Bobby Sands az éhségsztrájk során, mindössze huszonhét évesen elhunyt IRA-aktivista sorsa nem egy filmet ihletett már. A legismertebb feldolgozás – legalább is ezidáig – Terry George mozija, az Őt is anya szülte volt, mely azonban az elsőfilmes, és Cannes-ban rögtön Arany Kamerát nyert Steve McQueen Éhség című mozijával szemben a szülők és nem a fiúk harcát idézte fel. McQueen filmjének a címe pontosabb már nem is lehetne: a szereplők konkrét és átvitt értelemben is éheznek – a jogosnak vélt igazságra, a jogosnak vélt igazságért.
Az 1981-ben játszódó történet a Belfast közelében fekvő hírhedt Maze fegyház négy lakójára összpontosít: egy fegyőrre, Ray Lohanre (Stuart Graham), két cellatársa, Davey Gillanre és Gerry Campbellre (Brian Milligan, Liam McMahon), valamint a szellemi vezérre, a tulajdonképpeni főszereplőre, Bobby Sandsre (Michael Fassbender).
McQueen mozija a klasszikus példa az artaud-i „kegyetlen színházra”: főként zsigerileg, a „gyomrán keresztül” fogja meg a nézőt. A rabok – egyéb lehetőségek híján – csak a testüket használhatják fel tiltakozásként: összegyűjtik a vizeletüket és elárasztják vele a börtön folyosóit, a székletükkel és ételmaradékokkal kenik össze a falakat, nem mosakszanak, nem hajlandóak magukra ölteni a rabruhát, végső megoldásként pedig az éhhalált választják. Az ellenség által összevert és az önsanyargatásnak alávetett test a mártíromság jele, két ellentétes eszme „megtestesülése” – tárgyalások, értelmes kommunikáció híján csak ez marad a szembenálló feleknek. A brit börtönőrök naponta véresre verik, erőszakkal borotválják, hideg vízbe mártják, kerék alá teszik, onnan is kiveszik, az írek a britek bosszantására nem ápolják, kizsigerelik, jó katolikusként a hit védelmében feláldozzák.
A rendező hatásos jelenetekből, szuggesztív képekből építi fel a filmjét, melyben rengeteg szerep jut a „beszédes”, makacs csendeknek. A mozi középpontjában mégis egy közel húszperces dialógus áll, melyet Bobby Sands Moran atyával (Liam Cunningham) folytat le a börtön falai között. A pap arról győzködi a férfit, hogy az önként vállalt éhhalál értelmetlen, a közösségnek szüksége van rá, Sands azonban hajthatatlan, és egy gyerekkori emlékkel igyekszik alátámasztani az igazát. Az észak-ír tájfutó csapat tagjaként ő volt az egyetlen, aki nem hagyta, hogy a patakban fuldokló, sebesült csikó tovább szenvedjen. Míg a brit különítmény tagjai azon filozofáltak, hogy mit is tegyenek, Bobby a víz alá nyomta az állatot, és megszabadította őt a szenvedéseitől. Az edzőtől ugyan büntetést kapott, de kivívta ír társai, mi több, a brit gyerekcsapat tiszteletét is, vezetővé, követendő példává vált. Csak a cselekvésnek, a radikális tetteknek és nem a filozofálgatásnak van értelme – zárja le a pappal folytatott hitvitát.
Ennek fényében a hatalmon lévő Margaret Thatcher nyilatkozata úgy hangzik fel a film alatt, mint egy fenyegető zenei aláfestés: a vaslady nem hajlandó politikai fogolyként tekinteni az IRA aktivistáira, kormánya továbbra sem tárgyal „terroristákkal”, ráadásul úgy véli, az észak-ír foglyok agressziója végső kétségbeesésükben fordult önmaguk ellen, a külvilág empátiájára apellálnak.
A néző maga döntheti el, hogy a három érvrendszer (Bobby Sands, Moran atya és Thatcher miniszterelnök) képviselői közül kinek van igaza. Az mindenesetre a filmből egyértelműen kiderül, hogy a rendező az írek párján áll: zömében az ő szemszögükből, az ő börtönéletükre koncentrálva építi fel a cselekményt. A naturalista módon lefestett ellenállást, Bobby Sands lassú, fájdalmas haldoklásának képeit lírai szcénák tarkítják: a gyerekkori én egy erdőben fut, a kórházi ágyon lassan elfogyó IRA-harcos teste körül fekete madárraj köröz. A brit őröknek azonban csak egy-egy jelenet jut, és azokból is csak annyi derül ki, hogy a szituációtól érzelmileg szenvednek, arra viszont nem derül fény, hogy valójában mit is gondolnak róla.
Steve McQueen mozija nem a britek és az észak-írek között fennálló politikai konfliktusra keres hát megoldást, hanem azt járja körül, hogy az éhségsztrájk, a test feláldozása, a mártírhalál lehetséges válasz-e a konfliktusra. Miután a rendező a politikai/történelmi hátteret alig részletezi, az Éhség megrázó képkockái a nézőt a mindenkori mártírhalál értelmével/értelmetlenségével is szembesítik: lett légyen az egy IRA-tag önként vállalt éhhalála, netán egy iszlám fanatikus öngyilkos merénylete.
