Az interjú első fele itt olvasható.
Schiffer Pál.
Amikor a Híradó- és Dokumentumfilm Stúdióban [HDF, kettes telep] a Híradót vágtam, egyszer bekopogtatott Schiffer Pál, és felajánlotta, hogy a Tiszazug című filmjét én vágjam, és hogy ezt engedélyezték is. Innentől kezdve húsz vagy nem tudom én hány éven keresztül, Palinak majdnem minden filmjét én vágtam, amiben minden benne volt. Dokumentumfilmtől kezdve reklámfilm, referenciafilmek, és amikor már producer volt, akkor is én vágtam azokat a dokumentumfilmeket, amit már nem ő rendezett.
Schiffer pályakezdésének idejében vagyunk. Ott tartunk, hogy ő a HDF-ben szorgalmasan csinálja a 17 perces dokumentumfilmeket.
Mindaddig, amíg jön a Fekete vonat [1969]. Ami Balázs Bélás film, és szerintem nem tizenhét perc, az több volt.
Maga most Schiffer helyett ül itt…
Vállalom, abszolút vállalom…
Tud valamit arról, hogy Pali honnan kapta az ötletet, hogy ezt kéne csinálni?
Nem tudom pontosan, de az biztos, hogy rendkívül tájékozott volt. A kapcsolatait, az információit az újságíróklubból szerezte.
Az újságíró szövetségből?
Igen. Tehát tulajdonképpen a második otthona az újságírók háza volt, amit talán a Szakasits nagyapja gründolt. Nem emlékszem, a Fekete vonat-nál ki volt az, aki a terepet előkészítette. Valószínűleg Andor Tamás jobban emlékszik ezekre a dolgokra, mert ugye a Fekete vonat-ot Tamás csinálta 35-ös kamerával kézből.
Fekete vonat / Fotó: NFI
Bocsánat, Mária, téved. 16-ossal csinálta.
Nem, az 35-ös volt. Emlékszem, a Tamás cipelte azt a hatalmas gépet.
Erről egy részletes történet van, hogy a Mafilm akkor kapott 16-os hangos gépet, és a Fekete vonat volt az első dokumentumfilm, amit 16-ossal tudtak hangosan forgatni. Utaztak a vonaton, ez adta meg nekik azt a mozgékonyságot, hogy a kupékban tudjanak hangos felvételekkel dolgozni fekete-fehérben.
Én pontosan emlékszem. De ha akarja, most fölhívom az Andor Tomit, hogy mondja meg.
Tegye meg. Üdvözletemet küldöm neki.
[Rigó Mária telefonál]
Andor Tamás hangja: Mi történt?
Az történt, hogy Szekfü Andrással itt ülök egy vágószobában. És éppen a Schiffer Pali, meg a te Fekete vonat-odról beszélünk, és én úgy emlékszem, hogy az 35 milliméteres film volt.
Andor Tamás hangja: Nem Marikám, az egy 16-os filmről felnagyított kópia volt. Amikor ehhez hozzá kezdtünk, akkor jött meg a kamera.
- Igen, az András pontosan ugyanezt mondja szó szerint, de én nem emlékszem arra, hogy én a Balázs Béla vágóban 16-oson vágtam volna ezt a filmet. Ez nagyon jó, szervusz! [Nevet]
Akkor én hol vágtam? Én a Híradó vágóban vágtam 35-ösön. Szia! Jó, szia!
Tamás pontosan tudja, ugyanúgy szó szerint…
Részben én is tőle tudom, beszélgettem vele erről.
Tamás azt mondja, elképzelhető, hogy a musztert fölnagyították.
Fekete vonat / Fotó: NFI
A Fekete vonat-nál magának leesett, hogy ez mennyire radikális újdonság a magyar dokumentumfilmben?
Hát az drámai volt. Sokkoló volt mindnyájunknak. Hogy a Pali ilyen körülmények között ilyen bátran forgat a vonaton. És hogy az emberek ilyen fokon vállalják a kamerát. Ez mégiscsak a Palinak volt az erénye, a tekintélye, kicsit a krekksége is, és az alázata. Paliban megvolt az alázat. Tehát ő egy humanista volt. És a nehéz gyerekkora, a kitelepítés...
Addigra ő már úgy nézett ki, mint egy angol úriember. Tweed zakóban és pipával. Ki is viccelték egy kicsit a szakmában, hogy x ezer forintos bőrdzsekiben kérdezi az ingázó munkásokat a fekete vonaton. Viszont ennek ellenére, megvolt a kapcsolatteremtő képessége.
Ezzel a tekintéllyel fogadták el, meg hát azért az empátiájával. Néztük a musztert, és a vágó, pláne egy dokumentumfilmnél abszolút kontroll. Türelmetlen voltam, közbeszóltam: De Pali, hát miért nem kérdezi meg? Azt mondta, várjak már egy kicsit, mindjárt megkérdezi. És megkérdezte, ott következett a felvételen. Elfogadott, és nagyon tudtunk együtt dolgozni. Tehát az én teljesen más hátterem, az érzékenységem hasznos lehetett neki. Elfogadtam ezeket a nehézsorsú, gátlásos embereket. Nekem mint házmester lánynak egy lipótvárosi házban, nekem ez nem volt probléma.
* * *
Mi volt a következő filmjük? Már jött a Cséplő Gyuri?
Hát igen, az '75 körül kezdődött.
Hosszan készült.
Az nagyon. Nekem '75-ben megszületett a lányom, egy darabig szabadságon voltam, hát nem sokáig. Kondor Zsuzsi kezdte el vágni, én később kapcsolódtam be. Azt már a Hunniában vágtuk, na, az 16-os volt. És hát az gyönyörű volt. Szóval ott azért a Kemény…
Kemény Istvánról beszélünk…
Kemény Istvánról, a szociológusról. Megtalálni a főszereplőt, Cséplő Gyurit, hát azért ehhez kellett egy csillagállás. Nemcsak a neve miatt. Hát egyszerűen a boldogság elönti az embert, hogy milyen imádnivaló a Cséplő Gyuri, hogy milyen helyzetek vannak. Ahogy viselkedik, és amilyen próbálkozásai vannak, és amennyire visszahúzza a közeg, és nem tud szabadulni, gyönyörű film. De hát ebben az Andor Tamás ugyanúgy benne volt. Ha a Schiffer semmit nem csinál az életében csak a Cséplő Gyuri-t, már megvan az életmű.
Cséplő Gyuri / Fotó: NFI
Muszáj azt is hozzátenni, hogy a Cséplő Gyuri is egy továbblépés Schiffernél. Megint megújított valamit a magyar dokumentumfilmben, a Fekete vonat után. Tehát már a második ilyen radikális lépés.
Kétségtelenül. Az is, hogy színes volt. Az, hogy a szerkezete, a jelenetei, ezek a nagy jelenetei, az, hogy megszervezte, hogy a Cséplő helyzetekbe kerüljön. Instruálni nem hiszem, hogy lehetett, de a Cséplő olyan fokon bízott a Paliban, hogy elfogadta. Hát ez azért mégiscsak a Palinak a jó szíve vagy a humanizmusa.
És akkor megcsináltuk a Nyugodjak békében című filmjét, amiben Havas Gábor volt a szakértő. Egy a Felvidékről kitelepített idős hölgyről szólt. A címét Csoóri [Sándor] találta ki, mert Racskó néninek hívták a nénit, és az elfogadáson Csoóri, aki szintén benne volt a Hunnia stúdiótanácsában, azt mondta, hogy milyen gyönyörű, hogy valaki azt mondja, nyugodjak békében! Szóval én is a mai napig azt mondom, hogy csak nyugodjak békében.
Ezután jött „A paraszti élet változásai” filmsorozat. Ez a nagy szociológiai munka Juhász Palival, Havas Gáborral és Magyar Bálinttal egy sokéves vállalkozás volt. Nekem közben beindultak a játékfilmek. És Schiffer mindig megvárt engem. Ő volt a második ember Erdély Miklóson kívül, aki várt rám, és ezt most is megköszönöm nekik. Folyamatosan volt munkám, mert ha befejeztünk valamit, akkor a Palira mindig számíthattam.
A paraszti élet… több éves sorozat volt. Nemcsak az, hogy dolgoztunk, hanem folyamatosan. Ez valóban a '80-as évek. Elkészült a Földi paradicsom, egy paradicsomtermesztőről, ami szerintem megint egy nagyon erős film volt, és megcsináltuk a Kovbojok-at, a fiatal vállalkozókról, akik a tehenészettel próbálkoztak. Az meg aztán maga volt a boldogság. Rengeteget nevettünk, és a Havas Gábor, aki imádta, végig ott ült a vágószobában. A film szerkezetét illetően is nagyon tudtunk hárman dolgozni, nagyon jó hangulatban dolgoztunk. És az 1986-os Filmszemlén kaptam rá egy vágói díjat. Hát egyszerűen odavoltam...
De arra a filmre nagyon sok díjat kaptunk. Schiffer Pali akkor több díjat is kapott. Én is kaptam, és emlékszem, jöttünk kifele a díjátadás után, ott volt Havas Gábor a feleségével, és akkor megkérdezte tőlem a Schiffer: És az egyik díjat adjuk oda a Gábornak? Hát én nem adtam oda az enyémet, de azt mondtam, hogy igen, az egyik díjadat adjuk oda, és így Gábor is kapott egy díjat.
Cséplő Gyuri / Fotó: NFI
Egy szobrot, vagy érmet?
A manit. Megérdemelte.
* * *
Ezután jött A Dunánál, az is ebben a sorozatban?
Igen, igen. A Kovbojok után jött A Dunánál. Ott a Magyar Bálint ült a vágóban.
Ha jól értem, akkor Pali harmadszor is átlépett valamit a dokumentumfilmben, mert A Dunánál a történelemről szól.
Abszolút.
Az addigi filmek a jelenről szóltak, A Dunánál viszont egy történelmi vízió, aminek Magyar Bálint dunapataji szociográfiája volt az alapja. Dunaapáti címmel jelent meg először.
Igen, igen, ott vívtunk, sokat vívtunk.
Megvan benne a három jó jelenet?
Biztosan. Ezek a nagy idők azért is voltak nagy idők, mert nagy vetítések voltak. Ültünk a nagyvetítőben, a stúdió vetítésen, és emlékszem, akkor még ott volt a szakma. Pedig a szakma nem igazán szokott dokumentumfilmet nézni. Nem tudom, mintha Szabó is ott lett volna a vetítésen.
A Dunánál / Fotó: NFI
A filmrendező Szabó.
Igen, igen, az Oszkár. És úgy emlékszem, méltányolta, hogy milyen feszesre van vágva. Lehet, hogy nem így mondta, de mintha tett volna egy gesztust. Nagyon sokat dolgoztunk ezen a Dunapataj filmen, tömörítettük, rövidítettük, nagyon jó munka volt. És a Pali mindent elfogadott. Bálinttal azért gyakran vívtak, de mindig megszületett a kompromisszum. Nagyon erős film volt. Nagyon jó címmel. Szóval, vissza kell térnünk a címekhez.
* * *
És akkor jött a Videoton-sztori. Hú, hát ott bőgtünk. Szóval az, amikor leépült a Videoton.
A Videoton-sztori már elektronikán volt, nem filmen, és a Hanák [Gábor] stúdiójában dolgoztunk fönn a Várban. Amikor eljött az az idő, hogy már minden elektronikán volt, arra nagyon előkészültünk a Palival. Mindnyájunknak volt a muszterről VHS anyaga, és ilyen nagy füzetekben jegyzetelt ő is, én is. Le volt írva jóformán minden, és én otthon kijegyzeteltem.
Nem íratták le gépírónővel a musztert?
Nem kellett, mert amikor én néztem az anyagot és jegyzeteltem, akkor én mindig jeleket tettem magamnak, hogy mik azok az erős gondolatok.
Time-kódosat néztek?
Persze, time-kóddal. Pali akkor már betegeskedett, és nagyon sokáig a Pali lakásán készültünk föl a szociológusokkal együtt. És úgy mentünk már a Hanákhoz vágni, hogy pontosan tudtuk, hogy milyen szerkezetet, mit akarunk.
A Dunánál / Fotó: NFI/Buray Zsuzsanna
Hogyhogy az elfogadási vetítésen ott volt Széles Gábor? Mi történt?
Ez már az a korszak volt, amikor rengeteg helyen vágtunk, kis stúdiókban, ahol nyilván olcsóbb volt. Emlékszem, egyszer volt egy ilyen kritikus pont, hogy megjelent Széles, és akkor valahogy Schiffer meggyőzte Szélest, hogy vállalja a filmet.
Hogyan lehetett a Szélest meggyőzni? Széles, mint a Videoton új tulajdonosa, bizonyára azt mondta, hogy őt ez a film rossz hírbe hozza.
Nyilván kompromisszumot kötöttünk, rövidítettünk, kihagytunk. Vannak ezek a csalik, mindig benne hagy az ember valamit, nehezen elfogadhatót, ami azután kimaradhat. Annyira emlékszem a Szélesre, ahogy megjelent a Gucci öltönyében! De ilyenkor a Pali nagyon tárgyalóképes volt. Ilyenkor jött elő belőle az angol arisztokrata, vagy angol utánzat. Az biztos, hogy imponáló volt.
Egyre betegebb volt. És a tüdeje, meg ez az egész pipázás, hát ez borzasztó volt. A vágófolyosó tele volt a Palival, ez sokakat taszított.
A vágószobákban nem lehetett dohányozni?
Dehogynem.
Na jó, a pipa az egy külön történet.
* * *
Kétségtelen, hogy a kapcsolatunk pontosan a pénz miatt szakadt meg. A Videoton sorozat után Pali már nagyon betegeskedett a tüdejével, és eljött egy pont, amikor azt mondta, hogy már nem tud forgatásokra járni. Simó felajánlotta neki, hogy legyen producer. És akkor jött el az a pillanat, hogy a Palinak kellett a pénzemről dönteni. Soha nem felejtem el, éppen a tévében vágtam, már nem tudom, melyik film volt az, amikor fölhívott, hogy „levettem a pénzéből”, szó szerint ezt mondta. Valószínűleg én vágtam volna valami dokumentumfilmet. Levettem a pénzéből. Mondom, de Pali, ezt nem teheti meg. És akkor egyszerűen nem bírtam, kimentem a tévéből, valami levegő kellett. Pali harminc év után még mindig levesz a pénzemből! Mindig igazán szerény gázsiért dolgoztam, nagyon sokat, és kitartva végig mellette, hálás is voltam neki. Jött Fekete Ibolya, és mondom Ibolyának: „Ibolya, most szűnt meg a kapcsolatom a Schifferrel”. Ugyan, azt mondja, viccelsz. Mondom, nem Ibolya. Ez olyan fokon sértő volt.
* * *
Maga nagyon izgalmas portrét rajzolt fel róla, mert egyfelől fantasztikus értékekről beszélt, másfelől pedig utalt arra is, amikor valami görcs volt benne, vagy valami gátlás. Kérem, próbálja meg ezt a két oldalt most összefoglalni, Schiffer Pál napfényes oldalát és az árnyékos oldalát.
Pali hihetetlen értékes filmeket készített. Tehát ezek nagyon fajsúlyos, nagyon nagy értékek voltak. Említettem a Tiszazug-ot, a Fekete vonat-ot, de jussunk el, ugorjak egyet a Cséplő Gyuri-ig, vagy végül a Videoton sztori-ig.
A Videoton sztori / Fotó: NFI
Mi volt az az emberi erőforrás, az az emberi érték őbenne, ami erre képessé tette?
A becsületessége, a hűsége. Schiffer Pali egy nagyon racionális, de nagyon érzékeny, nagyon melegszívű ember volt. Mi nagyon jól dolgoztunk együtt. Jó kontrollt jelentettem neki, feltételezem, különben nem tartott volna ki mellettem. A sprődsége, a merevsége engem nem zavart. Megtaláltam vele a hangot. A racionalitását szerettem. Szerettem a munkamódszerét, ahogy dolgozott. Amikor már elektronikán dolgoztunk és jegyzeteltünk külön, ő is egy VHS montírozón, én is otthon, utána együtt szerkesztettük meg az anyagot.
* * *
Simó Sanyi fogalmazta meg, hogy Schiffer Pali egy önpusztító ember is volt. Gátlásos volt, és a szakmában nehezen fogadták el őt. Népszerűtlen volt. Kitűnő filmeket csinált, és ennek ellenére, mint személyiség, szóval ő nem volt… És a Szakasits-féle örökséggel...
Ugye a szociológus szakértők végig ott ültek ezeknél a filmeknél, így ismertem meg Magyar Bálintot is. Emlékszem egyszer azt mondta a Pali, hogy igen, a nagyapám volt a köztársasági elnök, Szakasits Árpád.
Valóban, Szakasits az is volt.
Mire azt válaszolta Magyar Bálint, hogy „az én ükapám pedig Szemere Bertalan”. Nos, ki hozza a kávét? „Bálint, te, mint Szemere Bertalan unoka, menj, hozz egy kávét!”
* * *
Erdély Miklós. Maga mit tudott róla, mielőtt megismerte?
Amikor '81-ben hazajöttem Damaszkuszból, ugye azzal fogadott Dr. Bokor László, a Híradó főnöke, hogy neked megvan a státuszod, de veled már nem akarnak dolgozni. Kiderült, hogy annyira nem vártak engem a Híradó és Dokumentum Stúdióban. Mindenkinek kénytelen voltam szólni, főleg a Gödrös Fricinek, aki a baráti körünk egyik meghatározója volt, és aki akkor a Balázs Béla Stúdió vezetőségi tagja volt. Gödrös azt válaszolta, hogy „Erdély Miklós”. Hogy az Erdély Miklósnak lesz egy filmje, a Tavaszi kivégzés. Ki az az Erdély Miklós? Bementem a Balázs Bélába, és kértem a gépészt, hogy megnézném az Erdélynek valamelyik filmjét, mégis tudjam, hogy ki az az Erdély Miklós. Akkor a gépész megmutatta az Álommásolatok-at. Hát mondom, érdekes. Érdekes.
De azt mondta, hogy van itt egy csemege, ami be van tiltva, és ezt is megmutatja nekem. És ez volt a Verzió. Most is itt futkos rajtam a hideg, az katartikus volt. Ültem egyedül a vetítőben, olyan fokon megérintett a film, azt gondoltam, ez egy zseni. Ehhez képest, amikor személyesen megismertem az Erdélyt, hát egy pokróc volt. Most utólag, a maga könyvében az Enyedi Ildikó interjúból tudtam meg, hogy Miklósnak a vágókkal nem igazán volt harmonikus a munkakapcsolata. Mert én mindig irigyeltem azt, aki a Verzió-t vágta. Most már tudom, hogy a Miklósnak egy olyan tervrajza volt, mint a mérnöknek. Olyan fokon felkészült a forgatásra és a vágásra. Pontosan tudta, hogy mikor, mit akar.
És akkor jött a Tavaszi kivégzés-nek a musztere, amit beszinkronizáltam, Novák Emil volt az operatőr, de Miklós, mondom, mint a pokróc, olyan volt. Nyers volt, ha nem is elutasító, de lecsapta a telefont, nyilván tesztelt engem, most már tudom, hogy milyen, mert másfél évig dolgoztunk együtt. Az egész ott kezdődött, hogy mindenkinek úgy mutatott be, hogy „a profi”. Már akkor túl voltam a Viadukt-on. Hát mondom, jó, technikailag már nem tudtak sarokba szorítani.
A muszter nagyon so-so, hát nem volt igazán… Érdekes volt, de nem volt nagyon eredeti, tehát nem volt a Verzió. Már elkezdtünk dolgozni, amikor nekem bejött az Uramisten. Szóltam a Miklósnak, hogy nekem ez egy lehetőség, én most nem tudom a Tavaszi kivégzés-t folytatni. Erre azt válaszolta Erdély Miklós, amit jóformán csak a Schiffer Pali mondott, hogy mindig vár rám. Jó, hát ha befejezte az Uramisten-t, akkor majd folytatjuk. Ilyen gesztust tenni, hát ez az egyik legnagyobb ajándék. Semmi hiszti nem volt, befejeztük az Uramisten-t, mondtam, hogy akkor folytassuk. Azt mondta, boldogan.
Ő már akkor egy infarktus után volt. A barátok azt mondták, hogy na jó, hát ez most már egy kedves, öreg apó, ez az Erdély, akivel te dolgozol, mert hát az infarktus után...
Verzió / Fotó: NFI
Hogyan lett egy izgalmasabb film a nem izgalmas anyagból?
Rengeteget dolgoztunk rajta. Változatokat csináltunk.
Legyen kedves mondja el röviden a film történetét az olvasó számára. (Én láttam a filmet.)
A Tavaszi kivégzés tulajdonképpen Miklósnak egy álma.
A főszereplő férfi, aki a Miklósnak az alteregója, a Városházán egy hivatalnok, kap egy behívót, hogy jelenjen meg másnap a kivégzésén. Borzasztó nehéz elmondani, mert annyira erős képileg. A Főtéren van egy guillotine. Az első jelenetben is épp zajlik egy kivégzés, amikor egy turistabusz megérkezik. A főszereplő férfi, akit Bori Bálint játszik, kap egy értesítést, hogy másnap kivégzik. A férfi fölkészül a másnapi kivégzésre. A felesége azt mondja, hogy ne menj oda, mégis elmegy hajnalban a kivégzésre. A film legerősebb jelenete hangulatilag is, ahol egyszerűen nem várja őt a személyzet, és nem működik a guillotine. És túléli. Már van egy halotti tor, ahol a család összegyűlt, megjelenik a férfi, és mindenki csodálkozik, hogy téged nem végeztek ki.
Nagyon-nagyon eredeti a filmnek a vágása, mert bizonyos stációkban mindig gazdagítottuk az anyagot. Tehát rendszeresen az volt, hogy nézzük meg a kivágásokat, mert lehet, hogy ott még van egy pillanat, vagy van egy gesztus. Bátran van vágva. Úgy van vágva, mint egy dokumentumfilm. A dokumentumfilm vágása, amit én ugye megtapasztaltam, mert nagyon sok dokumentumfilmet vágtam, az mindig nagyon bátor és nagyon szabálytalan attól, hogy az anyag nem játékfilmszerűen van fölvéve. Tehát egy jelenet nincs felsnittelve. Miklósnál is bizonyos pillanatok meg vannak erősítve azzal, hogy több gesztusból vannak felépítve. A film akkor kapta meg a formáját, a ritmusát.
Ezután az első verzióból csináltattunk egy jó minőségű, 16-os színes kópiát. És a Miklósnak az volt a munkamódszere, amit most már a számítógép nagyon tud, hogy megtrükközte az anyagot. Befűztük a 16-os vágóasztalba, biztosított egy kamerát, nyersanyagot. Én a folyosón őriztem, hogy senki ne menjen be a szobába, és a vágóasztalról visszavette [újra felvette] az egész filmet úgy, hogy közben irányította a képet, hol gyorsított, hol lassított, hol megállította az anyagot, pontosan a zene ritmusára, meg a hangsúlyokat így adta meg a rendezői szándék szerint.
Verzió / Fotó: NFI
És ez lett a végleges.
És ez a végleges. Ettől ilyen gyönyörű. Ha befűzök bármit és lelassítom, akkor ennek a prizmának van egy ilyen nagyon speciális, finom, érzékeny plussza, amit hozzátesz a látványhoz. Erről csak az tud, aki ismeri a Steenbeck asztaloknak ezt a technikáját, de ez rajta van az anyagon.
Utána Miklós elfogadta a tanácsomat, hogy zörejezzük le a filmet. Bementünk a hangosztályra, és jött a zörej brigád, Bori Bálint lépéseinek zaja lett.
Hát ezt annyira élvezte a Miklós. Mert a látvány is fantasztikus, ahogy dolgoznak. Azt mondta, a következő filmje biztos, hogy a zörej brigádról fog szólni. Aztán sajnos jött a betegsége. És akkor már nem volt zörej brigád. Hát az még volt, de a Miklós már nem lett. A '86-os év, az drámai volt.
* * *
Az a Balázs Bélás vágószoba, ahol Balázs Béla Stúdiónak egy 16-os vágóasztala volt, az egy klub volt. Miklós nemcsak mágus volt, ő volt Simon mágus. Ezt egyszer Maurer Dóra fogalmazta meg, hogy ez a film, ez valóban a Miklós. És valóban, Miklós mágikus figura volt, egy energiabomba, úgy ment be egy ajtón is, és egyszerűen vonzotta magához az embereket. Szerényen mindenki bekopogott a vágóba, hogy bejöhet-e, de hát természetesen bejött a baráti kör Ascher Tamástól kezdve a Bódyn át, és akkor levetítettük nekik a filmet. És utána mentünk a kocsmába, mert ezt mindenkinek elmondom, és lehet, hogy többértelmű, de a Miklós azt mondta, hogy „a jó vágó megy a kocsmába”. Ezt mondta nekem, a munka nem tudom én hányadik fázisában. Mondom, Miklós, nekem haza kell mennem. Nem, azt mondja, a jó vágó megy a kocsmába. A kocsmában ő ivott egy konyakot, én már nem tudom, mit ittam, valószínűleg nem konyakot, mert várt a családom otthon. De nem csak azért, mert hullafáradt voltam. Mindig délután dolgoztam vele, és délelőtt talán akadt nekem valami munkám. Valahol. Muszáj volt.
Nem kocsma volt ez, hát egy presszóban ültünk, de neki valószínűleg erre volt szüksége, olyan dolgokba beavatott, olyan dolgokat mesélt, ami mind nagyon privát, nagyon személyes volt. Tulajdonképpen akkor ismertem meg igazán.
Mondjon el valami ilyet, amelyik elmondható, és amit ott hallott.
Ez mind családi. Ezt azért elmondom, mert ugye én azóta is tartom a kapcsolatot az Erdély leszármazottakkal.
Azt mondta a Miklós, hogy ő kint volt Párizsban, és egyszer a felesége, Szenes Zsuzsa küldött egy fényképet, egy levelet, ahol állt a Zsuzsa a két fiával, és neki haza kellett menni. Ez az emlékem maradt meg. Neki gondoskodni kellett, várta őt a család. Tervekről is beszélt. De hát mindenkinek megvan a saját Erdély Miklós képe. Valóban mágikus volt.
Az én XX. századom / Fotó: NFI
* * *
Enyedi Ildikó.
Még nem ismertem őt, amikor Erdély Miklós már egy Enyedi Ildikóról mesélt nekem, aki milyen hihetetlenül tehetséges. De hát ki ez az Enyedi Ildikó? És akkor egyszer csak jött egy vetítés, a Tavaszi kivégzés-nek a vetítése, Ildikó BBS vezetőségi tag volt, és bejött a vágószobába. Akkor láttam őt először. Pici, törékeny, és valami bűbájosan volt felöltözve. Kis fehér kis pruszlik volt rajta, de ugyanakkor egy ilyen magas, mutatom, piros körömcipő. Vadító, eredeti és olyan kontraszt, hogy csak.
86-ban halt meg Erdély Miklós, '87-ben jött Ildikó a XX. századom forgatókönyvével, akkor én már tudtam, hogy ki az Enyedi Ildikó.
* * *
Ezek hihetetlenül érzékeny dolgok, mert én Ildikó előtt soha nem dolgoztam nővel. Ahogy meséltem is, engem üldöztek a [vágó kolléga] nők a szakmában.
Azt mondja, hogy Ildikó kivételével csak férfiakkal dolgozott, de hát akkoriban nem is volt nagyon sok női rendező, ugye?
Nem, a filmgyárban nem. De azért a televízióban voltak. De valahogy nekem soha nem voltak barátnőim sem. Ugye egy házmesterlakásba, egy szoba-konyhába, oda nem lehet hívni barátokat. Csak a házmesterlányok barátkoztak egymással. Mivel én nagyon korán megismertem a férjemet, nekem nem volt igényem, hogy nőkkel barátkozzak.
* * *
Egy dolgot el fogok mesélni. Ez nyilván megint ilyen szakmai dolog.
Ez egy szakmai beszélgetés...
Vágtuk a XX. század-ot. És a XX. század-ban is van egy montázs. Azt hiszem az egyik legszebb. Nagyon sokat kínlódtunk vele az Ildikóval. Egyszerűen nem akart összeállni. Ildikó ugyanúgy, ahogy a Miklós, a zenei érzékenysége vagy az igényessége okán pontosan tudta, hogy melyik zenét mikor akarja, a Muszorgszkijt és a Schumannt vagy Schubertet. A szombat volt mindig a legjobb nap, amikor a filmgyárban is csend volt, senki nem jött be a vágóba. Ketten ültünk, és egyszer csak úgy összeállt az egész, olyan gyönyörű volt! Nem tudom, lehet, hogy ez transzcendens, de akkor velünk volt a Miklós.
Ez melyik montázs volt? Vissza tudja idézni?
Hát a XX. század-ban van egy montázs, egy időutazásos, amikor a Pavlov kutyájának vetítenek. A macskával indul, ha jól emlékszem. Nem forgatott anyag, hanem archívokból vágtuk.
* * *
Amikor beültünk a XX. század első muszter vetítésére, akkor kiderült, hogy Ildikó valami egészen különleges mesét lát és álmodik. Az ő vizualitása… A csoda volt maga, amit mi ott láttunk a vásznon. Az első jelenet Edisonnal volt, a galambos jelenet, tudja, a távírós. Műteremben vették föl. Nem csak a galambok, az Andorai Péter [Edison szerepében], az egész valami gyönyörűség volt, és az volt az első muszter.
Ildikó azt mondja [a maga interjújában], hogy ő mindig munkaruhában járt. Amire én emlékszem, az Ildikó olyan hihetetlenül izgalmasan szexi volt, hogy ott mindenki bolondult utána.
Az én XX. századom / Fotó: NFI
Mondja, a XX. század-ba maga azért került bele, mert Ildikó tudta, hogy a Miklóssal dolgozott?
Hát én nem tudom. Egy vágót ajánlanak. A Televízióban anno beosztották az embert, de hát ez olyan, bocsánat, mint a kuplerájban, hogy ajánlják az embert, hogy megbízható. Ildikó később egy közönségtalálkozón úgy emlékezett, hogy ha én elbírtam az Erdéllyel, akkor valószínűleg vele is elbírok.
* * *
A Bűvös vadász-nak olyan forgatókönyve, talán nyert is valami forgatókönyvírói pályázatot, hogy utána jött a pénz, de nagyon sok pénz jött. Hámori András, kanadai producer mellé németek is beszálltak, tehát még a XX. század-nál is nagyobb volumenű lett a film.
És hát színes is volt.
De nemcsak hogy színes, hanem a koprodukciós szerződéseknek megfelelően mindenki hozott is bele valamit. Tehát a producer hozta a címszereplőt, Gary Kempet, a feleségével együtt, mindketten angolok. Az utómunka, a keverés Németországban, Potsdamban volt. '94-ben vagyunk, az egész stáb, a hangmérnök, a szinkronvágó, én is kimentünk Potsdamba és ott kevertük a filmet, ott voltak a laborok is.
Egy ottani vágószobában vágta a filmet?
Igen, igen. Ott fejeztük be a filmet. Olyan felszerelés, olyan technikai körülmények voltak, hogy valami egészen gyönyörű lett annak a filmnek a hangzása. Embertelen sokat dolgoztunk a filmen, hihetetlen sokat. Tényleg rengeteg gondunk volt a Garyvel, meg a feleségével, akik a férfi és a női főszerepet játszották. Egy nagyon megromlott házasság volt, és Ildikó bízott abban, hogy talán ez a helyzet segít, hogy megoldják a kapcsolatukat.
De amikor Kajdanovszkij [a harmadik főszereplő] először megjelent a forgatáson, onnantól kezdve mintha egy másik filmben lettünk volna. Én emlékszem, egyszer kimentem a forgatásra, és ott volt a Kajdanovszkij, és ha beszélünk karizmáról, hát ő volt, egy fantasztikus ember, egy energiabomba.
Gary szegény azt hitte, hogy ő tényleg egy bűvös vadász, mintha ő lenne a Clint Eastwood, és nagyon nehezen élte meg ezt a helyzetet. Emlékszem, egy nagyon-nagyon hosszú út során egyszer csak eljutottunk az Ildikóval oda, hogy már nem bírjuk nézni a Garyt, és csináljunk egy olyan verziót, mert ugye ez egy mesefilm, egy időutazás, amiből kihagyjuk a Garyt, viszont minden olyat beleteszünk, amit szeretünk. Egy csomó jelenet már meg volt vágva, elkezdtünk szelektálni, hogy ezt szeretjük, ezt nem szeretjük, és csináltunk egy verziót, hát imádtuk. Ildikó narrációt is írt hozzá. Emlékszem, elhívtuk még a Lukáts Andort is, a narrációhoz, és csináltunk egy olyan filmet, ami egyszerűen a szívünk csücske volt. Behívtuk Hámorit, a producert, levetítettük neki, ő meg azt mondta, hogy na jó, akkor most ezt felejtsük el. Ő a Bűvös vadász-ra kérte fel az Ildikót, az operának egy modern feldolgozására, vissza az egészet.
Valószínűleg készült egy VHS ebből a verzióból, de én nem tudom, miért nem tettük el.
Hát nem adnám egy vak lóért, hogyha megnézhetném.
Simon mágus / Fotó: NFI
Ugye? Én is.
* * *
A Simon mágus-nál volt ez a hajmeresztő probléma a külföldi producerrel, aki cserbenhagyta a filmet. Ez hogyan csapódott le a maguk munkájában?
Szükség volt pótforgatásra. Amikor megcsináltuk az első verziót, akkor hiányok maradtak. Megvoltak a nagy jelenetek, de hiányzott az egésznek az atmoszférája, hangulata, a körítése. Mindig azt mondtuk, ez már volt a Bűvös vadász-nál is, hogy ez akkor a hús, de nincs körítés. Nem voltak meg azok a köztes átvezetők, amik nemcsak csendeket jelentettek, hanem mindig az odavezető utat, ami előkészíti a következő jelenetet. Bajban volt a produkció, és akkor valahogy Ildikó családja dobta ezt össze. Meglett a pótforgatás, amikor egy pár napra Ildikó összecsomagolta a stábot, a főszereplő Andorai Pétert, és csináltak snitteket, amik borzasztó erős atmoszférát és ilyen hangulati elemeket adtak.
Igen, erről Ildikó beszélt is, hogy Máthé Tibi itt fantasztikusat produkált, eszközök nélkül, egy egyszerű kamerával a kezében.
Akkor most muszáj beszélni a lányomról. Az én kislányom sminkes tanuló volt, a film sminkese nem ért rá, és Ildikó engedélyezte, hogy az én tanuló kislányom legyen ebben a pótforgatásban az Andorai Péter sminkese. Képzelje el! Még a Tibinek is segített Párizsban világítani. Mondta is Tibi, hogy nagyon rendes a lányod.
A maga lánya azóta is a filmszakmában maradt?
Igen, ő koordinátorként dolgozik filmekben. A fiam vágó, mind a két gyerekemet megkapta a mozdony füstje, ahogy mondani szokták.
* * *
A Simon mágus után még dolgoztak Ildikóval?
Mi játékfilmben már többet nem dolgoztunk, mert Ildikó utána már csak a Test és lelket csinálta, amiben én már nem vettem részt. A Tamás és Juli-ról nem is beszéltünk, amit a francia televíziónak csináltunk. 16 milliméteresre forgattuk, nagyon nehezen állt össze.
A Frankfurti Könyvvásárra csináltunk egy installációt, amivel a Gyürey Vera bízta meg az Ildikót.
Simon mágus / Fotó: NFI
Itt azt mondja a filmográfia, hogy Ország és irodalom címen egy kisfilm. Gondolom, ez az.
Igen, a Hanák [Gábor] stúdióban csináltuk fönt a Várban, még megjelent Esterházy Péter is.
Amikor megnyílt a Páva utcai zsinagóga, a Jerger Kriszta csinált ott egy installációt, és az Ildikót bízta meg, hogy csináljon valamit. Varga Jajó gyűjtött ki hihetetlen gyönyörűséges életképeket, a Filmarchívumból, abból csinált az Ildikó három szimultán vetítést. Még abban is benne voltam. Még egy filmben részt vettem, a pécsi filmszemlékről.
Hogyne, Mi volt ez az egész címen?
Így van, hát azt imádtuk. Egy nagy móka, kacagás volt, abban is benne voltam, és ez volt az utolsó közös munkánk, és utána tulajdonképpen jött ez a nagyon hosszú szünet.
A Test és lélek-nek az egyik forgatókönyvét, vagy szinopszisát még elküldte nekem, azt még az Andorai Péterre írta, de az olyan gyönyörű volt, hogy a végén én bőgtem, de hát aztán ugye a Péter közben már…
Beteg volt?
Igen, meg az Ildikónak volt ez a nagyon hosszú szünete, amiből a Terápia volt az, ami valahogy visszahozta őt. És akkor a következő együttlétünk, már csak amikor a Test és lélek-nek megmutatott számítógépen egy verzióját, és aztán megszűnt a kapcsolatunk. Meghívott A feleségem történeté-nek a díszbemutatójára, de akkor én már nem tudtam ottmaradni a vetítés után, és azóta ilyen születésnapi köszöntések vannak, hogy ő is köszönt engem, meg én is őt, de nincs személyes kapcsolatunk.
Ő támogatott, hogy a beteg férjemmel azt a nehéz tíz évet végigcsináljuk. Tehát valószínűleg ez barátság volt. Mondhatom. Biztos vagyok benne, hogy ha neki szüksége van rám, akkor számíthat rám, és én is számíthatok őrá.
* * *
Nagyon törtem a fejemet, hogy ezt hogyan tudom megfogalmazni…
Bátran, bátran, mondja csak...
Ildikóban én azt érzékelem, hogy van benne egyfelől egy kőkemény tárgyaló, aki ilyen kis nyuszinak látszik, de az a nyuszi az acélból van.
Nem, nem, az a mamája!
Másfelől pedig van benne egy elvarázsolt misztikus, aki hiszi, hogy a szarvasok ott vannak a két külön álomban, és aki hiszi, hogy a fával beszélni lehet. Tehát ez egy kettősség.
Bocsánat, ez az Erdély Miklós. Közösek az álmaink, ez is az Erdély Miklós. Újra olvasva az Ildikó interjúját, amit magának adott, ott is az van, hogy Ildikónak meghatározó volt az Álommásolatok, az Erdély filmje. A szarvasok is egy közös álom, amit az Ildikó nyilván az Erdéllyel álmodott, de lehet, hogy ez nem így van, lehet, hogy túlértékelem.
Simon mágus / Fotó: NFI
Kíváncsi vagyok, hogy mindezt honnan tudja?
Ez egyértelmű. Én tényleg jól ismertem az Ildikót, jól ismertem, nemcsak mint esküvői tanú, hanem tényleg… Az édesapja zseniális tudós volt, egy huncut kamasz, rendkívül színes, nyitott, barátságos ember, aki rajongott a lányáért és egyáltalán mindenért, ami az Ildikó. Az édesanyja pedig inkább racionális lehetett. De hát gyönyörű volt, mutatott az Ildikó fényképet, és az apja is, mint egyetemista, biztos, hogy ez egy szerelmi házasság volt. Az Ildikóban minden benne van. Az apja zsenialitása, az anyja racionalitása. És egy nyelvzseni az Ildikó, hát ragad rá a nyelv.
Ő egy egészen különleges csoda.
* * *
Próbálom megfejteni, hogy miért lazul meg, miért ürül ki a munkakapcsolat két ember között, akik ilyen szorosan együtt dolgoznak tíz éven át?
Erről nem beszélünk. Én tudom az okát, de erről nem beszélünk. Ildikóval az utóbbi, nem tudom én, hány évben, kellőképpen eltávolodtunk egymástól.
De ő nagyon nagy szeretettel beszélt magáról.
Meghatározó volt az a tíz év, amit mi annyira szorosan együtt töltöttünk. Mindenbe be voltam avatva, még a Testről és lélekről és A feleségem története forgatókönyvi változataiba is. De hát ez már megint a Miklós. Miklós olyan fokon átadta nekem Ildikót jóformán ismeretlenül, mert én őt nem ismertem. Úgy beszélt az Ildikóról, nemcsak, hogy szeretettel, de szerinte az Ildikó egy ritka kincs volt az Indigósok közt is. És akkor, amikor az Ildikó egyszer csak bekopogott abba a bizonyos 72-es vágószobába, ahol én ültem húsz évig, és hozta a XX. század-ot, és elolvastam, azt mondtam, hát ez nem igaz! Azután ahogy az készült, az tényleg meghatározó volt. Nemcsak a kapcsolatunkban, hanem valószínűleg az én szakmai fejlődésemben és pályafutásomban is.
* * *
Ha a Simon mágus után Enyedi Ildikó kétévenként tudott volna játékfilmet forgatni (aminthogy nem tudott), akkor azokban maga még vágó lett volna?
Valószínűleg igen, de itt az Ildikó életében jött valamilyen fordulat, ami egy teljesen más irányba fordította. Szóval én voltam a múlt és jött a jövő. És ez, ahol most tart, már egy teljesen más aspektus, egy más fókusz.
A számítógép nagyon belejátszott. A mai vágóknak már mindenkinek saját számítógépe van. Los Angelesben az én fiamnak is van egy kis stúdiója, és megvannak a saját eszközei. De ahhoz, hogy én számítógépen dolgozzak, ahhoz nekem olyan rutinra kellett volna szert tennem, amire nekem nem volt lehetőségem. Mondtam magának, hogy nekem a technika nagyon meghatározó volt. De Ildikóval már nem jutottunk el odáig, hogy a Test és lélek-nél azt mondta volna, hogy akkor te ebben vegyél részt.
Azért tegyük hozzá, hogy annak a bizonyos számítógépnek, ami a játékfilm vágáshoz kell, egy rohadt erős gépnek kell lennie, amit nem 100 ezer forintba kerül, és meg kell venni rá az Avid vagy hasonló szoftvert, amit szintén nem tízfillérért adnak.
A fiam ilyenen dolgozik, és ehhez az embernek egy technikai biztonság kell. Mindig ezt mantrázom, hogy akkor tudok gondolkodni, vagy akkor akad valami szerény ötletem, hogy kipróbáljak valamit, vagy érezzem azt, hogy tulajdonképpen mi a dolognak a ritmusa, ha már a technika engem nem gátol, nem nehezíti meg.
* * *
Ildikó legjobb mondata a Bűvös vadász egyik meghatározó mondata volt, amit nagyon-nagyon sokszor ismétlek és hangsúlyozom. Nem tudom, hogy emlékszik-e a filmre. Volt egy fantasztikus mondat az elején a második világháborúról. Ott ülnek lent az anya meg a kislány a légópincében, és az anya azt mondja a gyereknek, hogy „ez az ördög mesterkedése”. És valóban, a '86-os év Csernobillal, Erdély Miklós halálával… Nekem az amerikai vágó kapcsolatom [Don Stern] is akkor halt meg '86 nyarán, vagy valahogy így tavasszal. A férjem akkor lett beteg, '87-ben agydaganattal műtötték, a műtét után ő tíz évig még élt, rokkantsági nyugdíjjal. Szóval '86 szörnyű év volt. De hát mentünk tovább.
* * *
Volt két rendező, aki nem bízott bennem. Nem is én fejeztem be a filmet.
Can Togay első filmjét, A nyaraló-t, azt én vágtam hosszú ideig, vagy vágtuk volna, hogyha a Can bejárt volna a vágóba. Annyira nem érezte jól magát a 72-es vágószobában, egyszerűen nem haladt, nem fejlődött a dolog.
Vagy a Ferenczi Gabi jött be, vagy a Gödrös Frici jött be, valaki mindig ott volt, ő félt tőlem, én nem tudom. Végül azt mondtam, figyelj Can, én csinálok egy verziót, bízzál meg bennem. Annyira szép volt képileg, egy hangulatfilm volt. Levetítette nekem a Tavaly Marienbadban című filmet, és mondta, hogy egy ilyen filmet csinálunk. Mondom, jó. Kékre végigcsináltam az egészet. Kivettem minden olyat, ami kék volt, vagy kékre volt fényelve. Legalábbis számomra egy borzasztó jó munka volt. Can megnézte, hát ez nem az én filmem. Can, akkor írjál egy narrációt! Akkor kis füzetbe megírta a narrációt. Az se. Egyszerűen éreztem, nemhogy nem fejlődik, hanem hát be se jött. És a Simó volt a producer, és mondtam, hogy de Sándor, hát ez nem haladunk. Átadtam, és egy másik vágó fejezte be.
A nyaraló / Fotó: NFI
Milyen lett a film azután?
Nem tudom, nem láttam.
Lelkileg nem emésztette meg?
Meg se hívtak a vetítésre. Cannal megszakadt a kapcsolatom. Nem is tudom, valahol egyszerűen meg kellene néznem.
Ki volt a másik?
A másik a Sopsits Árpi és a Derengő. Pedig az Árpival nagyon jóban voltunk. Ez Árvai Jolánnál, [a Televízióban] a Fiatal Művészek Stúdiójában készült. Leállt a film, és aztán végül már nem én csináltam.
* * *
Bajusz Jóska bácsi jóvoltából, és a Viadukt, azaz a Simó jóvoltából én a 72-es vágószobában ültem húsz évig, közel a Jóska bácsihoz. Szécsényi Médi [Szécsényi Ferencné] volt az egyik oldalamon, a másikon ott jöttek-mentek. Közel voltam a hangosztályhoz, és hol a Bajusz Jóska bácsitól kaptam egy kávét, hol a hangosztályon a Szolnoki kollégától. El voltam kényeztetve. Amikor a Schiffernek a 16-os filmjét vágtuk, akkor behoztak egy 16-os vágóasztalt. Kivitték a 35-öst.
Nagy és nehéz szerkezetek.
Mondom, hogy luxuskörülmények között voltam. Amikor már elektronikán dolgoztam, még behoztak egy VHS montírozót is.
* * *
Tényleg családias volt a filmgyár. Réti Jani, a hangmérnök, A Tenkes kapitánya óta ismertük egymást, aki egy jazz zongorista volt előző életében. Olyan szeme volt, olyan ízlése volt, olyan dramaturg volt. És itt meg kell említenem a hangosztályon a gépészeket is, akik szintén zseniális dramaturgok voltak.
A filmgyári hierarchia megengedte, hogy a hangosztály gépészei hozzászóljanak?
A filmgyári hierarchia nem, hanem én. Azért ez két külön dolog.
Egyébként a filmgyárban kőkemény hierarchia volt.
Persze, hát az ember törekszik arra, hogy a rendezővel, a dramaturggal, az operatőrrel jóban legyen. De az, hogy kik a támaszai? Elromlik a vágóasztal, én egyedül vagyok benn éjjel, vagy hajnalban, és akkor jön a technikus, és megszereli. És nem azt mondja, hogy még most nincs munkaidő.
Kivel kell tehát jóban lenni? A portással, a gépésszel, a hangátíróval, a takarítóval, a technikussal. Hát ez az alapja mindennek. Ha ezekkel nincs jóban az ember… Énnekem mindig is ez volt a legfontosabb.
Rigó Mária interjúja megjelent Szekfü András: Így filmeztünk 5. című kötetében, MMA Kiadó, 2024
