál-zsonglőrök, hogy hozzátegyék a maguk vízióját az kétezeréves történethez.
 
A szürrealisták Krisztusa
A botránykrónika igen gazdag, ezért csak szemezgetésre érdemesítjük a filmhistóriát, nem tudományos vizsgálatra. Kezdődik az avantgarde forrongással, aminek filmbeli lecsapódása a Luis Bunuel - Salvador Dalí páros két filmje, az Andalúziai kutya és az Aranykor. Míg az Andalúziai kutya egy szabad asszociációs játék-őrjöngés (természetesen az elengedhetetlen tabutörögetéssel), addig az Aranykor egy szép, kerek - történettel és narrációval ellátott - botrányfilm. Dalí és Bunuel 1930-ban készült alkotása a jelent vizsgálja, különös tekintettel a történelmi előzményekre. Néhány politikailag kevéssé korrekt tézisük:
-Róma, a Szent Város (és a keresztény vallás) szarra épült. Mind fizikálisan, mind ontologikusan.
-A papok és egyházi tisztségviselők csúnya, kövér emberek, akik mindig izzadnak és gusztustalankodnak.
-Jézus egy aberrált pszichopata volt, aki előszeretettel fajtalankodott és vett részt vérgőzös orgiákon. (Sade márki áthallás a film zárlatában).

Avantgarde forrongás
Az Aranykor-ban ezen felül szerelmi szál és világi hívságok is találhatóak, azonban vélhetően a Krisztus-ábrázolat és az árnyalás hiánya dühítette fel a klérust. Olyannyira, hogy az általuk felhergelt tömegek mozikat gyújtottak fel és egyéb szabadidős tevékenységekben vezették le keresztényi energiáikat. A film természetesen indexre került. Az Aranykor még izgalmasabb, ha megnézzük az alkotók későbbi viszonyát a valláshoz: Bunuel nagy filmjeinek visszatérő témája az Isten keresés és Isten faggatás, vagyis maga a hit - az ember és a transzcendens kapcsolata. Harcos antiklerikalizmusa és egyházellenessége viszont végig megmaradt. Dalí a szürrealizmus emblematikus festője lett, az említett két film csak rövid kitérő nála a mozgókép birodalmába. Ő öregkorára katolikus monarchistává lényegült - késői képein nyüzsögnek a kereszten levitáló monumentális Krisztusok és egyéb savon edzett vallási szimbólumok.

Hippie Christ

"Vihar egy pohár
vallásban"
Ugorva néhány évtizedet ismét egy botrányfilmnél vagyunk, ami ma már inkább film, mint botrány. A Jézus Krisztus Szupersztár Norman Jewison rendezése, Andrew Lloyd Webber musicalja nyomán. Az 1973-as alkotás teljesen más miatt lett szálka a közízlés szemében, mint az Aranykor vagy a hozzá hasonló anarchista-antiklerikális alkotások. Ez utóbbiak magát a vallást és a klerikalizmust támadják, valamint (néha összekeverve az egyházat a megtestesüléssel) magát Jézus Krisztust. Ez a fundamentális attak azonban meglehetősen ritka, mert nincs az az épeszű producer, aki ilyen filmre pénzt ad, vagy forgalmazó, aki egy ilyen alkotást bemutat. A másik típusú pukkasztás, amikor a Krisztus-figurát a filmesek új értelmezésben mutatják be, természetesen az alapokat békén hagyva, de a felszínt kicsit megkavarva. Ez a "vihar egy pohár vallásban" tipikus esete, és ide tartozik a Jézus Krisztus Szupersztár is. A musical egy szöveghű megváltástörténetet mutat be, ahogy egy csapat hippi eljátsza a pusztában az evangéliumot, sok zenével. Profi munka, van benne feka (és tépelődő) Júdás, aktualizált társadalmi áthallások a hippikorszak virágkoszorús korérzésére, meg ami még kell egy fogyasztható, jól eladható filmecskéhez. A fölhorkanás a zenének és a keretmesének szólt, de hamar csitultak a kedélyek és a JKSZ-ből dúdolható alapfilm lett.

A Krisztus, aki ott se volt

„Mindig nézd az élet vidám oldalát"
Karinthy mondja, teljes joggal, hogy humorban nem ismer tréfát. A Monthy Python csapat hasonló attitűddel készítette el a Brian élete című humorbombát, amiben Jézus történetét dolgozzák fel a maguk szarkasztikus, semmit sem kímélő, hasfalszaggató módján. A történet Brianről szól, aki Jézussal egyidőben születik és egyidőben kerül vele keresztre. Magát a megváltót nem látjuk egy pillanatra sem, csak Brian-t, aki a hegyibeszéd közben tömegverekedésbe keveredik, később elrabolják az animált marslakók, és mindeközben persze vallást is alapít, aminek lényege, hogy boldog aki meghágja a szomszéd tehenét (vagy valami hasonló okosság). A Brian élete végigmegy a katolikus egyház főbb dogmáin, kapnak egy oldalvágást a vallási/teológiai ellentétek (a Szent Tököt kövessük vagy a Szent Papucsot?), ugyanígy a forradalmárok (Júdea Népe Front kontra Júdeai Nemzeti Front, és a közös ellenség, a Júdeai Felszabadítási Front), valamint a rómaiak, a fílmszínészek, a kőfaragók és a balett-táncosok. Röviden: mindenki megkapja, aki él és mozog. A Monty Python a blaszfémikus mesével teljesen egyedi és bátor világmagyarázatot adott, - hideglelős abszurdot, teliszájú röhögésbe csomagolva. A záróképsorokon a megfeszített(ek) a „Mindig nézd az élet vidám oldalát" refrénű dalt éneklik, ott az egész Monty Python csapat, vidáman lógáznak a kereszten, nekik elhisszük. A klérus a szokásos rugalmasságával reagált a filmre, ami persze csak még népszerűbbé tette a Brian életét. Na nem mintha rá lenne szorulva.

Az elbukott megváltó
Az abszurddal szemben a vérkomoly, néhol kicsit túl is spilázott eszme-boncolást képviseli Martin Scorsese híres-hírhedt filmje, a Krisztus utolsó megkísértése. Már a film leforgatása is komoly nehézségekbe ütközött, majd amikor jópár éves szkander után elkészült a film, jött a forgalmazás körüli hercehurca. Ennek köszönhetően jópár helyen még mindig nem mutatták be a filmet. Magyarországon legutóbb a televíziós sugárzását akadályozták meg a kárhozattól rettegő (vagy simán sötét) aktivisták, úgyhogy a botrány gyűrűzik tovább. És hogy mire ez a felhorgadás? A meglehetősen hosszú film kétharmada illusztrátori hűséggel mutatja be a krisztusi történetet, egészen a keresztrefeszítésig. (Ott jön a csavar és az eretnek félóra.) Apróbb eltérések persze akadnak, mint bármely adaptációban. Ami még furcsa lehet első blikkre, az a főszereplő személye: Willem Defoe játsza Krisztust, aki a jólfésült, szőke-szakállas-tisztatekintetű Jézus-színészek után olyan, mintha Marilyn Manson játszaná Hófehérkét. Az a paraszthajszálnyi őrület, ami nem illik a kánonba, az lehet a zavaró. A Nikosz Kazantzakisz könyvéből készült film igazi nagy dobása viszont az utolsó félóra. Krisztus a kereszten lóg, tűz a nap, emészti a kétség.

Leszáll a keresztről
Aztán megjelenik Mária Magdolna és Jézusnak megadatik, hogy otthagyja ezt az egész cirkuszt, leszálljon a keresztről és békés, boldog családi életet éljen a nővel, akit szeret. Így is tesz. Letelik egy fél emberöltő, gyarapodik a család, JK közben asszonyt is vált, kell is az, ha egészséges a libidó. Ez már bőven elég lenne a film kiátkozásához, de persze ott van még az eszmetörténeti problematika. Az öregedő Jézus találkozik Pállal (ex-Saulus), aki ráébreszti, hogy valami itt nincs rendjén. De ez nem is baj. Pál kioktatja az ex-Megfeszítettet, hogy rá itt semmi szükség nincs, a legenda a lényeg, az pedig tökéletesen mindegy, hogy él-e hal-e, virágot locsol avagy a mennyei trónusról sugározza a békét. A rendszer beindult és kitűnően megy nélküle is. Aztán átmegyünk krimibe, naná, hogy a békés élet volt az utolsó kísértés, JK pedig elbukott. Vagyis dehogy, mert az Atya megkönyörül és a Fiú már ott is van a kereszten, ismét, fellélegez, a megváltás nem marad el, halleluja. Bevégeztetett. A Krisztus utolsó megkísértése stílusában konzervatív film, semmi különös filmnyelvi vagy formai truváj nincs benne. Csak az az utolsó félóra, csak azt tudnánk feledni. Ezzel Scorsese konkrétan azt mondja, hogy az egész megváltás kamu volt, elrendezett show, leosztott lapokkal. Mert az Úr kegyes, egyetlen fiának pedig nincs szabad akarata és nem is volt, minek az neki. És akkor a mezei halandókról még nem is beszéltünk.

Jézus haver

Nem lehet elég korán kezdeni
„Új idők járnak, új szelek fújnak. A mai generációknak már semmit nem mond a sok ósdi feszület. Itt az ideje az arculatváltásnak: a régi, elavult, egyszálbél Krisztusok helyett jön a jó húsban lévő, vigyorgó Jézus haver!” A műanyagból készült, világító „Jézus haver” egy apáca kocsijában bólogat Kevin Smith Dogma című filmjében. Épp csak egy spangli hiányzik a szájából. A freestyle megváltó illik a betépett lúzerekhez, mint ahogy a Dogma két öldöklő, a Bibliából kilépett angyala is stílustörés nélkül illeszkedik a történetbe. A piciny különbség talán az (a Biblia és a Dogma közt), hogy a filmben azért öldökölnek az angyalok, mert nincs nemiszervük és nem tudnak dugni. A Dogmában még megjelenik az evangéliumokból kicenzúrázott tizenharmadik apostol, egy fekáliadémon és többek között még Salma Hayek, aki miatt már megéri. Kevin Smith rutinosan mozog a blaszfémiában, magasról tesz a dogmákra és hittételekre. Az indie generációt már nem érdeklik a vallás hagyományos jelképei, mint ahogy a politikai korrektség sem, egyedül talán néhány kétezer éve feldobott labda hozza őket izgalomba. Egy mondat erejéig érdemes még kitérni a South Park rajzfilmfolyam vásott kölykeire is, akik megint csak azt bizonyítják, hogy a vallást nem lehet elég korán kezdeni. A Jézus kontra Sátán pankrációmeccs például felejthetetlen.

A fent említett filmek mindegyike botrányt kavart a maga idejében, a különböző egyházak különböző tiltólistáin pedig máig előkelő helyet foglalnak el. Bár ez nem sokat jelent, mert mértékadó források szerint például Baudelaire A romlás virágai című verseskötete még mindig benne van a vatikáni első tízben. És mivel az Alternatív Krisztusok téma amúgy is transzcendens zónákat érint, zárjuk e célkeresztet kozmikus kitekintéssel: az Alpha Centaurin nem tudjuk jelenleg mi van indexen. De hogy lakói legalább rajtunk jól szórakoznak, az biztos.