Szemben az elmúlt évek valóban kuriózumértékű, speciális vetítéssorozataival (klasszikus ázsiai musicalek, elfeledett Nikkatsu-akciófilmek, pinku eiga-válogatás stb.), idén Kicks of fury címmel a kortárs thaiföldi akciómozik kaptak kiemelt szerepet. Érthetetlen, hogy miért erre a tematikára esett a választás, hiszen valamennyi levetített alkotás könnyen hozzáférhető a bangkoki filmarchívumban kutakodás nélkül is (mennyivel izmosabb lett volna mondjuk a valaha élt legnagyobb thai filmsztár, Mitr Chaibancha ’60-as ’70-es évekbeli munkáiból egy összeállítás vagy egy Rattana Pestonji-retrospektív).

Igazi kőbuta látványmozi

A fesztivál nyitófilmje, az Ong bak várva várt „folytatása” (az Ong bak 2.-nek a címével ellentétben a világon semmi köze nincs az első részhez) igazi kőbuta látványmozi, vélhetően a forgatási botrányoknak köszönhetően lett ennyire csapongó és összefüggéstelen (Wise Kwai, a legjobb angol nyelvű thaiföldi filmes blogot vezető expert több ízben is értekezett Tony Jaa rejtélyes dzsungelbe vonulásáról, illetve az eredeti produkciós költségek háromszorosra növekedéséről). Jaa és a legendás thai színész-koreográfus, Panna Rittikrai közös rendezése múltbéli visszapillantásokkal széttördelt bosszúfilm, amely az Ong-bak jelenkori urbánus közegét XV. századi egzotikus természeti helyszínekre és a Suriyothai legendáját idéző kosztümös figurákra cseréli, a nemzeti harcművészetet jelentő, döntően könyökkel és térddel operáló thai boxot (muay thai) pedig kung-fuval és különféle fegyveres harcokkal dúsítja fel. A sötét tónusú, szétszűrőzött Ong bak 2.-t csupán a finálé majd fél órás akciószekvenciája emeli ki a teljes érdektelenségből, de a további folytatás lehetőségét hangsúlyozó, nyitott befejezés így is csalódást kelt.

A Chocolate annyiból figyelemreméltó alkotás, hogy egy Tony Jaa tehetségével közel egyenértékű női színész-akrobatát (Jeeja Yanin) mutat be, nem véletlen hát, hogy az Ong bak női változataként szokták emlegetni ezt a szédítő harci koreográfiával rendelkező mozit. Prachya Pinkaew munkája követi a drótos machinációktól és digitális effektektől tartózkodó thaiföldi akciófilmek hagyományát (a trailer például „real injuries” címszóval werkfelvételeket mutat arról, hogy miként ápolgatták a színésznőt egy kiadós fejberúgás vagy egy rosszul sikerült esés után), és mókás kikacsintásokkal (Bruce Lee- és Tony Jaa-hommage) dobja fel a nem mindennapi bunyókat. A rákos édesanyjának pénzzel tartozó rosszfiúkat litoszférába gyalázó autista főhősnő története újabb példája az alibi-forgatókönyvvel rendelkező thai mutatványos filmeknek, amelyek éppen annyi értelemmel rendelkeznek, mint a Chocolate agykárosult protagonistája („segítenem kell anyának, segítenem kell anyának!” – szól Jeeja Yanin szájából a nem éppen high concept imperatívusz).

Egyszemélyes, szubjektív film

Hogy valójában mi az udinei távol-keleti filmfesztivál válogatási szisztémája, arra nem sikerült rájönnöm: a hivatalos olasz elnevezés az ázsiai populáris mozit nevezi meg, amely a meglátásom szerint a komoly nézettséggel és bevétellel büszkélkedhető mozgóképeket fedi le. E fénytörésből vizsgálva felettébb érdekes, hogy mi alapján került be néhány alacsony költségvetésű, alacsony nézettségű, csendes hangvételű alkotás; ironikus módon azonban éppen ezek a művek dobták fel a jelentős mennyiségű nettó bornírtságot is felvonultató fesztivált. Ilyen volt például Tanada Yuki hiperérzékeny női filmje, a One million yen girl, illetve a 2007-es koreai filmhéten bemutatott Az elbűvölő lányt jegyző Lee Yoon-ki új mozija, a leheletfinom My dear enemy. A One million yen girl egy abszurd ok miatt bebörtönzött fiatal lányt tár elénk, akinek a priusza miatt szembe kell néznie a hipokrita társadalom előítéleteivel, ennek folytán pedig a visszailleszkedés nehézségeivel. A családja nem támogatja, a kisöccse egyenesen szégyelli, a szomszédok megállás nélkül pletykálnak róla, így a börtönviselt lány úgy dönt, hogy összegyűjt egy millió jent, és elköltözik az ősöktől. A pénzgyűjtési odüsszeia a tengerparti büfés állástól a vidéki barackszedésen át a kertészeti boltos munkáig terjed, amelynek során nem csupán általános egyenértékessel, hanem pozitív (szerelem) és negatív (közvetett megaláztatás) tapasztalatokkal is gazdagodik. A sebezhetőnek tetsző, filigrán, ugyanakkor szívós főhősnőt Yu Aoi (Hana and Alice) alakítja, aki ragyog a vásznon; tekintve, hogy a One million yen girl egyszemélyes, szubjektív film, így alapvetően neki (illetve a szerencsésen megválasztott, érzékletes szituációknak) köszönhető az alkotás sikere.

A My dear enemy hasonlóképp finomra hangolt, rezdülésekből építkező, intim road movie, amely egy egészen érdektelen premisszát tölt fel egészen érdekfeszítő tartalommal. A rendező kezdésnek egy feltűnően hosszú, több mint három perces beállítással vicceli meg a nézőt (a végtelennek tűnő kocsizás újabb és újabb karaktereket mutat be, ekkor még nem tudni, ki lesz a film főhőse), de ezek után rögtön tisztázza a konfliktust: egy negyvenes nő a jó tíz évvel fiatalabb ex-barátját keresi fel a lóversenypályán, hogy fizesse vissza neki a 3 millió wonos kölcsönét. Az első pillanattól kezdve nagy játékosnak tetsző, karizmatikus férfi természetesen nem rendelkezik ennyi készpénzzel, ezért aztán felkerekedik az egykori pár, hogy a kiterjedt kapcsolatokkal bíró adós hitelt kérjen az ismerőseitől, volt szeretőitől és családtagjaitól, kiegyenlítve ezzel korábbi tartozását. A feltűnően tehetséges Lee Yoon-ki negyedik nagyjátékfilmje két homlokegyenest eltérő mentalitású főszereplőt tár elénk, akik kocsival, busszal, metróval és gyalogosan barangolják be Szöult: egy kevés beszédű, zárkózott és pesszimista nőt, valamint egy kommunikatív, szertelen és javíthatatlanul optimista férfit – kettejük dinamikája képezi a mozi alapját. Pazar élethelyzetek, remekül megfestett mellékszereplők, kellemes jazzmelódiák, de mindenekelőtt a főhős tandemet megformáló Ha Jung-woo (Az üldöző sorozatgyilkosa) és Jeon Do-yeon (lásd majd az idei koreai filmhéten bemutatásra kerülő Secret sunshine-ban) briliáns játéka avatja a My dear enemy-t a tavalyi év egyik legkellemesebb meglepetésévé. 

Finomra hangolt, rezdülésekből építkező, intim road movie

A japán Departures is kakukktojás a programban, ugyanakkor a válogatás alapja itt már egyértelműbb, hiszen idén – a papírformával ellentétben – Takita Yojiro (Az utolsó kardvágás) alkotása nyerte a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjat. Már önmagában az figyelemreméltóvá teszi Takita moziját, hogy egy tabutémát jár körül: a halált, illetőleg egy azzal kapcsolatos japán szertartást. A nokanshi olyan személy, aki az elhamvasztás előtt elvégez egy sajátos nemzeti rituálét a holttesten: a gyászoló család előtt méltóságteljes, kimért mozdulatokkal megmossa és felöltözteti, nők esetében pedig ki is festi, megszépíti az elhunytat az utolsó út előtt. A főhős egy zenekar nélkül maradt, fiatal csellójátékos, aki elmegy állásinterjúra egy nokanshi-mesterhez, noha a cég neve alapján (utalás a címre, amely elindulást, elutazást jelent) azt reméli, hogy egy utazási irodánál lehet majd alkalmazott. Az első meglepetés után végül annak ellenére is elvállalja a munkát, hogy ez egy mindenki által lenézett foglalkozás, ráadásul a titkolózás ellenére a felesége is tudomást szerez férje új, nem éppen bizalomgerjesztő mesterségéről. Az idei udinei fesztivál közönségdíját kiérdemlő Departures-t az teszi igazán különlegessé, hogy meleg humorral oldja a drámát, de sohasem fordul át paródiába. Józan, humanista, bölcs mozi, amely csak a játékidő utolsó harmadában bicsaklik meg: szófukarság helyett bőbeszédűvé, érzelmesség helyett érzelgőssé válik (a főhőst kisgyermekkorában elhagyó apa flashback-ekkel súlyosbított eltemetése kifejezetten célt tévesztett befejezés). Nem hibátlan alkotás, hosszabb a kelleténél, de még így is bőven a 2008-as esztendő maradandó japán filmjei közé lehet sorolni.