1961-ben az akkor még csak 19 éves Robert Allen Zimmerman üres zsebbel, egy dalszövegekkel teleírt notesszel és egy gitárral megérkezik New Yorkba, hogy hivatásos zenésszé váljon. Egy évvel később már Bob Dylan néven ő az amerikai folkszcéna legnagyobb ígérete, három évvel később pedig annyi lemezt ad el, mint a Beatles. Üstökösszerű berobbanása közben szerelmek és barátságok köttetnek és hullanak szét, a hírnév sötét oldala pedig egyre inkább rávetül Dylan és a vele kapcsolatba lépő emberek életére is, miközben a kérlelhetetlen és öntörvényű művész az igazi nagy dobásra készül.
A Sehol se otthon szemlátomást ugyanazt az ívet járja be, mint bármely más életrajzi film, amely némiképp elkerülhetetlen, ha az elbeszélő a valósághoz való hűségre törekszik, hiszen a zenész sors, és általában véve minden nagy karriert befutó művész életútja hasonló komponensekből áll össze. Mangold pontosan tisztában van ezekkel a műfaji korlátokkal, ezért meg sem próbál nagyívű, minden részletre kiterjedő történetet felrajzolni, megelégszik a kezdeti évek feldolgozásával, és magát Dylant, mint magánembert sem akarja mély analízis alá vetni.
Az érdeklődés középpontjában maga a korszak, és a semmiből megjelenő zseni erre gyakorolt, földrengésszerű hatása áll. Bob Dylan ugyanis egy olyan történelmi időpillanatban bukkan fel, amikor a teljes kultúra fenekestül felfordul, a film pedig ezt a forrongó és izgatottsággal teli korszakot kívánja széles rétegek számára átélhető módon megidézni. A hatvanas évek egészen egyedülálló pezsgését és vibrálását, melyben mintha a világszellem vulkánként ontotta volna magából a forradalmi újítókat.
Sehol se otthon / Fotó: Fórum Hungary
Szédítő belegondolni, mennyi nagyszabású és máig óriási hatással bíró zseni uralja le ezt az évtizedet: Godard vezetésével a franciák kiviszik a mozit a stúdiókból az utcára, Fellini vallomásos álmokká varázsolja az alkotói krízist, Tarkovszkij szellemiségében összeér a Kelet és a Nyugat, Miles Davis és John Coltrane felülírja mindazt, amit addig a hangszeres zene jelentett, Aretha Franklin és Nina Simone megnyomorított generációk fájdalmait éneklik meg, a Beatles meghirdeti a szerelem forradalmát, a Rolling Stones belemászik mindenki alsóneműjébe, Andy Warhol „lefesti” Marilyn Monroe-t, és így tovább. A felsorolás szinte bármeddig végteleníthető, ugyanakkor nem teljes, ha nincs belefoglalva az a pillanat, amely a Sehol se otthon csúcspontja is: Bob Dylan elektromos gitárt dug az erősítőbe a newporti folkfesztiválon.
A teljes botrányba torkollott koncertre Elijah Wald, a film alapjául szolgáló könyv (Dylan Goes Electric) szerzője, a teljes évtizedet kettéválasztó esteként hivatkozik, ami után semmi nem volt már ugyanolyan. A folkmozgalom addigi arca egy pillanat alatt rázta le magáról mindazt, amit addig az emberek róla gondoltak, végleg kilépve a műfaji skatulyákból. A Sehol se otthon ezt a pillanatot készíti elő közel két órán keresztül, miközben kellően hangulatos és szórakoztató módon kalauzol minket végig Dylan első öt évének legfontosabb állomásain: a folk mozgalomba való betörés, majd annak beemelése a mainstreambe, végül a közegtől való elszakadás folyamata és az öntörvényű művész megszületése, valamint személyes kapcsolata első szerelmével Sylvie Russoval (Elle Fanning), későbbi afférja Joan Baezzel (Monica Barbaro) és a barátságból egyre inkább vetélkedéssé alakuló viszonya a folklegenda Pete Seegerrel (Edward Norton) együttesen rajzolják ki egy nyughatatlan és brilliáns, ugyanakkor nagyon is megkérdőjelezhető személyiség kontúrjait.
Timothée Chalamet karrierjében újabb szintlépést jelent az alakítás színvonala. Jelenléte ihletett és magával ragadó, nem csupán kiválóan sajátította el Dylan jellegzetes gesztikulációját, olykor teljesen érhetetlenül összefolyó beszédstílusát és furcsán merev színpadi mozgását, de képes teljesen eltűnni a karakterben. Együtt érlelődik és változik a megszemélyesített hőssel, a film elején látott 19 éves fiú a fináléban már korántsem ugyanaz az ember, ezt pedig nem csupán a kosztüm és a smink meséli el, hanem a színész egyre gazdagabb és kifinomultabb eszköztára, amellyel egy-egy tekintetbe is képes tartalmat és mélységet vinni. Az pedig méginkább megemeli az alakítás értékét, hogy a filmben elhangzó dalokat egytől egyig ő maga énekelte fel, amelyhez utólag sem keverték hozzá Dylan vagy bárki más hangját.
Sehol se otthon / Fotó: Fórum Hungary
Miközben a film nem próbálja meg Dylan titokzatos személyiségét feltárni, a történetet mozgató emberi viszonyokon keresztül mégis benyomást kaphatunk arról, milyen ember bújik meg a legenda mögött. A válasz nem túl meglepő: egy meglehetősen kellemetlen és arrogáns figura, aki előszeretettel keseríti meg a körülötte lévők (elsősorban a nők) életét. Szerelmi háromszöge Sylvievel (az egyetlen szereplő, aki részben fikcionalizált karakter) és a korszak egyik legtündöklőbb folkénekesével Joan Baezzel megtestesíti azt az utat, amely a zenész saját, autentikus hangjának megtalálásához vezetett. Sylvie jelenti a hírnévvel elfakuló felhőtlen életet, amelybe már nem tud visszatérni, míg Joane maga a siker világa, ugyanakkor a konvencióké is. Elkezdi Dylan dalait előadni, egyre jobban „rászállva” annak művészetére, miközben kölcsönösen kihasználják egymást. A Baezt alakító Monica Barbaro a film legnagyobb felfedezettje, aki többször is képes elvonni a figyelmet a világsztár Chalamet-ról, emiatt különösen izgalmas lesz nyomon követni, milyen szerepek találják meg a mostani siker következtében.
Sajnos a film nem mer a fentebb említett ügyeknél messzebb menni a viszonyok mélyítésében és végsősoron Dylanről sem állít annál meredekebb dolgot, minthogy szerették a nők, ő pedig ezzel olykor visszaélt. Ennél jelentősen izgalmasabb szál a Pete Seegerrel való barátságának fokozatos eltorzulása. A folkzenész és polgárjogi aktivista Seeger karolja fel Dylant, ő juttatja fel először a színpadra és mentorként támogatja első lépéseit. Ahogy azonban Dylan egyre inkább túlragyogja őt, úgy válik egymás iránti kölcsönös szeretetük és tiszteletük egy Mozart és Salieri-féle rivalizálássá.
Seeger féltékenységét féltésnek igyekszik álcázni, miközben őszinte félelem gyötri amiatt, hogy az egyre önfejűbb Dylan cserbenhagyja a mozgalmat, míg az egyre paranoiásabb és magányosabb Dylan azzal szembesül, hogy szeretett mentora ugyanolyan haszonleső és őt kizsigerelni próbáló opportunistává válik, mint a lemezkiadók és fesztiválszervezők szmokingos-szivarozós hiénái.
Sehol se otthon / Fotó: Fórum Hungary
A film egyik legjobb jelenetében mindezen érzelmek egyetlen kifejező pillanatba sűrűsödnek, amikor egy estélyen a befordultan borozgató Dylant folyamatosan azzal nyaggatják, hogy énekeljen el egy dalt. A tömegben elbújni próbáló férfival Seeger sétál szembe, aki megértést színlel, majd a következő pillanatban, egy együttérző mosoly kíséretében ő maga nyom gitárt Dylan kezébe. Amikor Dylan előadja a dalt, Seeger kéretlenül becsatlakozik a maga bendzsójával. A két férfi tekintete egy pillanatra találkozik, ebből az összenézésből pedig elkeserítően világossá válik, hogy mindketten korrumpálódtak és többé képtelenek lesznek bízni egymásban. Edward Norton remekül helytáll a tőle meglehetősen szokatlan szerepben, ékes bizonyságát adva, hogy továbbra is a legkiválóbb amerikai filmszínészek egyike.
A Sehol se otthon legnagyobb erénye az az atmoszférateremtő erő, amely azonnal képes beszippantani és 140 percen keresztül abban az eleven és szabad légkörben tartani, amit egy hatvanas évekbeli nyári fesztiválon érezhetett az ember. Mangold a hollywoodi filmes mesélés klasszikus vonalán mozog (lineáris történet, profi kameramozgások, egységes színvilág, teljes szinkron kép és hang között) mely formailag ugyan behatárolja a lehetőségeit, de érezhetően rendkívüli magabiztossággal és hozzáértéssel tervezte meg a film összes jelenetét, ez pedig önmagában is igen jelentős teljesítmény.
Az olykor érdektelen dramaturgiai elemek és a kissé bátortalan fogalmazásmód ellenére a film értékét nagyban megemeli a nagyszerű színészi teljesítmények sokasága (Chalamet, Barbaro és Norton is Oscar-jelölést kapott az alakításáért), a folyamatosan vibráló és erőteljes hangulat, a csodálatosan megszólaló dalok és Mangold évtizedes rendezői rutinjából fakadó átlagon felüli stílusérzék és profizmus, amelyet olyan remek életrajzi ihletésű filmekkel alapozott meg, mint a Nyughatatlan (Johnny Cash egyébként a Sehol se otthonban is felbukkan) vagy Az aszfalt királyai.
A newporti fináléban Dylan az akusztikus gitárt, mely végigkísérte kalandos útját a new yorki buszállomástól a zeneipar csúcsáig, elektromosra cseréli, ezzel új fejezetet nyitva nem csupán saját életében, de a teljes amerikai popkultúrában is, utat nyitva a rockzene és a hippi mozgalom térhódításának. A közönség egy része dühödten zúdul fel, mások kővé válnak a megdöbbenéstől, egyesek pedig lelkendezve ujjonganak. Mintha csak Dylan maga lenne az időutazó Marty McFly valóságos verziója, aki a korát megelőző történelmi performanszot szintén zárhatta volna azzal a mondattal: „Tudom, hogy még erre nem vagytok felkészülve, de majd később megszeretitek."
