Sokat mosolygott. Jó humora volt és nagyon tudott élni. Szerették a nők, kedves volt és kíváncsi.
Apukájával rengeteget utazott. Aztán nélküle is. Mondhatni, kipipálta az egész bolygót. Együtt voltunk Indiában, Amerikában, százfele Európában. Hihetetlen koponya volt, mindig többet tudott nálunk a városról, ahol épp jártunk. Könnyedén sztorizott legendás utcasarkokról, piacterekről, templomokról, temetőkről. Elfelejtett költőkről, zenészekről, filozófusokról, királyokról, szeretőkről.
És jött a film. Azok a csodás kilencvenes évek. Annak is a második fele.
Vajdai Vilinél találkoztunk először a Dohány utcában egy házibulin. Iván akkoriban keményen tőzsdézett, de nagyon abba akarta hagyni. Valami újat keresett. Reich Péter barátjával elhatározták, hogy filmes céget alapítanak. A Simó-osztályból már a főiskola alatt elvitték mellőlünk a producer hallgatókat az akkor induló kereskedelmi tévék és a reklámipar. Simó Tanár Úr váratlanul meghalt. Új korszak kezdődött. Valahogy így találtunk egymásra. A Nádor utcában volt az első iroda: Katapultfilm lett a nevünk.
Iván hamar kiismerte magát az új terepen, néhány év alatt a csúcsra repült. A Fehér tenyér hatalmas sikere olyat adott Neki, amiről a legtöbb producer csak álmodhat. Cannes! Kritikai és közönségsiker.
A sor szélén Angelusz Iván, Török Ferenc Overnight című filmjének Filmhu-filmklubos vetítésén
Aztán jöttek a nemzetközi koprodukciók: forgatások világszerte, komoly költségvetések. Bár a hazai szakmában mindig kissé kívülállóként kezelték, talán túl művelt volt vagy kiszámíthatatlanul izgága, Iván mégis egyre magasabbra emelte maga előtt a lécet.
Aztán összeomlott az Alapítvány. Kegyetlen időszak következett. Harc a túlélésért: pánik, szakítások, traumák. De túléltük. Kisebb-nagyobb veszteségekkel persze. Iván valahogy mindig megoldotta.
Mikor végre a Filmalap felállt, Iván az elsők közt pályázott a Toldival. Éveken át tartó keserves küzdelem következett. Végül nem lett belőle semmi. Csak harag és frusztráció.
„A tőzsde se akármi, de ez a filmszakma tényleg veszélyes terep.”- mondta egyszer akkortájt.
De Iván akkor még erős volt. Újra talpra állította a céget. Eszébe se jutott kiszállni, ment tovább.
Most itt tartunk. Iván meghalt tegnapelőtt. Fogalmam sincs, mi lesz holnap nélküle.
„Ki akarok szállni!”- mondogatta mostanában, de semelyikünk sem vette komolyan.
Mindig minket féltett, nehogy valami baromságot csináljunk magunkkal. Őt persze sose kellett félteni! Megszoktuk, hogy Ő a biztos pont. Akire bármikor lehet számítani. Aki imád élni. Aki van.
Nagyon szerettem ezt az embert. És utálom magam, hogy nem vettem észre időben a bajt.
(Címlapon: Angelusz Iván. Török Ferenc fényképe.)
