Amikor már az ajánló is a kiindulásként szolgáló alkotással hívogat, akkor lehetetlen elkerülni, hogy ne hasonlítsuk össze őket egymással. Az 1971-es thrillert jól ismerő néző akarva-akaratlanul Dustin Hoffmannal állítja szembe a főszereplőt, mindenhol keresi a különbségeket és minden bizonnyal sokkal kritikusabban áll az újonnan elkészült műhöz.
fri_os_fra_det_onde_500_1


A Szabadíts meg minket a gonosztól azonban kiállja a próbát. Az alkotók ügyesen nyúltak az eredetihez, szinte láthatatlanul emelték át a történetet napjainkba. Tisztelték Peckinpah filmjét, alapanyagként tekintettek rá, nem lemásolni akarták, hanem a vázát megtartva egy merőben más tartalommal töltötték meg.

Az alapszituáció azonos. Egy házaspár vidékre költözik, ahol az idillinek tűnő állapotot egy gyilkosság zavarja meg. A feltételezett elkövető egy értelmi fogyatékos, akin a közösség önbíráskodni akar. Ezt azonban nem hagyja a nemrég idetelepült férj, és a saját házukba menekíti a gyanúsítottat, ahol próbálja megvédeni őt a felbőszült tömeggel szemben.

A dán rendező az egyik leglényegesebb kérdésben tér el az alapul szolgáló műtől. Ő a közösségen belül zajló konfliktusokra helyezi a hangsúlyt, nem pedig egy egyén menekülésére, majd harcára a környezete ellen. Itt is egy jól elszigetelt minitársadalmat láthatunk, de itt már nem csak háttérül szolgál, hanem az egymáshoz való viszonyok is előtérbe kerülnek.

deliverusfromevil_500_2


Az északiak mindig is mesterfokon művelték ezt. Bergman óta tudjuk, hogy ha elemezni akarsz egy társadalmi problémát, akkor a legjobb megoldás elhelyezni a szereplőket egy szigeten. Strindberg drámáiban, a svéd rendező filmjeiben próbálta teljesen izolált csoportokon keresztül bemutatni a társadalom egyes rétegeit. A Szabadíts meg minket a gonosztól-ban sincs ez másként. Igaz, a film nem szigeten játszódik, de végig az az érzésünk van, mintha a helyszínül szolgáló település a világ végén lenne.

Az erősen tipizált karakterek - ebben a közegben - könnyedén villantják fel a jelenkor problémáit, veszélyforrásait (idegengyűlölet, nemi erőszak, vandalizmus, stb.), és egyben megdöbbentik a nézőt azzal, hogy megmutatják, mire lehet képes egy zárt közösség, ha elveszíti a kontrollt. És csak szeretnénk azt gondolni, hogy ez a történet kizárólag Dániában játszódhat.

A másik lényegi eltérés a történetmesélésben és annak szerkesztésében van. A film elején és végen feltűnő hölgy, aki elmondja nekünk a sztorit, teljesen úgy viselkedik, mint egy oknyomozó tévéműsor műsorvezetője. Ráadásul a narráció használatával még inkább megtörténtnek hisszük a történet, ezzel is tovább mélyítve az amúgy is elég nyomasztó hangulatot.

fri_os_500_3


A Szalmakutyák-ban a fordulóponti eseményeknél premier plánba láthattuk az arcokat, itt nagyon messziről, nagytotálból lehetünk tanúi a feleség megerőszakolásának, az idős nő elgázolásának, vagy akár a lincselés kezdetének a városi mulatságon. Az áldozatok arcát sosem láthatjuk. Bornedal inkább parabolának használta a történetet és nagyon nem akarta, hogy azonosuljunk bármely szenvedő féllel is.

Két dologban azonban nagyon hasonlít egymásra a két film.

Mindkét esetben világosan kitűnik, hogy kivételes tehetségű rendezővel van dolgunk, akik hihetetlen érzékkel tudnak hangulatot teremteni a filmvásznon. Bordenal mesterien illeszti össze a képet a zenével és a hangokkal, amivel különleges ritmust kölcsönöz a filmnek. A lassú csellódallamok a feszültséget fokozzák, míg a modern technobetétek azok feloldásáért felelősek. Végig jól alkalmazza a lassításokat, némításokat, és a szükséges pontokon a szükséges mennyiségben a humor sem hiányzik.

deliver_us_fom_evil_500_4


A másik hasonlóság pedig a tökéletes színészválasztás. A szereplők zömének ez volt az első mozifilmje, mégsem látszik a rutintalanság a végeredményen. A főszerepet játszó Lasse Rimmer jellemfejlődése teljesen pariban van Dustin Hoffmann négy évtizeddel ezelőtti alakításával. A ház ostroma közben alkalmazott mimikái, grimaszai pedig egészen parádésra sikeredtek. De a többi szereplő is, az utolsó statisztáig, hozzáad a filmhez.

Ez a különös hangulatú thriller is bizonyítja, hogy Dánia továbbra is a filmgyártás élvonalába tartozik, és hogy zökkenőmentesen sikerült túllépniük a Dogma-hagyományon. Bordenal előző filmjét, a Csak egy szerelmesfilm-et a Titanic Filmfesztiválon láthattuk először, 2007-ben, és a Cirko-Gejzír moziban még most is műsoron van. Reméljük, hogy ez a filmje is hasonló utat jár be nálunk, mert a Szabadíts meg minket a gonosztól talán még annál is erősebb és összetettebb alkotás.