A Shopping Tour abszurd ötlete ellenére is csak közepes marad: a rázkódó kamera, az alig látott akciók egy kissé idegesítővé teszik a filmet. Nem elég humoros ahhoz, hogy ki tudja használni extrém ötletét, túlságosan is komolyan veszi a családi drámát, miközben egy komolytalan szituációba taszítja hőseit. Az anyatigris folyton védi fiacskáját, aki viszont rájön, hogy egykori barátnőjéhez még mindig gyengéd szálak fűzik. Brasinszkij eközben műfaji kikacsintásokat tesz, ám ez igazából nem menti meg filmjét. A Shopping Tour drámának ízléstelen, horror-vígjátéknak közepes és ezt még a kétségbeesett, folyton vérző anyát alakító Tatjana Kolganova játéka sem tudja megmenteni. Egyszer nézős darab ez a film, amely nem is biztos, hogy megéri, ha nagy vásznon nézzük meg.
Ellentétben Szergej Loznyica második nagyjátékfilmjével. A Ködben igazi szélesvásznú mozi, amely a második világháború belorusz határvidékeire kalauzolja el a nézőit. A lassú folyású képfolyam a kivégzendők menetével kezdődik, akik a vesztőhelyre tartanak. A kontrasztos, színes képekből azonban kikerül az akasztás látványa, csak a nézelődő fehérorosz parasztokat látjuk, akikhez a tiszt szónokol. Kiderül, hogy partizánokat akasztanak. Egy vágás után két, az erdőben lassan lovagló vörös csillagost mutat a kamera. Burov (Vladiszlav Abasin) és Vojtik (Szergej Kolesov) a paraszt Szusenyához (Vlagyimir Szvirszkij) tart, aki az egyetlen az akasztottak közül, akit a németek elengedtek. A partizánok árulásra gyanakodnak, az erdőbe viszik Szusenyát, hogy ott bosszúból végezzenek vele. Ám egy német támadás keresztül húzza a számításaikat.
A ködben több mint két órát hömpölygő kínzóan lassú folyású (72 snittes) művész mozi. Drámaisága és képei is a súlyos filmidőnek vannak alávetve. Három különböző ember (a rendező szerint a „gazember”, a „szent” és a „kétkedő”) egymásnak feszülése a történet, amely nem a háborúról, hanem inkább a morális kérdésekről szól. Szergej Loznyica flashbackekben mutatja be a három férfi történetét, tragédiáját; azt, hogy hogyan sodródtak az ellenálláshoz. A film formai szempontból kevés újdonsággal kecsegtet, sajnos az orosz film egy vonala beragadt a tarkovszkij-i világlátásba. Vajon kötelező-e mindig pozitívan értékelni azt a formai világot, amely harminc évvel ezelőtt lehet, hogy még újdonság volt, de mára csak önismételgetéssé vált?
Oleg Mutu operatőr például hol elegáns fahrtokban, hol pedig kézikamerával tartja stilizált távolságát színészeitől. Ez remek megoldásokat is szül, de nem mehetünk el amellett, hogy a film néha meglehetősen elcsépelt szimbólumokban oldódik fel. Ilyen a halál közben megjelenő holló képe, de tulajdonképpen a morális világot és a kárhozatot megjelenítő, mindent elborító köd motívuma is unalomig ismert már az artfilmek világából. Talán nem is ezzel az művészieskedéssel van a gond, hanem inkább azzal, hogy a film nem is megy túl ezen. A film Vaszilij Bikov: Baljós jel (Zrínyi Kiadó, 1986) című regényéből készült, amely annak idején a szovjet katonai mítosz életképtelen személyiségeit boncolgatta, néha már mitologikus eszközökkel. Loznyica ezt a morális képtelenséget próbálta felfejteni triójának motivációs gondolkodásában. A film lassan-lassan jut el az élhetetlenség és bizalmatlanság világába, ahol se barát, se feleség, se táj nem nyújt már otthont. Ezzel a teherrel mégiscsak Szusenyának kell megküzdenie, aki szinte vállára is veszi ezeket a bűnöket, majd a ködben „megtisztulva” meg is bűnhődik értük. Ez a meghasonlás adja a film gerincét, amely a lassú rendezői stílusban, a távolságtartó képekben és a visszafogott színészi játékban is tetten érhető. A ködben egyetlen, talán meghökkentő újdonsága, hogy ezt a kifordultságot és morális megsemmisülést egy természeti, érintetlen paraszti, erdős környezetbe plántálja. A pusztítást sosem látjuk, legfeljebb halljuk, mégis minden környezeti elem (még a falu is) zöld és életet sugalló a filmben. Talán ez a kettősség vezette a cannes-i kritikusok zsűrijét, hogy díjazzák a filmet. Hogy ebben megtalálhatóak-e az orosz pogány mítoszok (ahogy Bikov eredeti regényében), az kérdéses.
E két film alapján az látható, hogy az orosz filmben nagy szerepe van a kísérletező és hagyományos formáknak. Az erkölcsi kérdések még mindig ugyanolyan fontosak, mint a műfaji játékok. Kár, hogy ezeket a fáradtság és a semmitmondás veszélye fenyegeti leginkább. Kínzóan hiányzik az a kísérletező és bátor vonal, amely lassan tíz éve debütált az orosz irodalomban (pl. Szorokin, illetve Pelevin) és filmben (pl. Ilja Krzanovszkij: 4), ráadásul akkor pont a Titanicon is.
