Meg tudnád mondani, mit csináltál vasárnap reggel 5:45-kor a parkban? Ez az utolsó kérdés, amit a bíróság a 8 éves Josephine-nek szegez a feszült és brutálisan felkavaró tárgyaláson, amin családjával együtt minden nehézség ellenére bátran keresztülmegy. Josephine-nek pedig erre a kérdésre nagyon egyszerű válaszolni.
Édesapjával (Channing Tatum) rutin szerint hajnalban Premier League-et nézett, majd a szokásosnál korábban elindultak edzeni, a házuk közelében lévő erdőbe. Az azonban már nem volt tervben, hogy Jo játékból elbújik, a sűrű bozótosban pedig apja hosszabb időre szem elől téveszti. Ami ezután következik, az minden résztvevő megelevenedett rémálma: a kislány szemtanúja lesz, hogy egy fiatal futónő megérkezik a kihalt park mosdójába, majd egy férfi követi. Bentről dulakodást hall, majd a nő megpróbál elmenekülni, de a férfi Jo szeme láttára kegyetlenül a földre teríti, leüti és megerőszakolja. A film nem takar el semmit a néző elől a jelenetben, ami elsőre talán dilemmás, de hamar fény derül az explicit ábrázolás okára. Muszáj ugyanazt látnunk, amit Jo, hogy később tudjuk, igazat mond-e, és hogy értsük, ami benne zajlik.
De nem ezzel a jelenettel kezdődik a film. Hanem Josephine és apja, Damien hajnali elindulásával, amikor a garázson keresztül, egy különös gyakorlattal kell kijutnia a kislánynak. A Jo zaklatott szubjektívjéből elbeszélt feladat végrehajtása meglehetősen kegyetlen kora reggeli lecke az apa részéről, mely azonban koherensen illeszkedik a történetbe. Damien nevelési stílusa ugyanis meghatározó szerepet kap a filmben, és az pontosan olyan, mint az itt kiszabott feladat: faék egyszerű katonai stílusban, de szeretettel biztatva arra tanítja a lányát, hogy szembe kell szállni a nehéz érzésekkel és menni előre. Minden helyzetben, de főleg akkor, amikor félünk.
Eddig Damien szállította a félelmetes helyzeteket, most viszont átveszi tőle ezt a szerepet az élet. A kislány sorsa megfordul ezen a reggelen, az őt ért sokkot egyetlen felnőtt sem lenne képes egyedül feldolgozni, eközben pedig apja is megtanul egyet s mást a félelemről. A film végén már ő lohol Jo nyomában, aki addigra 8 éves szíve és teste minden erejével megdolgozza a traumát.
Ezek a tankönyvbe illő leckék talán túl egyértelműnek hatnak, de a filmben nem azok. Némi hezitálás után Jo szülei úgy döntenek, hogy ugyan az áldozat elmenekült az esettől, de családjuk számára fontos, hogy Jo vallomást tegyen, az ügy végére pedig pont kerüljön, nem utolsó sorban, mivel egyre inkább úgy tűnik, az elkövető fenyegetően lép fel ellenük. Ezalatt Josephine autójuk hátsó ülésén olyan szavakat ír be a szülők telefonjának keresőjébe, mint – így, elgépelve – raip. Kemény bevezetés ez a felnőttek világába egy felvilágosulatlan kisgyereknek.
A film nagyjából tízpercenként szállít egy olyan jelenetet, amitől csak markoljuk a székünk karfáját, és ezt megtetézi még a gyermeki szubjektivitás nyers képeivel – különösen olyan pillanatokat választ erre, ahol Jo-t a felnőttek valamilyen kellemetlen helyzetbe hozzák. Ezeken keresztül érezzük meg igazán, milyen érzés, amikor egy gyerek feje fölött döntenek.
Josephine mellett a film másik két főszereplője a szülei, akiket egyértelműen tűz és vízként ábrázol Beth de Araújo (Soft & Quiet). Damien az erős csávó, aki el is mondja magáról, hogy akkor boldog, ha eleget edz és fut, megvan a napi endorfin adagja. Ő az az apuka, aki pszichológus helyett kung-fura viszi a gyerekét. Josephine édesanyja, Claire (Gemma Chan) a másik véglet: nemcsak táncosként, de anyaként is hiperérzékenyen reagál a világra, tele van kérdésekkel, és minden helyzetben élő lelkiismeretként próbál a leghelyesebben cselekedni.
A stáb a berlini bemutató előtt
Vele szemben Damien karaktere olyannyira kőkeményre sikerült, hogy a film sajtóvetítésén a közönség hangosan felnevetett, amikor már sokadik alkalommal figyelmeztette lányát, hogy csak keményen, figyelj oda, meg tudod csinálni. Kell ehhez a szerephez, amit Tatum hozzá tud adni, ő tényleg átlényegül a férfivá, aki nem tud egyszerű szemtanú lenni, azonnal az elkövető nyomába ered, nem nyugszik, míg utol nem éri, rendőrautóba nem vágja és végül még jól arcul is köpi. A forgatókönyv lehet egydimenziós, de a színészi játék mégis felemeli: Tatum és Chan is megtölti élettel a rájuk bízott figurát, így lesz az egybites apa mégis őszinte és mélyen érző, a család szívét megtestesítő anya pedig méltó a bálványozásra.
A film igazi sztárja azonban Mason Reeves. Egy kislány a parkból, aki mindannyiunknak ismerős valahonnan. Mason Reeves San Franciscóban él, 7 éves volt, amikor egy környékbeli termelői piacon felfedezték a film számára. Édesanyja kínai származású, édesapja Costa Ricából származik, Mason három nyelven beszél. Amikor épp nem a három testvérével, két macskájával és a kutyájával tölti az idejét, általában dzsúdzsucu-edzésén van, olvas, vagy kézműveskedik – írja róla az IMDb.
Hogy a filmbeli karaktere jelentős egyezést mutat ezzel a leírással, mégsem garantálja, hogy a szerepben ennyire otthonos legyen és minden megnyilvánulásával közelebb hozzon ahhoz, mit is jelent, amikor egy gyerek felnőttek dilemmáinak sorából érti meg, mi a jó és a rossz, és hol húzódik a szürkezóna, ahol a jó ember is cselekedhet rosszat. Vele ugyanaz a helyzet, mint a szüleit alakító sztárokkal: bár a film helyenként túl egyértelmű megfejtéseket, mondatokat ad a szájába („anyu, téged erőszakoltak már meg?”), mégis él a szerepben, hozzáad Josephine karakteréhez és még egy rosszul megírt mondat is hitelesen cseng tőle. Mason jelenléte a vásznon a fő biztosíték, hogy a film hibáival együtt is több egy megrázó esetet elbeszélő, felemelő történetnél.
Helyenként már sok, hogy Josephine-t az elkövető képe mindenhova elkíséri, és a támadó ügyvédjének vallató beszéde is túlságosan ördögire sikerült. A fekete kapucnis férfi fegyvermagazint helyez a postaládájukba, Jo pedig játékfegyverrel akarja megvédeni magát – mindez szintén túl explicit, mint ahogyan az sem egy ötletes megoldás, hogy a helyzet feldolgozatlansága ellenére a szülők úgy döntenek, egy költözés és kistestvér lesz a következő lépés az életükben. Ezek apró bökkenők, a film mégis elementárisan hat. A legtöbb fordulathoz nem fűzünk kérdéseket, mert mellettük ott van egy sor kiváló nüansz: Josephine, aki a támadást követően egy járőrkocsiban várakozik az áldozattal – őt Syra McCarthy játssza, szintén kiváló –, vagy a jelenet, amelyben a tett helyszínén a rendőrök és Jo elmélyülten keresik a traumatizált asszony elveszett hajgumiját.
Egy kicsit mindenkivel lehet menni ebben a történetben, és ez így helyes, mert ebben a helyzetben áldozat az összes résztvevő. Közben a film arra is rámutat, mi az igazi biztonság: egy erős apa és egy érzékeny anya mellett a legnagyobb traumák is legyűrhetőek. Josephine-nek ugyan átrendeződik az élete, még sokáig félni fog a fiúktól és talán túl erősen akarja majd megvédeni magát, de ahogy Claire mondja, nehézségek mindig lesznek, és nem az a kérdés, ki tudjuk-e kerülni, hanem hogy hogyan kezeljük őket. Mindez talán szintén közhely, de Reeves, Chan és Tatum mégis gondoskodnak róla, hogy a bőrünk alá kússzon és egy darabig még ne engedjen el Josephine története.
