A film történeti kerete nagyon laza, ez már a címben is körvonalazódik. Hosszabb-rövidebb időre bepillantást kapunk egy álmos cseh városnegyed lakóinak nem hétköznapi életébe. Mozaikszerű jelenetekben megismerünk egy hangyahullákból bábszínházat kreáló férfit, egy kutyakrematóriumot üzemeltető romantikus nőcsábászt, egy városi medvevadászt groteszk hobbijával, vagy a zeneszóra megelevenedő mesebeli kávéházi népséget. Az első rész legtöbb mozaikja rendkívüli pontossággal van kidolgozva, olyannyira, hogy szavakra a rendezőnek már nincs is szüksége, a „beszéd” morgásokra, mormogásokra szorítkozik. A párhuzamos szerkesztésben elinduló történet valódi izgalmakat rejt, igazi feszültség halmozódik a nézőben, mikor a kutya koporsója a krematórium ajtaja felé gurul. Igaz ugyan, hogy egyes részek, mint például a lenge fátyolban táncot lejtő férfié, kevésbé árnyaltak, más részek, mint például a cirkuszi bábelőadás, annál többet mondóak – már a film elején erőteljes önreflexív gesztussal magának a báb-animációra utal, ilyesfajta utalásra még számos példára lelünk a filmben.
 |
| Lazán egymás mellé helyezett mozaikok, történetfoszlányok |
A fa és a hal barátságáról szóló történet, ez az Aesopus meséi közé illő meglepő, szürreális, ám annál koherensebb parabola hat a legerőteljesebben. Az antropomorfizált állatok finoman, és aprólékos gonddal kibontott karaktere, egymáshoz fűződő viszonyuk egyszerre képes megnevettetni, és mélyen megindítani. A fa legfőbb vágya, hogy gitárt faragjanak belőle. A képzeletbeli hangszeren felharsanó patetikus szóló groteszk hatására felkuncog a néző, ám a feketehumor, mely az egész műre ráveti árnyékát, a döbbeneten túl, a rendező mélységes emberségről is árulkodik.
Az utolsó történetcsokorban valaki egy talált fület varr az eredeti helyébe, majd hirtelen ihletet érez az ujjaiban, és felismeri, hogy benne valójában egy festő veszett el. Sokatmondóan ironikus gesztus ez is, amellett, hogy a film első és egyetlen igazán horrorisztikus jelenete. Ismét csak egy művészi ars poetica groteszk és fekete kifordítását érezzük a Van Gogh-allúzióban. A záróepizód két részeg éjszakázójának erotikus víziója, valamint a „jótevő” palackszellem mesebeli toposzának kifigurázása. Lezárásnak kissé esetleges, ahogy a film sok más jelenete is.
 |
| A városkának a lakói fura, sötét és groteszk alakok |
Az animált világ realizmusát megteremteni mindig rendkívüli feladat, hiszen az animáció a valóság egyik legabsztraháltabb reprodukciója, akár rajzról, akár bábfigurákról van szó. Ez esetben a laza epizodikussággal egymás mellé helyezett jelenetek, mozaikok, történetfoszlányok önmagukban mind izgalmas, vizuálisan és hangulatilag magával ragadóak, időnként bevonnak minket vásznon túli valóságukba. Ám a jelenetek közti esetlegesség mindig kizökkent a folyamatos illúzióból.
A film nem fűzhető fel egyértelműen egy történetre, vagy gondolati ívre, és ennek hiánya folyamatos kérdéseket vet föl bennünk. A film kerete – akár a címe -- kellően tágas, hogy minden belepréselhető legyen a legelvontabbtól a legrealisztikusabbig. Ez is vitatható azonban, hisz a fa és hal meséje egyértelműen nem játszódhat egy éjszakán a többi történettel. Ha mindenáron össze akarjuk rakni a mozaikokat egy játékfilmmé, csak egy közös szálat találunk: az összes szereplő magányos, barátra, társra vágynak. Kivételt persze még ez alól is találunk. Összességében annyi azonban mindegyik epizódból leszűrhető, hogy ennek a városkának a lakói fura, sötét és groteszk alakok, akik megnevettetni, megdöbbenteni éppúgy képesek, mint rokonszenvünket kiváltani.
