A Szent Ignác útja a zarándoklat-sorozatod újabb fejezete, korábban a Szent Jakab-útról, a Tibetről és az Iszlám szent helyeiről is készítettél filmet. Mi az, ami annak idején elindított?
Egy belső krízis váltotta ki belőlem húsz évvel ezelőtt. Éreztem, ha nem változtatom meg az életem egyre kilátástalanabbá válik életem. Vívódásaimról szűkebb körben is beszéltem. Spanyol barátaim javasolták, hogy menjek el az El Caminora. A Caminon, a befelé vezető úton jól haladtam. Hamar megtanultam a pillanatban élni és a környezetemre figyelni. Legnagyobb meglepetésemre buddhistákkal is találkoztam az úton. Velük folytatott beszélgetéseim rávezettek, hogy a spiritualitás áthidalja mindazt, ami a világvallásokat egymástól elválasztja. Korábbi teológiai tanulmányaim inkább a különbségeket tárta fel előttem. Miután hazatértem, a felismerésem tovább érlelődött bennem. Elhatároztam, hogy feldolgozom az öt világvallást a zarándoklatokon szerzett saját élményeimen keresztül. Így készültek a regények, illetve az általad említett filmek.
Tolvaly Ferenc és Kovács Lajos SJ, a film kreatív igazgatója a forgatáson
Kialakult egy módszer arra, hogy zarándokolsz és közben filmeztek, vagy utána mindig külön visszamész egy stábbal is?
Filmezni és zarándokolni egyszerre nem járható út számomra, ez már az elején is világos volt. Az egyetlen kivétel Tibet, ott lehet, mert olyan magasan a tengerszint felett nem vagy magadnál, nem figyelsz arra, hogy hol a kamera, minden erőddel megpróbálsz levegőhöz jutni. A Kailasa szent hegye körüli zarándoklat 5100 méter magasban indul és felmegy 6300 méterre. A zarándoklatok közül kettő olyan volt, ahová nem tudtam visszamenni stábbal, így csak regényben örökítettem meg utazásaimat, a szefárdok történelmi útját a Lélekhez a kulcs-ban és az indiai utamat Benáresz a kapu című könyvemben. Bízom benne, hogy a jövőben ezekből is elkészülhet a filmváltozat.
Ha az öt világvallás feldolgozása a cél, miért választottál most újra egy keresztény zarándokutat?
A szefárdok történelmi útját járva úgy éreztem, hogy az ötödik utamon végre megtaláltam a kulcsot a lélekhez, és célba érkeztem. Négy évvel ezelőtt viszont elkezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy valóban így van-e. 2018 tavaszán ismét elindultam Spanyolországba, egy zarándokútra, ezúttal a Camino Ignacióra. A választásnak az volt az oka, hogy Szent Ignác úgymond kortárs, legalábbis abban az értelemben, hogy vannak korabeli festmények róla és az emlékirataiból sokat megtudhatunk útjáról, arról, hogy mi történt útközben vele, mi zajlott a lelkében az egyes stációkon. Ezzel szemben Szent Jakab útján egy legenda nyomában járunk, ami szerint Logroñotól nem messze, Cavijo vára alatt jelent meg egy maroknyi keresztény csapat élén, és vezette őket győzelemre egy hatalmas mór armada ellen 895-ben. Nem akarom ennek az igazságtartalmát vitatni, de Szent Ignác útján dokumentált tények kísérnek, az üzenetei ösztönöznek minket az egyes állomásokon. Szent Ignác a lelki utat is már sokkal jobban kitaposta előttünk.
Milyen élmény volt számodra végigjárni?
A saját utam során az volt a fontos, hogy felmérjem, mi történt bennem az elmúlt húsz évben, amióta megjártam az El Caminot. Van egy szakasza a Szent Ignác útjának, Navarrete és Logroño között, amin szembe meneteltem a Szent Jakab útját járó zarándokokkal. Ezen az útszakaszon felmerült bennem a kérdés, hogy vajon eddig szemben jártam-e a saját életemmel. Arra gondoltam, hogy érdekes regénytéma lehet, hogy a Camino óta eltelt 20 évben mi történt velem, megtanultam-e együtt élni a kudarcaimmal vagy feldolgozni azokat, szereztem-e újabb sérüléseket. Mit tudtam megtartani azokból a lelki ajándékokból, amiket a Szent Jakab útján kaptam és hogyan segítettek mindennapjaimban. Ezekről az elmélkedésekről, szembesülésekről és megdöbbentő felismerésekről írok az El Camino –húsz év múlva, Szent Ignác útja című regényemben, aminek alapján készült az új filmem forgatókönyve.
A filmben viszont nem te vagy a főszereplő. Hogyan kapcsolódik a regényhez?
A könyv nyers változata már elkészült, amikor elkezdtünk gondolkozni a filmen forgatókönyvíró-társammal, Balázs Zsuzsával. Úgy döntöttünk, hogy a regényemmel ellentétben nem saját magamon szűröm át az út élményeit, lelki tapasztalatait, hanem négy fiatal életváltoztató útját jelenítjük meg. A regény a film keretét adta, a filmben a zarándokok őszinte vallomásainak lehetünk tanúi.
Hogyan határoznád meg a műfaját?
Fikciós dokumentumfilm, mint mondjuk Buñuel Föld, kenyér nélkül című alkotása, amely egy elmaradott spanyol vidék valós mindennapjait mutatja be, de a történetbe beavatkozik az alkotó. Volt egy rendezői koncepció, mely megadta a kereteket, de azon belül minden más valós, hamisítatlan.
Mi volt a rendezői koncepció?
A lényege az volt, hogy a szereplőket egy lelki vezető viszi végig az úton, aki ebben az esetben José Luis Iriberri jezsuita atya, az út igazgatója, aki évente többször vezet a Camino Ignacianon kis csoportokat. Megkértük a zarándokokat, hogy hozzanak magukkal egy tárgyat, ami szimbolizálja a sérüléseiket, kudarcaikat és mindazt, ami akadályozza életüket, Továbbá azt akartuk, hogy csak olyan helyeken zarándokoljanak, amelyek hasonlítanak az ötszáz évvel ezelőtti tájhoz, városképekhez, amit Szent Ignác maga is láthatott. Az El Caminón megtanultam, hogy nem lélekemelő, ha órákon át autópályák mellett vagy ipari parkokban, külvárosi panelrengetegben gyalogolsz. Bármennyire is szeretnél elmélyedni, a környezet akadályozza a lelki utat.
Ettől szerettük volna megkímélni a zarándokokat, így az ilyen szakaszokat kihagytuk. Ennek az lett az eredménye, hogy a filmet nézve úgy tűnik, mintha egy 16. századi festményben zarándokolnának a szereplők. Naponta maximum húsz kilométert mentek gyalog, mert nem kilométerekben mértük a megtett utat, hanem a lelki fejlődésük volt számunkra a mérce.
Hogyan választottátok ki a szereplőket, mik voltak a fő szempontok?
Nagyon komoly, több hónapos casting előzte meg a forgatást, amit Balázs Zsuzsa vezetett. Több mint százan jelentkeztek a különböző internetes fórumokon meghirdetett, lelki gyakorlattal egybekötött zarándokútra. Közülük hívtunk be harmincat. Először egy olyan helyzetben vettük fel őket, amire a terv szerint a forgatás alatt mindegyre sor kerül: amikor beszámolnak a vezetőjüknek a megtett lelki útjukról. Fontos szempont volt, hogy meg tudjanak nyílni a kamera előtt, de ne próbáljanak szerepelni, megfelelni a képzelt elvárásoknak. Úgy választottuk ki őket, hogy különböző élethelyzetből induljanak az útra.
A zarándokok és a lelki vezető közötti interakciót mennyire szabályoztátok?
Kiválasztottuk előre, hogy egy-egy nap milyen üzenettel indítsa a lelki vezető útra a zarándokokat, amin majd útközben elmélkedhetnek. Ugyanakkor Iriberri atyának megvolt a lehetősége, hogy az előző esti beszámolókra reflektálva, általában Szent Ignác üzeneteivel irányítsa őket lelki útjukon. A koncepció része volt az esti megosztás is, ahogy a jezsuiták nevezik az esti beszámolókat. Ilyenkor elmondják a lelki vezetőnek, mi zajlik bennük. A rendezői stáb csak néma tanúja lehetett az őszinte vallomásoknak.
A filmben a zarándokok magyarul beszélnek ilyenkor az atyához, aki viszont spanyolul reagál. Egy tolmács is részt vett a megosztásokon?
A forgatási nyelv angol volt, de a megosztásokon a zarándokok először magyarul beszéltek aznapi tapasztalataikról. Ilyenkor legtöbbször nem Iriberri atya ült velük szemben, hanem egy magyar jezsuita, Kovács Lajos a film kreatív igazgatója, aki szintén briliáns lelki vezető és ott volt velünk végig. Utána felvettük ismét a megosztásokat, megismételve angolul Iriberri atyának. Az atya reakcióit a vágás során a megfelelő helyen beillesztettük a magyar interjúkba.
Hogyan befolyásolta a munkátokat, hogy időközben Spanyolországot is elérte a COVID?
A koncepciónak az a része, hogy csak üres tájakat és városokat látunk, elég költségesnek ígérkezett, de a pandémia miatt annyiban egyszerűbb lett a dolgunk, hogy a forgatás alatt ritkán kellett a helyszíneket lezárni, így például Zaragozában sem kellett tennünk semmit, ugyanis teljes kijárási tilalmat vezettek be, mielőtt odaértünk. Volt, amiben természetesen megnehezítette a forgatást, Loyolába például háromszor kellett visszamennünk az egyetlen betervezett forgatási nap helyett. Csak rövid időközökben, szigorú korlátok között engedtek ott minket forgatni. A kamera mögött mindvégig mindannyian maszkot kellett viseljünk és a szereplők is csak addig vehették le, amíg a kamera előtt álltak.
Említetted, hogy egyszerre nem tudnál zarándokolni és filmezni. A stábbal hogyan próbáltátok elkerülni, hogy megzavarjátok a szereplők elmélyülését?
Nyolcan voltunk a stábban, nyilvánvaló volt, hogy ha nem akarjuk megzavarni az elmélyülésüket, nem mehetünk túl közel hozzájuk a kamerával. Részben nagy teleoptikákkal dolgoztunk, sok távolról készült kép van a filmben, ilyenkor nem is tudták a zarándokok, hogy mi hol voltunk. Még a menetelés közbeni közeliket is kis teleobjektívekkel forgattuk, ami egy operatőri bravúr, mert ilyenkor csak pár centi a mélységélesség, és kézből, messziről kellett felvenni. Ez a technika gyönyörű, impresszionista háttereket eredményezett, ilyenkor az arcokon kívül minden életlen maradt.
Milyen volt együtt dolgozni Pataki Ádám operatőrrel?
Ádám és köztem harminc év korkülönbség van, mégis nagyon jól megértette az elképzelésemet és egyre jobban meg tudta valósítani, annak ellenére, hogy nem volt időnk igazán felkészülni. A vásznon az is látszik, hogy saját képi nyelvet alakított ki, ami tökéletesen illett az elképzelésemhez, ugyanakkor részben eltért korábbi filmjeim képi világától. Mindvégig a jelenetek üzeneteit helyezte előtérbe, így az operatőri bravúrok mind-mind azokat szolgálták. Néha olyan megoldásokat is kínált, például drónfelvételeket, amelyekre nem is gondoltam. Ezekkel is erősítette a vizuális élményt.
Mi volt a legmeglepőbb pillanat a forgatáson?
Amikor Monserratban, a bencés kolostorban Júlia, az egyik zarándokunk elkezdett énekelni a Fekete Madonna előtt. A kolostorban megkértük az egyik bencés szerzetest, hogy aláfestésként orgonán játssza az Ave Mariát, miközben a zarándokok megcsodálják a Fekete Madonnát. Arra készültünk, hogy ha az oltár fölött elhelyezett Madonnától visszatérnek a padsorokba, az arcukat vesszük fel. Júlia viszont felállt és elkezdett énekelni. Megdöbbentően szép pillanat volt, ami kis zavart is keltett a forgatáson, mert nem erre készültünk. Amire végképp nem számítottunk, hogy Benjamin, az egykori tehetségkutató ünnepelt sztárja is csatlakozott hozzá. Ő úgy indult el, hogy elvesztette az énekhangját, és pizzaséfként dolgozott. A jelenet hatására én is törülgettem könnyeimet, de a kamera elkapta, hogy a lelki vezető is elsírja magát.
Mi az, amit te magaddal hoztál ebből az útból?
Számomra biztos nagyon sokat fog segíteni az a felismerés, amit Ignác üzent és amit az egyik zarándok át is élt az út vége felé. Ignác megmutatja, hogy a legmélyebb krízisből is van kiút. Nekem ez egy olyan tanulság, főleg most, a pandémia miatt, amit mindenképpen magammal viszek. A másik, hogy általában nagyon pontos forgatókönyveket írok, viszont most először éreztem azt, hogy ha egy film elindul a saját útján, elkezd önálló életet élni, akkor nem szabad beavatkozni, hagyni kell kibontakozni. Ezt többé kevésbé be is tartottam, amire büszke vagyok.
Mit kellett elengedned az eredeti elképzelések közül?
Több terv is készült, amiket lassan-lassan ledobott magáról a film. Az egyik ilyen volt, hogy az úton megjelenik maga Ignác is. Egy átlátszó üveglovagként képzeltük el őt, el is készítettük hozzá a felvételeket, de aztán nem használtuk fel, mert a trükk elvette volna a film természetességét, őszinte egyszerűségét. Arra is gondoltunk, hogy a lelki vezető a Szent Ignác szoborból váljon ki, ezzel jelképezve, hogy Ignác kíséri a zarándokokat. De mindkét esetben rájöttünk, hogy didaktikus elem lenne, egyszerűen nem akarta a film, csak a tiszta, egyszerű valóságot.
Kiknek ajánlanád a filmet leginkább?
Mindazoknak, akik útkeresők, akik az életükben egy kereszteződéshez értek és szeretnének jó döntés hozni, akik önismereti úton vannak, vagy arra készülnek, akik meg akarnak szabadulni a külső vagy belső kényszerektől egy új élet reményében A Szent Ignác útja sokat elárul arról, hogy mit kell tennie az embernek, ha jobb, kiteljesedettebb életre vágyik.
