Gyűlnek a Morzsák a kanapén, kevésbé ismert külföldi filmeket nézünk, és ha katarzist élünk át a nappaliban, megírjuk.
Tucatnyi férfi egyetlen esélye a túlélésre, ha teljesítenek egy lehetetlen feladatot. Erről szól Robert Aldrich rendező hatvanas évekbeli kasszasikere, A piszkos tizenkettő, amely nem csupán 1967-ban robbant nagyot, cinikus hangvétele, tekintélyre és parancsra fittyet hányó hozzáállása miatt az évek során a háborús filmes zsáner egyik sarokkövévé vált. Azt viszont már jóval kevesebb tudják, hogy két évvel korábban Aldrich egy másik filmet is csinált, amelynek ugyanezzel a mondattal össze lehet foglalni a történetvázát.
Tucatnyi férfi egyetlen esélye a túlélésre, ha teljesítenek egy lehetetlen feladatot. A Főnix felrepül egy kényszerleszállással kezdődik a Szahara közepén. Pár napos reményteli semmittevés után a túlélők azzal szembesülnek, hogy hiába remélték, nem fognak rájuk találni, az is lehet, hogy már nem is keresik őket. A szomjhaláltól csak úgy van egy parányi esélyük megmenekülni, ha belemennek a német mérnök őrült tervébe, és a roncsokból építenek egy másik repülőt.
Különös szerzet A Főnix felrepül, a kaland- és a börtönfilmek jellemzői keverednek benne. A szikrázó homokbuckák első ránézésre egy egzotikus kaland ígéretével kecsegtetnek, erre az érzésre erősít rá a zene is, amelynek a szerzője (Frank De Vol) elég nyilvánvalóan az Arábiai Lawrence-ből inspirálódott.
Nagyrészt az ehhez hasonló hollywoodi kalandfilmek miatt – melyekben a látványos és szélsőséges természeti körülmények kihozzák az emberből, hogy mennyit is ér valójában – régi álmom volt egyszer eljutni egy igazi sivatagba. Ez végül az indiai Rádzsasztánban megtörtént: csodás érzés volt egy teve hátáról figyelni a végtelenbe vesző tájat, leszállva róla a homokbuckákon sétálni, este tábortűznél melegedni, aztán jól betakarózva a csillagok alatt aludni. Aztán másnap már igencsak untam a tevegelést, a félelmem, hogy leesek róla, nem akart elmúlni, és egyáltalán nem bántam, hogy visszaértünk a dzsiphez, és magunk mögött hagytuk a sivatagot.
Teljesült az álmom, nagyon örültem neki, és nem hiszem, hogy valaha is fel fogok ülni egy tevére. Elkényeztetett turistaként, mondhatni, kényelmes biztonságban tapasztaltam meg a sivatag monotonitását. Ehhez képest a film sokkal durvábban hessegeti el a nézők romantikus ábrándjait azzal, hogy a lehető legkegyetlenebb börtönbe veti áldozatait: itt nincsenek rácsok, nincsenek falak, helyette messzire ellátni, és mint kecsegtető délibáb, úgy hívogat a távolság. Aztán kíméletlenül újból és újból a fejünkbe veri, hogy hiábavaló hősködés, sőt egyenesen öngyilkosság, ha valaki a szabadulás reményében nekiindul a sivatagnak. Egy idő után még egy repülő építése is racionálisabb tervnek tűnik.
Először ez a sivataggal ápolt ellentmondásos, végső soron kijózanító viszony fogott meg A Főnix felrepülben. És persze izgatott, hogyan tudnak majd élve kijutni ebből a látványos helyen fekvő börtönből. Aztán egyre inkább érdekelni kezdtek a szereplők, azt figyeltem, hogyan viszonyulnak egymáshoz és az elkeserítő helyzethez. Aldrich egyik kedvenc motívuma volt ellenséges környezetbe helyezni a hőseit. Azt vizsgálta, mihez kezdenek magukkal az emberek, ha a lehetetlennel találják magukat szemben; illetve mi szükséges ahhoz, hogy ezt a helyzetet élve megússzák. A piszkos tizenkettő mellett ez történik az apacsok földjén játszódó, Vietnam-allegóriaként elhíresült Ulzana portyájában vagy a Mexikóba átruccanó szerencsevadászokról szóló Vera Cruzban is.
Aldrich szerencsére sosem elégedett meg felszínes válaszokkal. A Főnix felrepül látványvilága kifogástalan, nézőként mi is leizzadhatunk a Szahara homokjában állva, de ami igazából kiemeli a hasonszőrű túlélőfilmek sorából, az a karakterek pszichológiai mélysége és a feszültségekkel teli csoportdinamika érzékeny ábrázolása. Ahogy a tűző naptól foszlik le a bőr az arcukról, úgy kerül felszínre a túlélők igazi jelleme.
Időt hagy arra, hogy megismerjük az egymással rendszeresen civakodó, sokszínű társaságot: a francia orvost (Christian Marquand), a gyáva katonát (Ronald Fraser), a kiképzése során belevert rutinhoz ragaszkodó tisztet (Peter Finch), az idegösszeomlást kapott olajmunkást (Ernest Borgnine) vagy a mindenkivel gúnyolódó Crow-t (Ian Bannen). Annyira ügyesen és bölcsen keveri a kártyákat a film, hogy kizártnak tartom, hogy fél órával a kezdete után bárki pontosan eltalálná ki fog meghalni. A Főnix felrepül szakít azzal a nézők megnyugtatására szolgáló klisével, hogy a mozivásznon az erények és jellemhibák függvényében dől el, ki marad életben.
Egy másik remek húzás a filmtől, hogy meglebegteti, aztán porrá zúzza a magányos, megváltói szerepbe emelkedő hős narratíváját. Eleinte Frank Towns kapitány (James Stewart) tűnik alkalmasnak a soknemzetiségű csoport vezetőjének, ő volt a repülő pilótája, tőle várjuk, hogy Mózes legyen, és kivezesse népét a sivatagból. Hamarosan azonban kiderül, hogy egyedül kevés ehhez. Hiába a tekintélyt parancsoló fellépés, ha közben felemészti a bűntudat és képtelen racionálisan dönteni. Towns sok hasonlóságot mutat azokkal a súlyos pszichózisokkal terhelt, tökéletlen hősfigurákkal, akiket Anthony Mann 50-es évekbeli westernjeiben játszott.
James Stewart számára Mann és Alfred Hitchcock filmjei hozták el karrierje csúcspontjait az ötvenes években, a hatvanasban pedig A Főnix felrepülben láthatjuk a legemlékezetesebb alakítását. Townsnak további súlyt adott fikció és valóság egybemosódása: Stewart hősként tért haza a 2. világháborúból, rajparancsnokként, B-24 Liberator bombázó repülőkön szolgált, összesen 20 bevetésen vett részt, többek között Berlint is bombázta.
Az alá beosztott katonák megbíztak benne, elterjedt róla, hogy szerencsés pilóta, aki mindig épségben hazahozza az embereit. Az egyik bevetés alkalmával egy légelhárító löveg 60 centis lyukat ütött Stewart lábai közé. A gép gyakorlatilag kettétört leszálláskor, de senkinek nnem lett komolyabb baja. A film forgatásakor viszont meghalt a repülőt vezető kaszkadőrpilóta, Paul Mantz, az ő emlékének ajánlották A Főnix felrepült. A szörnyű szerencsétlenségről - leszállás közben kettétört a gép törzse - készült felvétel elérhető online.
Amikor Towns a film elején a régi idők nagyszerűségéről beszél, nagyon könnyű egyetérteni vele, Stewart múltjára asszociálni, és meglátni a későbbi megmentőt az általa játszott karakterben. Aztán legkésőbb akkor, amikor ok nélkül megalázza és haragosan letorkolja a német repülőmérnököt, kiderül, hogy Towns egysaját múltjában ragadt szerencsétlen öregember, aki nehezen feleltethető meg a konvencionális hőstípusnak.
„Nem a saját életemért imádkoztam. Hanem, hogy ne kövessek el hibát. Az volt a legnagyobb félelmem, hogy az én hibám következtében halnak meg az embereim” - nyilatkozta utólag Stewart a háborús szerepvállalásáról. A Főnix felrepül kapitányával pont ez történik, Towns hibájából rekednek a sivatag közepén, és saját magát hibáztatja az emberek halála miatt.
Heinrich Dorfmann-nak imponáló a racionalizmusa és a céltudatossága, de ez arroganciával és ridegséggel párosul. Hiába van igaza az esetek többségében a repülőmérnöknek, ha közben egy érzéketlen tuskó. Ebben a filmben van ugyan egy bárka, amit felépítenek, de hiányzik mellőle Noé. Így válhat fontos szereplővé Richard Attenborough jámbor, alkoholizmusával küzdő elsőtisztje, aki az egymással acsarkodó Towns és Heinrich között rendszeresen lép fel közvetítőként. Bölcs vezető hiányában nehéz kompromisszumokat kell meghozniuk, önmérsékletet kell tanúsítaniuk, és persze mindenkinek bele kell adnia a közösbe azt, amihez ért, hogy legyen esélyük célt érni. Mintha csak a demokrácia modellezését látnánk két egymással versengő párttal.
A Főnix felrepül az egységbe forradó csoport erejét dicsőíti, a finálé egyre fokozódó feszültsége, majd kirobbanó eufóriája az Andrej Rubjlovban látható sikeres harangöntést juttatta az eszembe. Arra emlékeztetett, milyen szuper érzés tud lenni az elvégzett munka után kimerülve és elégedetten elterülni a földön. Vagy kiszikkadva, boldogan bevetni magunkat egy oázis tavának a vizébe. A film optimizmusába azért kellő mértékű realizmus is vegyül: nem feledkezik meg arról, mennyire nehéz akár csak egy tucatnyi embert is egységbe kovácsolni, és mennyire labilis ez a kegyelmi állapot.
Ez az allegorikus történet a mikroközösségek fontosságáról igencsak mélyre hatolt bennem, hiszen szembe megy a mindennapi életemmel. Egyedül élek a moziplakátjaimmal és a szobanövényeimmel, és az írásban többek között azt élvezem, hogy egyedül is elég vagyok hozzá. Jó, hogy jött ez a film, és emlékeztetett arra, hogy vannak dolgok, amihez egész egyszerűen több ember kell. A nagy bezárkózásban nem árt észben tartani, hogy bizony katartikus élmény tud lenni, amikor többen összefogva és egymáshoz idomulva egy közös célért munkálkodnak.
Aldrich túlélőfilmje egyszerre tud zsigeri és intelligens lenni. Az utóbbit talán az a jelenet példázza a legszemléletesebben, amikor a brit katona odalép a biztosítási ügynökhöz, és kérdi tőle, mit fest a repülőgép oldalára. A nevét, Főnix – feleli, majd belekezd a mitikus madár eredetéről szóló kiselőadásba, de a katona ráförmed, hogy ennyire hülyének azért ne nézze. Ez a rész akár Aldrich ars poeticája is lehetne: a széles közönség számára csinált filmeket, de úgy, hogy nem volt szájbarágós, felnőttként kezelte a nézőit.
A piszkos tizenkettővel ellentétben A Főnix felrepül elkerülték a nézők a moziban, pedig ugyanúgy megérdemelte volna a zajos kasszasikert. Például azért, mert a filmtörténet egyik legzseniálisabb csavarja is ebben a mozgóképben található. Abban rejlik a fordulat nagyszerűsége – a váratlansága mellett -, hogy nem a Hatodik érzékhez fogható revelációról, hanem csak egy apróságról van szó, mégis más fénytörésben láttat minden addigi fontosabb eseményt.
Azt hiszem, a szinte végig egy helyszínen játszódó filmek közül A Főnix felrepül a leggrandiózusabb: egyszerre intim és nagyszabású, és ez egy különösen izgalmas ellentmondás.
A film évtizedek alatt kultstátuszba emelkedett, egy érdektelen remake is készült belőle 2004-ben. Máig ragyogó példáját adja annak, hogyan lehet saját hangot, vagyis szerzőséget csempészni a mainstream filmkészítésbe, illetve hogy egy igazán jó kalandfilm nem csak messzi tájakra repít el, nem csak felfedezésre ingerel, de más módon is megmozgat, jelen esetben például támaszt ad a mindennapi létezésünkhöz. A tétlenségnél - még ha őrültségnek hangzik is a terv, mint például roncsból repülőt építeni - mindenképpen jobb, ha elfoglaljuk magunkat valamivel.
A Főnix felrepül Elleston Trevor regénye alapján készült. A cikk írásakor a What Ever Happened to Robert Aldrich?: His Life and His Films és a Jimmy Stewart: The Truth Behind the Legend című könyvekre támaszkodtam.
A Morzsák a kanapén korábbi részei:
#1 - A tanú humorba csomagolta, Yves Montand halálosan komolyan vette (Vallomás, 1970)
