Gyűlnek a Morzsák a kanapén, kevésbé ismert külföldi filmeket nézünk, és ha katarzist élünk át a nappaliban, megírjuk.
Joan Webster (Wendy Hiller) elveszetten ül a móló végén, egy erős széllökés kitépte a kezéből a részletes útitervet. A jövendőbeli férje a viharos időjárás miatt nem tud érte jönni a szomszédos szigetről, tehetetlenül nézi, ahogy a papírt, és vele az aprólékosan megtervezett jövőjét elnyelik a hullámok.
Joan mindig is tudta, hová tart (lásd a film eredeti címét: I Know Where I’m Going): biztos állás, gazdag férj, kényelmes, nagyvilági élet, most viszont kénytelen szembenézni azzal, hogy vannak pillanatok az ember életében, melyeket képtelenség irányítani, olyan döntési helyzetek, amikor a hideg racionalitás egyértelmű tévút. És hogy mi hozza el ezt a drámai változást? Természetesen a szerelem. A mólón egy megnyerő modorú skót férfi (Roger Livesey) is feltűnik.
A Vágyak szigete egy elbűvölő és személyiségformáló utazásra hívja a nézőjét. Alighanem sokan kimaradnánk egy ilyen utazásból, hiszen akár azzal is szembesülhetünk, hogy rossz irányba halad az életünk, de ettől még mindannyiunknak szüksége van rá. A film Emeric Pressburger unokájának, a rendezőként dolgozó, Oscar-díjas Kevin MacDonaldnak megváltoztatta az életét: „A feleségem akkor zúgott belém, amikor rájött, hogy a nagyapám írta ezt a filmet. Abban reménykedett, hogy a romantikus természet örökölhető.”
Ez egy olyan film, amely könnyedén ébreszt heves érzelmeket az emberben, ez történt Martin Scorsese-vel is: "Azon a hétvégén néztem meg, mielőtt forgatni kezdtük volna a Dühöngő Bikát, és teljesen beleszerettem. Nagy felfedezés volt számomra, mások tudtak róla, én nem. Néhány héttel később találkoztam Michael Powellel, azt mondtam neki, hogy láttam egy új mesterművet.
Félúton a valóság és a fantázia között
A Vágyak szigetében rendkívül erősen, szinte tapintható módon van jelen a hely szelleme. A drámai hatású fekete-fehér képeken megörökített vadregényes skót szigetvilág, a tajtékos tenger, az állandóan fújó, a függönyöket és a réteket egyaránt mozgásban tartó szél egyrészt Joan erotikus vágyainak, egyre szélsőségesebb érzelmi állapotának a kivetülése, másrészt egy babonákkal teli, hagyományait őrző, szegény, de büszke emberek által benépesített világ kulisszáját teremti meg, amely valahol félúton helyezkedik el a valódi és a mitikus, az emberek képzeletében élő Skócia között.
Két fajta ember létezik: aki már volt Skóciában, és visszavágyik oda, és aki még nem, de el akar oda utazni. Hogy miért? Bármennyire leegyszerűsítő is az idegenforgalmi kiadványok, a kék-fehérre mázolt, szoknyás Mel Gibson és a gondosan megkomponált, nyaralós Instagram-fotók alapján összeállt ábrándkép a fejükben, ez az ország tényleg tud olyan varázslatos lenni, mint ahogy azt megálmodtuk magunknak. Ha pedig több időt töltünk benne, kiderül, hogy ennél a felszínes képnél szerencsére sokkal változatosabb és életszagúbb.
Skócia természeti szépségei az elmúlt évszázadokban – az irodalom és más művészeti ágak hathatós munkája folytán – romantikus eszményekkel kapcsolódtak össze. Sokak képzeletében a szabadság és a lázadás, az ódon várkastélyok és az ősi legendák földjévé vált. Ezt a turizmus számára igencsak kedvező, a valóságtól elszakadt imázst a 20. században a filmművészet erősítette tovább. Jellemző a Skóciában játszódó filmekre, hogy a grandiózus táj nagyszabású, tragikus színezetű hőst ad a világnak, a Hegylakó kalandregényekből a mába átültetett, halhatatlan főszereplője is a vadsággal azonosított Skót-felföldről származik.
A skót identitásból sokszor csak a romanticizált múlt jelenik meg a filmekben, és az is annyira leegyszerűsítve, mintha egy turisták számára árusított hütőmágnes gyártása lett volna a cél. Ezzel az imázzsal aztán több dühödt, a durva valóságot gyakorlatilag az arcunkba fröcskölő mozgókép szállt szembe. A leghíresebb ezek közül az edinburghi drogosok nihiljét bemutató Trainspotting. A táj mellett a skót, illetve a Skóciával foglalkozó filmekben is érdemes elmerülni, sokkal változatosabbak és életszagúbbak, mint ahogy azt elsőre gondolnánk.
Az 1945-ben megjelent Vágyak szigetében az a különleges, hogy látszólag ugyan behódol a romantikus skót nemzetképnek, de ezt játékossággal és iróniával ellensúlyozza. A film köddel és esővel átitatott képkockáin a valóság és a fantázia izgalmas módokon kerül ellentmondásba egymással. Megkapjuk az ódon várkastélyt, még ősi átok is párosul hozzá, de a misztikum mögött felsejlik az anyagi szükségszerűség: a szigetet a családja révén birtokló skót úr csak úgy tudja eltartani magát, hogy bérbe adta a birtokát egy gyártulajdonos angolnak.
Egy magyar a Hebridákon
És ami még ennél is különlegesebb: az egyik legkedveltebb skót tematikájú filmet a magyar zsidó családból származó, Miskolcon született, majd Temesváron nevelkedett Pressburger Imre, ismertebb nevén, Emeric Pressburger írta. 1935-ben érkezett Nagy-Britanniába, a kívülállók éleslátása lehetett a segítségére a skót közeg, és a benne idegenül mozgó angolok érzékletes és humoros ábrázolásakor.
Persze a film teret ad arra, hogy elvonatkoztathassunk a konkrét földrajzi helytől, Mull szigetétől. és egy elveszettnek hitt otthont lássunk bele. Nem nehéz kiolvasni belőle a hitleri Németország agressziója elől menekülők – Pressburger is közéjük tartozott - nosztalgiáját szülőföldjük iránt, amely az évek múlásával és az emlékezet szubjektivitása miatt egy mesebeli, a vidéki idillt megtestesítő hellyé alakult át a képzeletükben.
Michael Powell és Emeric Pressburger
Az Angliában új életet kezdő írót ötször jelölték Oscar-díjra, melyből egyet el is nyert. Több volt ő, mint forgatókönyvíró: egyenrangú társa volt Michael Powell rendezőnek, a filmkészítés minden egyes stációjában részt vett, és ez tükröződött abban is, ahogy a közös filmjeiket szignózták: „Written, produced and directed by Michael Powell and Emeric Pressburger”. A negyvenes években egymás után gyártották a remekműveket, évtizedekkel később Martin Scorsese sokat tett az életművük újrafelfedezéséért, manapság pedig a brit és az egyetemes filmművészet legnagyszerűbb alkotásai között tartják számon a Blimp ezredes élete és halála, a Diadalmas szerelem, a Fekete hattyú által megidézett Vörös cipellők és a cikkünkben tárgyalt Vágyak szigete című művüket. Egy kedves anekdota szerint magyar szalámival felszerelkezve járták be a Hebridákat az ideális helyszínek után kutatva.
Elragadó romkom
A Powell-Pressburger páros filmjeire jellemző, hogy az események valószerű ábrázolásába finom, gyakran ironikus humort, játékosságot és misztikumot kevernek, az emberi mivoltunk lényegét az álmainkban, a fantáziánkban keresik. Mozgóképeik gyakorlatilag a szabadjára engedett képzeletet dicsőítik. Mindez a legtisztább módon a Vágyak szigetében jelent meg, amelyet a többi remekművükhöz képest könnyebb egyetlen műfaj, a romantikus vígjáték keretei között elhelyezni. Bár, aki ódzkodik a romkomoktól, az nyugodtan nevezheti romantikus kalandfilmnek is, hiszen a szerelmesek majdnem odavesznek, amikor a viharban megtépázott csónakjuk egy hatalmas örvény szélére sodródik.
Pressburgerék emberszeretete rögtön a film elején megnyilvánul: empátiával ábrázolják az anyagias, néha egészen öntelten viselkedő Joant, aki büszkén jelenti be az apjának, hogy egy gazdag férjet fogott magának. Természetesen Wendy Hiller ragyogó játékának, magabiztos fellépésének is nagy szerepe van abban, hogy Joan a hibái ellenére is könnyű szinte azonnal megkedvelni.
Azzal folytatja, hogy pár óra, és vonattal indul Skóciába, ahol egy kis szigeten tartják majd meg az esküvőt. A Canterbury mesék után ezt a filmjét is úgy jellemezte Pressburger, hogy „kereszteshadjárat a materializmus ellen”, és hogy ezt mennyire komolyan gondolta, az rögtön a vonatút alatt nyilvánvalóvá válik: Joan álmában igazából nem is Bellingernek, hanem a gyárának fogad hűséget. És a skót romantikának is finoman odaszúr, a táj skótkockás anyaggal fedett terepasztalként jelenik meg a vonat körül.
A filmet innentől fogva akár úgy is lehet értelmezni, hogy Joan egyik álomból a másikba esik. Hiszen amikor másnap reggel befut a vonat Glasgow-ba, a rá váró egyik férfi keménykalapja a gőzmozdony füstölgő kéményévé alakul át. Úgy tűnik, hogy felébredt, de közben egyre furcsább és álomszerűbb dolgok történnek vele. A Vágyak szigete egyik felejthetetlen jelenetében zúgó vízesés mellett álló telefonfülkéből kezdeményeznek hívást. És hogy miért egy ilyen teljesen alkalmatlan helyre telepítették a fülkét, ahol csak ordibálva lehet beszélni? Mert a nyár száraz volt, és akkoriban csak halkan csörgedezett a víz.
A rossz időjárás miatt Joan Mull szigetén ragad, nem tud a szomszédos Kiloranra áthajózni, ahol Bellinger él. Várakozás közben összeismerkedik egy helyi férfival, Torquil MacNeillel (Roger Livesey), és legnagyobb rémületére egyre erősödő vonzalmat érez iránta. Egy ponton túl már a saját és mások életét kockára téve menekül a saját érzései elől. Ezzel párhuzamosan a helyi közösség életvitele is rabul ejti: Bellinger pökhendi angol barátainak bridzspartija helyett inkább egy skót táncos, énekes mulatságra (ceilidh-re) megy el Torquillel. Megtanulja, hogy akinek nincs pénze, az még nem biztos, hogy egyben szegény is, a művi helyett az autentikus élmények felé fordul Joan, a racionalitását pedig a szenvedély gyűri maga alá.
Irány Mull szigete!
Az önelemző filmbolondok állandó kérdése, hogy azért néznek filmeket, hogy jobban megismerjék a világot, magukat és a többi embert, vagy azért tapadnak a képernyőre, hogy elrejtőzzenek a világ, önmaguk és a többiek elől. Magamra nézve általános választ nem tudok adni, a Vágyak szigete viszont mindkét irányba működött. Rendkívül könnyű belefeledkezni a világába.
Ez az élmény aztán olyan mélyen belém ivódott, hogy cselekvésre és megismerésre sarkallt. Egy skót roadtrip alkalmával úgy intéztem, hogy személyesen is felkeressük a film néhány helyszínét Mull szigetén. És ezzel nem vagyok egyedül, sokan mások is útra keltek a film hatására. A táj szépsége mellett, ha nem is teljesen tudatosan, de az autentikus élmény iránti vágy és bennük szunnyadó szenvedély felélesztése csalhattta el őket Mullra.
A film helyhez kötött romantikus szemlélete más módon is átszűrődött az életembe: az akkori barátnőmmel Skócia közös szerelmünk volt. Ő kint dolgozott Edinburgh-ben, én amikor csak tudtam, kimentem hozzá, és ha volt rá lehetőség, a felföldön és a szigeteken kirándultunk. Ahogy a filmben, úgy az életemben is összekapcsolódott a skót táj egy párkapcsolattal, és nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ez így történt. A képernyő előtt és a valóságban is átélhettem valami hasonlót.
A Martin Scorsese-től származó idézet az I Know Where I'm Going Revisited című dokumentumfilmben hangzott el. Felhasznált irodalom: Emeric Pressburger: The Life and Death of a Screenwriter (írta: Kevin MacDonald); I Know Where I'm Going! - BFI Film Classics (írta: Pam Cook)
A Morzsák a kanapén korábbi részei:
#2 - Ahogy foszlik le a bőr, úgy tárul fel az igazi jellem (A Főnix felrepül, 1965)
#1 - A tanú humorba csomagolta, Yves Montand halálosan komolyan vette (Vallomás, 1970)
