Shane Carruth nem szokványos love-sztorit forgatott - világa hasonlít David Lynchéhez, de ahhoz képest virágosabb univerzumot teremt. A film főhőse Kris (Amy Seimetz), akit egy különös rabló (Thiago Martins) a virágok földjéből kiszedett drog-kukacokat ültet bőre alá, és kirabolja. A lány késsel próbálna megszabadulni a parazitáktól, ami miatt transzba esik, majd személyiségét egy malacba plántálja a hangok mindentudó őre és megváltoztatója, a Sampler (Andrew Sensenig). Kris tudata meghasonlik és személyisége eltérő világokba kerül át. Emberként kettős alternatív valóságban találkozik Jeff-fel (Shane Carruth), és közösen jönnek rá arra, hogy létezésük különböző párhuzamokban és lehetőségekben van elrejtve.
Az alternativitás, a cselekedet, mind-mind enigmák útján bomlik ki a film képeiben, sokszor csak fraktánsokba (matematikailag leírható ismétlődő formákba) elrejtve. Miközben találkozásuk, beszélgetéseik többször megjelennek a filmen más-más változatban, addig életük fordulatait ugyanúgy megélik disznólétükben is, miközben a mindentudó hangmérnök felügyeli őket. A párhuzamosságokat Carruth homályos rímképekben mutatja meg, amelyek közül valamelyik még egyértelmű is, mint például a vonatszerelvény gyűrűsférgekhez és disznókarámhoz hasonlított képe. Hasonlóan groteszk és szatirikus párhuzam, hogy a társadalmat és az embert disznókhoz hasonlítja, mintha evolúciós családfája is ide lenne visszavezethető. Nem véletlen, hogy Kris teste egy disznóbőr átplántálásával kerül át a négylábúak szférájába.
A Feltörő színek a tudatvesztés és az alternatív létek álomvilágában játszódik, parametrikus narratívája kollázsszerűen épül fel, a gyors vágások úgy alakítják a képeket, hogy egymásra rakódva adnak ki egy emocionális kognitív értelmet. Ez egyfelől a szerelem tematikájában, a párhuzamos dimenziók és a transzcendens filozófia felől közelíthető meg. Jeff és Kris szerelmük útján találják meg az átjárást a világok között, és végül felszabadítják, eltüntetik az alternatív világok határát. Mivel a hangmérnök mozgatja közvetetten ezt a világot, ezért a hang áttörésével érnek el a disznókarám kör alakú, időbe zárt világához. Innen csak halállal lehet kilépni, csakúgy, mint az ember világából is. Amikor a kis süldőket folyóba dobja a hangmérnök, lebomló testüket a természet egyik évszázados őre, egy hatalmas gyökerű fa szívja fel és alakítja át kék, illetve fehér orchideává - talán ez a jelenetsor demonstrálja legjobban a film üzenetét.
Ez a panteisztikus filozófia legutóbb Terence Malick: Az élet fájában (2011) jelent meg ennyire. A minden szempontból megfoghatatlan filmbe abszolút megoldókulcs a motívum, amikor a szereplők Henry D. Thoreau: Walden – Life in Woods című könyvéből olvasnak fel. (Itt az egész könyv letölthető.) Az első környezetvédő és a polgári engedetlenség filozófus Thoreau, aki maga is kivonult az erdőbe, ahol hosszú éveket töltött egy zsindelyes kisházban, míg megírta irodalmi-filozófiai művét a természetről. A gyökerekben felszívódó élet pont olyan párhuzamosan jelenik meg, mint Kris és Jeff alternatív, traumatikus kollázs-életei. Thoreau művében benne van minden, ami Carruth filmjében metonímiaként is visszaköszön: a természet és a társadalom groteszk párhuzama, a hang, a zaj, mint az álom szerepének megzavarója. A Feltörő színekben a természet mitologikusan (pl. a rabló „Nap” alakja), mint az emberi lét reflexiós motívumaként jelenik meg, amely megmutatja a társadalom ésszerűtlenségét. Ez az ésszerűtlenség a hasadt én traumatikus képében is megjelenik, amelynek célja, hogy újra helyreálljon, visszataláljon saját magába.
Az új hullámos filmeket idéző képi és hangi világért, valamint a rendezésért (sőt a forgalmazásért is) egy személyben Shane Carruth a felelős. A szép képi megvalósítások mellett azonban nehéz beszélni akár forgatókönyvről, vagy színészi játékról. A Kriset alakító Amy Seimetz többféle kinézetben, de egyaránt érzékenyen tud megjelenni a vásznon, akárcsak a rendező által megformált Jeff. Mai szemmel nézve azonban Carruth kollázsa legalább annyira naiv, mint Thoreau romantikus munkája. Már-már bosszantó, hogy az amerikai film (ennyire experimentális tematikája) nem képes happy end nélkül elképzelni egy tisztességes lezárást. A disznókarám felszabadítása és a kis süldők szeretgetése ugyan növeli a film cukisági fokát, de meg is fosztja komolyságától. A nem szokványos narratíva, a párhuzamos világokba bezárt ember képének ilyen szimfonikus és művészi megjelenítése után kicsit furcsának tűnik ez a finálé. Nem biztos az sem, hogy vajon szükség volt-e ekkora játékidőre, hogy ezt a nehezen befogadható világot a rendező közvetítse. Ebből a szempontból öncélú jelenetek sokasága található a filmben (pl. az úszómedencés Walden-felolvasás), mégis a kollázsszerkezet, a befogadás nehézsége ellenére is szép élménnyeket ad a vászon.
A Feltörő színek megosztó mozi, senki se várjon tőle felhőtlen szórakozást; a nézői részvétel itt elengedhetetlen. Ennek ellenére az sem biztos, hogy meghálálja magát: aki belemerül ebbe az utazásba, talán elkezdi olvasni a filozófiai alapművet, amelynek szerelmi történetté való átformálására vállalkozott a film.
