A fiatal gazdálkodó, André befelé forduló alkat, egykedvűen végzi napi feladatait. Gyermekkori barátnője, Barbe most a szeretője. Alig beszélnek, szeretkezéseik gyorsak és örömtelenek a határ széli erdőben. André képtelen kimutatni érzéseit, sőt, mintha nem is érezne. Közömbösen szemléli, hogy a kielégítetlen lány egy másik férfi, Blonde karjaiban keres menedéket. Rezzenéstelen arccal veszi tudomásul Barbe vallomását, hogy mindkét férfit örökké szeretni fogja, mindkettővel megosztja ágyát, pontosabban az erdő nedves avarját. A fiatalok legnagyobb szórakozása, hogy barátaik társaságában kiülnek a még havas határba, és hűtött sört isznak. A szenvedély nélküli farmereket vacogtatóan hideg tájba zárja a rendező, a rideg külvilág az emberi lelkek hűséges lenyomata. De mielőtt belefeledkezhetnénk a móriczi univerzum eme modern reinkarnációjába, egy új filmben találjuk magunkat. André és Blonde katonai behívót kapnak és rögvest egy meghatározhatatlan közel-keleti vagy afrikai országban harcolnak a szabadságukat védelmező helyi lakosok ellen. A két férfi egy szakasz tagjaiként brutálisan gyilkolja a bennszülötteket, megerőszakolják a nőket, lelövik az öregeket. A hasonlóan véres és elvetemült megtorlás nem várat sokáig, hőseink hamarosan versenyt futnak életükért.
Bruno Dumont rendező a minimalizmus jelszava alatt nem hivatásos színészeket és természetes megvilágítást alkalmazott, kerülte a speciális effektusokat és a látványos kameramozgásokat. De miután két különböző filmet forgatott, csak részben járt sikerrel. A falusi élet lassan vánszorgó, földszagú hétköznapjainak bemutatásával teljesen adekvát ez a dokumentarista stílus. A megnevezhetetlen sivatagi hadszíntéren viszont ugyanez a kidolgozatlanság, a szegényesség látszatát kelti, mintha amatőrök eveztek volna be a háborús filmek felségvízére. Valami bajt észlelhettek az alkotók, mert néhány erőszakos jelenet sokkolásával, és a naturalizmus eszközével próbálták kompenzálni hiányérzetünket. Közben nagyvonalúan átléptek olyan idegesítő dramaturgiai buktatókon, mint amikor hőseinket az arabok kikötik a tűző napra aszalódni, majd a következő jelenetben, deus ex machina, már futva menekülnek üldözőik elől. A néző persze azt is zokon veheti, hogy a végső leszámolás előtt az ellenség szálláshelyét egyetlen fegyveres sem védi. A rendezés a realizmust hangsúlyozza, közben fittyet hány a valóság elemi szabályaira.
|
| Lassan vánszorgó, földszagú hétköznapok |
A film kétféle története csak egymásra vonatkoztatva lélegzik. Dumont párhuzamos vágásokkal mutatja meg a nem kívánt terhességét megszakító Barbe kálváriáját, mentális szétesését, illetve a sivatagban bestiális kegyetlenségben tobzódó franciák és nem kevésbé vérszomjas ellenségük élet-halál küzdelmét. Az első helyszín, Flandria az emberi belső kiterjesztése a valós világra, a megmunkálatlan föld az emberi lélek még formálatlan, animális jellegének manifesztációja. A vakítóan fénylő élettelen sivatag viszont az elnyomott agresszió, a gyilkos vágyak felszínre törésének terepe. Andréban a tépelődést a gyors cselekvés, a motiválatlanságot az élni akarás ősi ösztöne váltja fel. A lány a klinikán, a fiú viszont a háborúban elszenvedett fájdalmak hatására válik szenvedélyessé, passzív befogadókból érzelmeiket őszintén vállaló felnőtté. Így értelmezhető melodramatikus egymásra találásuk is.
A film sok párhuzamot mutat Michael Cimino Szarvasvadászával. Ott is egy kis közösség életébe pillanthatunk be, adott a szerelmi háromszög is, aztán a férfiakat elviszik Vietnámba, ahonnét az átélt borzalmak után megváltozva térnek haza. Dumont bizonyára nem örülne az összehasonlításnak, mert a patriotizmusával együtt Cimino műve minden szempontból jobb. A Flandria redukált eszköztelenségével viszont egy másik, puritánabb tájképet közvetít felénk. A katarzis ezért kevésbé felemelő. Szép részletei ellenére ez a film nem több egy tehetséges rendező beváltatlan csekkszelvényénél.
