Sofia Coppola 1999-ben robbant be a filmes köztudatba aVirgin Suicide című Jeffrey Eugenides-könyv adaptációjával, amelyben öt kertvárosi lány öngyilkosságát dolgozta fel. A film komoly kritikai sikerének hatására Sofia kiléphetett édesapja, Francis Ford Coppola árnyékából. Nem sokkal később került kezébe Evelyne Lever Marie-Antoinette-ről szóló biográfiája, és noha rögtön beindította a fantáziáját a történet, a balsorsú francia királyné életrajzi filmje rengeteg történelmi kutatómunkát igényelt, így mintegy mellékesként megírta aLost in Translation – Elveszett jelentés forgatókönyvét, amelyet 2003-ban meg is rendezett, és elnyerte a legjobb eredeti forgatókönyvnek járó Oscar-díjat. Az elismeréssel járó rivaldafény pedig nagyban segítette, hogy egy ilyen pazar kivitelezésű kosztümös történelmi dráma el tudott végre készülni.
 |
| 15 évesen politikai szövetség keretében férjhez adták egy kisfiúhoz |
A Marie Antoinette nagy nehezen összehozott forgatókönyve végül nem is Lever könyvét, hanem az Egyesült Államokban jóval népszerűbb Antonia Fraser The Journey című életírást veszi alapul – így egy nagyon fontos metszést el is végez az alaptörténeten: Fraser műve ugyanis Versailles bukásával zárul, és nem ejt szót a királyi pár börtönéveiről és kivégzéséről – ennek megfelelőn Coppola sem a véres befejezésre hegyezi ki filmjét.
Nem is vallana rá, hiszen Coppola két előző filmjében is bizonyította, hogy nem a feszes történetmesélés és feszültségkeltés az ereje, inkább a hangulatok, életérzések ábrázolásában remekel. Ebben nyilvánvalóan kiemelt szerep jut az aláfestő zenének is, ahogyan az előző két filmben is: a Virgin Suicide számára a francia Air komponálta a melankolikus, álomszerű dallamokat, a Lost in Translation zenéjét már aprólékos válogatás előzte meg (Death in Vegas, Chemical Brothers, Jesus and Mary Chain, Air és persze Phoenix)
Na de mit lehet tenni egy tizennyolcadik századi kosztümös történettel? Coppola jól ráérzett arra, hogy mi rímel igazán a korabeli Versailles hedonisztikus partijaira - a nyolcvanas évek burjánzó zenéje amennyire idegennek és különösnek hat elsőként, olyannyira természetes egy idő után, azaz teljes mértékben eléri a célját: közelebb hozza a rizsporos korszak hangulatát.
Van itt New Order, Bow Wow Wow és Souixsie and the Banshees is, meg persze egy kis Strokes is, de természetesen becsúszik egy kis barokk zene is.
 |
| Egyetlen menekülési útvonalat talált: a féktelen tobzódást |
És nem ez az egyetlen ok, amiért nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Marie Antoinette-t kifejezetten kultfilmnek szánták alkotói: Mária Terézia szerepében a nemrégiben Budapesten koncertet adott Maria Faithfull-t láthatjuk, az már csak hab lett volna a tortán, ha Alain Delon valóban elvállalja XV. Lajos szerepét (végül Rip Torn kapta a feladatot). A film sokat idézett pontja, amikor az 50. perc körüli cipőorgiában egy Converse jelenik meg a háttérben - Sopia Coppola számtalan helyen kényszerült magyarázkodásra, miszerint szándékosan helyezték el a jelenetben, hogy megmutassák: Marie Antoinette tipikus tinilány, függetlenül attól, hogy milyen korba született (napjainkban minden bizonnyal emonak öltözne és gumipopon ugrálna). És a film látványa itt még bőven nem ér véget: a jelmezek Oscar-szobrot termettek Milena Canonero számára, amelyben bizonyára nagy szerepet játszottak a Manolo Blahnik által tervezett cipők és a Laduréé által készített rózsaszín sütemények és torták is.
Talán már ebből is kiderül, hogy Coppola filmje nem sokat foglalkozik politikai háttér megrajzolásával, amelyet Cannes-ban, majd számtalan helyen számon kértek rajta. Soha sem kertelt, hogy a Marie Antoinette az, ami: egy bohókás fruska portréja, aki lehetetlen helyzetbe kényszerült, és butaságot butaságra halmozott. Ki nem?
Marie Antoinette-t 15 évesen az osztrák – francia politikai szövetséget megpecsételendő férjhez adták egy kisfiúhoz, Louis Augusthoz, aki szívesebben kardozott volna barátaival az erdőben, és játszott volna a kis kulcsaival, mintsem hogy a feleségével trónörökös összehozásán fáradozzon. A francia udvarban a gyermektelen házasság árnyéka mellett Marie Antoinette-re vetült az osztrák kémség vádja, a kettő eredményéből született meg „a hideg és elutasító, hisz osztrák”, később: „meddő királyné”, aki egy személyben volt felelős a gyermektelenségért. Marie nehezen tudta megszokni a francia etikettet, ahol nem járhatott vadászatra, nem kínálhatott senkit semmivel, sőt, még a neki tetsző előadást sem tapsolhatta meg az operában.
 |
| Érzékenyen megrajzolt, vizuálisan parádés kosztümös portréfilm |
Nem csoda, hogy a szűk és fojtogató létben egyetlen menekülési útvonalat talált: a féktelen tobzódást. Ruhák, cipők, kesztyűk, parókák, szerencsejáték, pezsgő, majd későbbi lakhelyén, a Kis Trianonban tartott féktelen partik, életvitele úgy lett egyre hedonisztikusabb, ahogyan Franciaország egyre nagyobb szegénységbe dőlt. Az anyaság nyújtott számára egy kis vigaszt: gyermekei születése után megnyugodott - a féktelen ritmusú képeket ennek megfelelően a csendes természeti idillek váltják fel a film harmadik harmadában.
Coppola filmje Versailles vesztével végződik, amikor a királyi család menekülni kényszerül a feldühödött tömeg által megtámadott palotából - még csak feliratban sem esik szó kivégzésükről. A Marie Antoinette nem a történelmi igazságszolgáltatást fürkésző tabló, hanem egy érzékenyen megrajzolt, vizuálisan parádés kosztümös portréfilm – a gyűlölt királyné helyett egy asszonnyá érő fruskáról.
