Zenét hallgatva, dobjával – imádta a ritmust

De miben is áll ez a nem-valódiság? Többek között abban, hogy mit érzünk akkor, amikor két szaktársi és/vagy familiáris megszólalás között megjelenik a vásznon az, akiről eddig csak beszéltek. Freedman és Greif filmjének alapvető erénye, hogy nem valamiféle könnyes, elcsuklott hangú, üres tiszteletkörökkel teljes hommage-t forgattak, émelyítő siratódalokkal.  Ez a Brando-doku eleven. Ugyanakkor kétségtelen - a címszereplő miatt az. Marlon Brando él, és uralkodik örökké. (Ámen.)

A gondos figyelemmel kiválogatott filmrészleteket, archív fölvételeket, nagyszerű fotográfiákat, televíziós megszólalásokat szemlélve olyan, akár egy hatalmas kincsesládában turkálnánk. Brandót nézni a legérzékibb tapasztalások egyike; egészen egyedülálló. Deus ex machina. Csodálatos epizód, pazar szkeccs, mikor ránk zúdítják a klasszikus haláljeleneteket; közben okosan kifejtik nekünk: Marlon Brando volt az első a filmtörténetben, aki ilyen erővel szembesítette nézőjét az „értelmetlen”, krisztusi halállal. Ez – ha nem is forradalmi fölfedezés – kétségtelenül ritkán hangoztatott tény. A Brando-oeuvre-nek ugyanis legalább annyira meghatározója az áldozatiság, a katartikus bukás - mint az anarchiával elegyített csábítás.
 
Leg, Leg, Leg…

A filmkészítőpáros munkája – dramaturgiáját tekintve is – valójában a színház- és filmművészet pionírjának Robert Lindseyvel közösen írt, 1994-es önéletrajzi művét követi. A kitűnő munka 2006-ban jelent meg az Európa Kiadónál E dalra tanított anyám címen. Kijelenthető: a filmet nézve nem sok meglepetésben lehet részük azoknak, akik olvasták a biográfiát.  A Freedman-Greif-duó nem rántja le a leplet; nem szolgál megbotránkoztató kis színesekkel. Ők dicsérni jöttek – nem temetni; stílszerűen forgatva ki Marcus Antonius (Julius Caesar, 1952) szavait.
Mi az, ami – számomra – mégis újdonságként, meglepetésként szolgált -- túl Brando lefegyverző tahiti táncán? Elsősorban is – bármilyen különös -- Brando hangja. Megütközéssel figyeltem föl rá, hogy az erotikus szimbólum „privát” megszólalásai-szereplései során (így: tévéshow, rádióműsor, etc.) milyen áthatóan affektált. Egészen kiábrándító. Aztán jöttek a filmrészletek… Nem tudom, hány hangja volt Brandónak – talán pontosan annyi, ahány „én”-je. Hogy ki találta meg/el közülük a valódit? Megkockáztatható, az egyik legrokonszenvesebb, legőszintébb mesélő: Bernardo Bertolucci. Akit, Elia Kazan mellett, Marlon Brando becsülni tudott; következésképp Az utolsó tangó Párizsban-t (melynek legmegrázóbb, gyerekkori emlékekből szőtt monológját ő írta) évtizedekig megtagadta, a persona non gratává avanzsált rendezővel egyetemben. Scorsese kimondta: Az utolsó tangó… Brando végrendelete.
Az egyik legmulatságosabb pillanat, mikor James Caan (A keresztapa „Sonny”-ja) idézi föl azt a jelenetet, ahogy Brando, Don Corleoneként, macskával az ölében üldögél. Caan előáll a farbával: mindenki másnál a házi kedvenc volna a főszereplő.

Brando Don Corleoneként, épp macska nélkül A keresztapában (1972)

Legalább ennyire sokatmondó anekdotával szolgált Frederic Forrest. A karakterszínész kudarcos, ifjúkori randevúélményét osztotta meg a nagyérdeművel. Bevallotta, A vad hatására Johnny-Brando bőrébe igyekezett bújni egyik intim találkozóján – ájult női tekintet helyett menekülésre késztetve a riadt hölgyet.

Ellenpontként a számomra leginkább megindító jelenet: az ünnepelt hollywoodi idol apjával üldögél egy tévéműsorban. Kérdésre, hogy eltölti-e a szülői büszkeség id. Marlon Brandót, az apa úgy válaszolt: a fia kizárólag embersége miatt érdemli ki megbecsülését. A Fiú csibészesen ráüt az Atya cipőjére, tetézve mindezt megvillantja lehengerlő mosolyát – csakhogy előtte láttuk az arcát.

A TCM dokumentumfilmjén nyilván lehet fogást találni; így mondhatjuk: nem éppen újító szellemű. Gonoszkodhatunk is: miért került a megszólalók közé Jane Fonda (elismerve: mint a TCM feje, Ted Turner felesége) amerikai lobogós cowboy-kalapját virágos inggel kombinálva? Azonban szombat este, a zsúfolt Örökmozgóban túl sok minden történt (meg) az efféle „kekeckedéshez”. Minden erős fényszögbe került - és kétségbevonhatatlan lett. Az egyik színész mindezt pontosan meg is fogalmazta: Brando előtt játszottak, utána viselkedtek. Mit is csinált akkor Brando? Többek között nem „emberi” volt, hanem sűrítetten az Ember. Ha őt látjuk, fogadalmat teszünk: ezután óvatosabban hintjük a méltató szavakat. 

A Brando – Brando miatt – nagy, és fölkavaró élmény, bizonyos pillanataiban akár egy Puccini-opera. Sokszor tehát elszorul a torok, áradnak-hömpölyögnek az érzelmek, morzsolgatjuk könnyeinket. Néha-néha – elámulva a féktelen humorú zseni grimaszain – hatalmasakat nevetünk. De hát mit kell itt ragozni? Ilyen amikor visszavonhatatlanul érezzük a Hiányt: tátong az űr. Ideje elfogadni – nem fogják betölteni.