A Cassavetes által alkalmazott eklekticizmus – ami sajnos esetünkben nem összetettséget, sokkal inkább zavarosságot jelent – mind stilárisan, mind dramaturgiailag megfigyelhető az Alpha Dog-ban. A forgatókönyvíró-rendező filmjét családi home videókkal kezdi (melyek a főcím alatt futnak), majd áldokumentumfilmes (egy riportfilm interjúit imitáló) képsorokkal folytatja, hogy utána hagyományos fősodorbeli produkcióra váltson át. A későbbiekben ezenkívül jobbára funkciótlan osztott képmezők is dúsítják a filmet, de a rendező még egy-egy videóklipet is beemel művébe, amikor úgy tartja kedve.
 |
| A drogokon és partikon élő, üres kaliforniai ifjak |
Ami a cselekményvezetést illeti, Cassavetes rengeteg figurát mozgat rengeteg helyszínen, ám (anti)hőseivel sajnos nem bűvészkedik túl ügyesen. A helyi érdekeltségű kiskirály, Johnny Truelove (Jesse James Hollywood filmbeli megfelelője) által mozgatott emberek és szálak, a zavaros kábszeres ügyletek és drogpénzes tartozások menthetetlenül érthetetlenek és követhetetlenek lennének – ha már nem láttunk volna korábban ezerszer is ehhez hasonlót. Hiphop és rapzenével aláfestett, funkciótlan képsorok és – a zűrzavar ellenére is – túl sok redundancia nyújtja a filmet kínosan soknak tűnő két órás hosszúságúra.
Pedig Nick Cassavetes műve készítésekor óriási lehetőséget kapott: az ügyészség ugyanis betekintést engedélyezett számára az emberrablási ügy még folyamatban lévő nyomozásának aktáiba (az Alpha Dog forgatásakor az elkövetők egyike, maga Hollywood még szökésben volt). Ennek ellenére a rendező filmje minden lett, csak hiteles nem. Hiába tünteti fel minden egyes jelenet elején az órára-percre pontos dátumot, hiába írja ki a helyszíneket, hiába sorolja fel név szerint a bűneset harmincegynéhány tanúját, alkotása inkább tűnik szociografikus babérokra törő tinikriminek, mint a valóság pontos rekonstruálására tett kísérletnek.
 |
| Bulinak fogja fel a dolgot: „Elraboltak, de minden oké.” |
Legérdekesebb benne talán magának az emberrablás alanyának, Zack Mazurskynak a személye, akit a fiatal Anton Yelchin igen hitelesen formál meg. A 15 éves, önmagát kereső tinédzser még nem tudja, hogy a drogokon és partikon élő, üres kaliforniai ifjak vagy félbűnöző junkie féltestvére (az ő drogtartozása miatt rabolják el Truelove-ék a fiút) életvezetési mintáját kövesse. Mikor hirtelen, egyik percről a másikra az események középpontjába kerül, bulinak fogja fel a dolgot („Elraboltak, de minden oké.”), amely fokozatosan beavatási rítust kezd jelenteni a számára. Az emberrablók némelyike – élükön a Justin Timberlake által szintén remekül alakított Frankie-vel – nem áldozatnak, hanem partnernek tekinti a fiút, és bevezeti egy olyan körbe, ahol a hátsó kertben marihuánát nevelgetnek, állandóan partiznak, és soha nem fogynak ki a fűből, a dübörgő zenéből és a formás lányokból – mindabból amit Zack addig csak kívülről figyelhetett irigyen. Az események (egyik) tetőpontján pedig szexuális értelemben is átesik a tűzkeresztségen.
 |
| Mi módon tudta az alfa hím szinte bármire is rávenni haverjait |
Végeredményben azonban Cassavetes az egyidejűség egyedülálló lehetőségéből (a filmet záró események a valósággal szinte egy időben zajlottak) nem tudott előnyt kovácsolni – sokkal izgalmasabb lehetett volna filmje, ha megpróbálja például azt feltárni, mi módon tudta az alfa hím, Johnny Truelove – gyakorlatilag a háttérből – szinte bármire, még az emberrablásra is rávenni haverjait. A mű végére ugyan értelmet nyer a korábban látott káosz (minden bizonnyal a botcsinálta emberrablók körében is uralkodó bizonytalanságot és zűrzavart hivatott visszaadni), ettől azonban nem volt jó nézni. A zavaros dramaturgia miatt sajnos még az ügy részleteit a sajtóból nem ismerők számára valóban megdöbbentő és megrázó csúcsjelenet is erejét veszti. Az Alpha Dog tucatdarab lett a drogbandafilmek között, kevés figyelemre méltó pillanattal és néhány jó színészi alakítással.
