A hatéves Stefek testvérével és anyjával él együtt egy lengyel kisvárosban. Apjuk megcsalta feleségét, sok éve elhagyta családját, csak egy gyűrött összefirkált fénykép maradt utána. A fiú kedvenc időtöltése a pályaudvaron áthaladó vonatok megfigyelése. Tombol a nyár, de ő nem játszik a gyerekekkel, a felnőttek közt érzi jól magát, egy autószerelő száguldó motorján vagy egy helybéli örömlány mellett napozva a legboldogabb. Imádott nővére, Elka esténként egy étterem konyháján mosogat, nappal olaszul tanul, hogy jobb munkát találhasson. Öccsével együtt az utcákon kóborolnak, parkokban ücsörögnek, szupermarketek előtt bámészkodnak. Megkísértik szerencséjüket, apró trükkökkel és jó cselekedetekkel befolyásolják szerencsétlenebb, de jobb sorsra érdemes emberek életét. Így botlanak bele az ismerősnek tűnő férfiba is az állomáson. Stefek ügyes cselekkel megakadályozza, hogy a férfi elutazzon és addig követi őt, amíg anyja munkahelyéhez, egy zöldséges bolthoz nem érnek.
 |
| Lakhatatlanná a település, boldogtalan lakók |
A rendező, Andrzej Jakimowski a realizmus és a tündérmese elemeit vegyítve mesél az apakeresés és a hazatérés nagyon is személyes drámájáról. Az egykor szebb napokat látott bányászvárost olyan siralmas porfészeknek ábrázolja, hogy azt inkább képzelnék a Balkán valamely eldugott zegzugába, mintsem Lengyelországba. Lepusztult épületek, elhanyagolt utcák, szürke háztetők teszik elviselhetetlenné, szinte lakhatatlanná a települést, és boldogtalanná lakóit. Ennek kontrasztjaként Stefek ismétlődő galambröptetései a háztetőn az elvágyódás, a szabadságkeresés motívumai lesznek. Hasonló örömöt érez a fiú, amikor a csonka család nővére szeretőjével és a házbéli prostival kiegészülve fürdőzni mennek. Mintha egy mesebeli tündérkert elevenedne meg a fiú számára az önfeledt lubickolás és napozás során, ahol végre a felnőttek is maguk mögött hagyják a város színtelen kontúrjait. Jakimowski azonban nem elégszik meg a valóság és az idill kettősségének bemutatásával, és ez utóbbit lehozza a földre, megölve ezzel a poétikus hangvételt. Az apa, merthogy a film végére ez egyértelműen kiderül, egy félnapos bolyongás után eljut a korábban elhagyott családi tűzhelyig, s noha tétovázik, egy csokor vörös rózsával bűnbocsánatot vásárol. Igaz, az üdvözülés kórusa nem szólal meg, de az utolsó jelenetben az apa az immár felismert fiával úgy ül egy padon, hogy abban nemcsak az újrakezdés lehetősége, de a biztosítéka is adott. Elég néhány perc és szertefoszlik a párhuzamos életutak gondosan felépített metaforája, hogy átadja helyét a kényelmes és problémamentes giccsnek.
 |
| Merre vezet a hazaút? |
Úgy gondoljuk, a befejezés gyengesége mellett a film képi világa is alatta marad a lehetőségeknek, a kézikamerát sokszor feleslegesen, ráadásul helyenként nyögvenyelősen használják. Néhány epizód megvágása vagy elhagyása viszont lendületesebbé tehetné a cselekményt. A költészet lehetett volna a járható út, mint amikor Stefek ólomkatonákat állít a síntalpakra, hogy megnézze, állva maradnak-e a felettük átrobogó vasút keltette légörvényben. Később ő maga is oda áll katonái helyére és előre tartott kézzel feltartóztat egy szerelvényt. Hihetnénk, a tisztaság és ártatlanság még egy acélszörnyet is megállásra késztethet. De mi látjuk, hogy időközben csak a váltót állították pirosra.
