A néző maga döntheti el, hogy a három érvrendszer (Bobby Sands, Moran atya és Thatcher miniszterelnök) képviselői közül kinek van igaza. Az mindenesetre a filmből egyértelműen kiderül, hogy a rendező az írek párján áll: zömében az ő szemszögükből, az ő börtönéletükre koncentrálva építi fel a cselekményt. A naturalista módon lefestett ellenállást, Bobby Sands lassú, fájdalmas haldoklásának képeit lírai szcénák tarkítják: a gyerekkori én egy erdőben fut, a kórházi ágyon lassan elfogyó IRA-harcos teste körül fekete madárraj köröz. A brit őröknek azonban csak egy-egy jelenet jut, és azokból is csak annyi derül ki, hogy a szituációtól érzelmileg szenvednek, arra viszont nem derül fény, hogy valójában mit is gondolnak róla.
Steve McQueen mozija nem a britek és az észak-írek között fennálló politikai konfliktusra keres hát megoldást, hanem azt járja körül, hogy az éhségsztrájk, a test feláldozása, a mártírhalál lehetséges válasz-e a konfliktusra. Miután a rendező a politikai/történelmi hátteret alig részletezi, az Éhség megrázó képkockái a nézőt a mindenkori mártírhalál értelmével/értelmetlenségével is szembesítik: lett légyen az egy IRA-tag önként vállalt éhhalála, netán egy iszlám fanatikus öngyilkos merénylete.
