Ha Guy Ritchie egyediségét és cinefil örömöket kiváltó előadásmódját kívánjuk feltárni, stílusjegyeinek egész sorát kell szemügyre vennünk. Egyesek remekül megírt, cifra beszólásokkal tarkított dialógusait és narrációit, mások változatos és emlékezetes karaktereit emelik ki, de akadnak olyanok is, akik sajátos operatőri és vágói megoldásai miatt rajonganak az alkotásaiért. Ezek mellett a bűnügyi filmek, azon belül is főképp a gengszterfilm műfaja forrt össze nevével, és bár Ritchie ebből a skatulyából folyton igyekszik kitörni, alkotásainak változó minősége, fogadtatása és bevételei újra és újra arra kényszerítik, hogy visszaforduljon saját gyökereihez: a londoni alvilághoz, a nagypofájú, macsó karakterekhez, a szövevényes történetmeséléshez és a véres leszámolásokhoz.

Rajongói egyfajta rendezői „visszatérésként” tartják számon a 2008-as Spílert, valamint a jóval későbbi, 2019-ben megjelent Úriembereket. A múlt év során úgy tűnhetett, Ritchie hullámvölgyekkel tarkított filmográfiája ismét egyenesbe jön; korai filmjeinek állandó színésze, Jason Statham újbóli szerepeltetése és ismételten egy bűnügyi téma kiválasztása azt sejtette, nem csak nagyszerű, de kifejezetten „Guy Ritchie-s” alkotásban részesülhetünk majd. Már csak az volt a kérdés: A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, illetve a Blöff emlékezetes főszereplője, vagy a félresikerült 2005-ös Revolver zavarba ejtő Statham-karaktere tér vissza idén a nagyvászonra? Az Egy igazán dühös embert látva azt mondhatjuk: egyik sem.

A neves akciószínész a hozzátartozója gyilkosát kereső, bosszúszomjas férfi, Patrick Hill szerepében látható. A Los Angeles-i alvilágból érkező, remek kondiban lévő férfi hamisított iratokkal szegődik el egy helyi pénzszállító céghez, ahol túlképzettsége, valamint rideg és kimért reakciói hamar szemet szúrnak az ott dolgozóknak. Kollégái szemében egyre gyanúsabbá válnak a titokzatos férfi magánakciói, azonban később rá kell jönniük, nem Hill jelenti rájuk nézve a valódi fenyegetést. 

 

Az Egy igazán dühös emberben a rendezőre jellemző gengszterfilmes cselekményszál háttérbe szorul, és a hangsúly a bosszú-narratívára, illetve a pörgős akciójelenetekre helyeződik. Ez alapján azt mondhatjuk, hogy a rendező immár nem maffiafilmes eszköztárához, hanem a Revolver hasonló szerkezetéhez és zsánerelemeihez nyúl vissza; szerencsénkre, annak bárgyú és már-már röhejes pszichologizálását és (pejoratív értelemben vett) „művészkedő” stílusát hátrahagyva. 

Azonban Statham itt egy Ritchie-től szokatlan karakterként van jelen: behemót testalkata, robotszerű mozgása, szűkszavú természete és merevsége a B (és néha Zs) kategóriás, tucat Statham-akciófilmek alulírt főhőseit idézi – gondoljunk a Szállító-széria némely epizódjára, a Parkerre, vagy a Mestergyilkosra –; ez aligha méltó a rendezőhöz, vagy kedvelt színészéhez. Hiszen épp Ritchie volt képes felfedezni Stathamben egy érzelemmentes gyilkológép-performansznál többre alkalmas színészi vénát és adott olyan szövegeket, monológokat a szájába, melyek élővé és autentikussá tették karakterét. Bár a Revolver egy sikertelen próbálkozásként könyvelhető el, még abban is felfedezhető, hogy a rendező igyekezett a főszereplő pszichéjére koncentrálva sokszínűbb színészi játékot kihozni az akciósztárból. Úgy tűnik, ezek az ambíciói mára már eltűntek.

De talán még fájdalmasabb az a tény, hogy a cikk elején vázolt Ritchie-féle stílusjegyek egyike sem jelenik meg a filmben. Nincsenek megmosolyogtató, frappáns párbeszédek, nincsenek kreatív, ritmusos gyorsmontázsok, sem emlékezetes mellékszereplők és hiányoznak a megszokott soul, és jazzes ütemű, valamint elektronikus gitárral megtámogatott zenei betétek; utóbbiakat egy rendkívül repetitív és közhelyes, pulzáló dallam váltja fel. Ezáltal nem csak a rendező munkáinak sorába illeszthető be nehezen, de egyenesen az említett alsókategóriás, könnyen feledhető akció/heist-filmekkel említhető egy lapon az Egy igazán dühös ember.

Az említett stílusjegyek mellett még a férfi karakterekre és azok maszkulinitásának ábrázolására voltam kíváncsi. Ritchie ugyanis nem titkoltan, és némileg a női hősöket középpontba állító jelenlegi filmkultúrától eltérően kifejezetten férfi karakterekkel dolgozik – a nők sokszor csak a háttérben díszelegnek. E karaktereket pedig rendszerint hagyományos férfiszerephez köthető habitussal és tulajdonságokkal ruházza fel. Számomra mindig is kérdés volt részéről a férfiprincípiumok bemutatásának komolysága; Ritchie mintha egyszerre tenne hitet a macsó ideálok mellett és állítana eléjük görbe tükröt is. 

Az Egy igazán dühös ember esetében azonban nincs szó ilyesfajta gondolkodásra sarkalló kétségről vagy eldöntetlenségről: a nyers erőt alkalmazó “apatigris” epikus hőssé válik. Ritchie nem játszadozik a maszkulinitáshoz köthető funkciókkal és sztereotípiákkal, inkább igazolni és legitimálni igyekszik azokat. Ehhez pedig egy humort nem tűrő, komoly és drámai hangvételt társít, ami megint csak nem áll jól sem a filmnek, sem pedig Ritchie-nek.

Természetesen, ha nem várunk sokat a filmtől, nem is csalódhatunk nagyot; egyszeri popcorn-élménynek tökéletes az Egy igazán dühös ember: pörgős, hangos, robbanékony. Azonban a jegyet kiváltva nem érdemes maradandó képsorokra, fordulatokra számítanunk. Akik viszont kifejezetten Guy Ritchie neve miatt terveztek beülni a moziba, inkább várjanak a következő alkotásáig, hátha ismét „visszatalál” önmagához a mester.

Képek forrása: Freeman Film