Rövid dokumentumfilmeket nézni jó, okosnak érzem magam utánuk és hamar végük van. Pelsőczy Petra filmje, a Játék a tér az ötvenes évek lottóházairól és lottóüdülőiről ráadásul szórakoztató is. A sok archív felvétel ellenére sem lesz negédes retró. A Franken Leó utcai lottóház lakói kedves nénik, a Baross tériben cuki öreg pár lakik, a balatonalmádi üdülőben is még vannak “elsőgenerációsok”, a történeteik nem elképesztőek, maximum a szerencse amivel megszerezték őket. Pont elég negyven percre. Az valamennyit levon az értékéből, hogy a stáb a filmben feltűnő összes tükörben megjelenik, de mindent kárpótol a végén az a balatonalmádi steadycam jelenet, amikor a kamera végignézi az üdülők kertjét, az már nem csak a lottónyertesekről szól.
Tudományos-ismeretterjesztő filmeket nézni nem mindig jó. Mondjuk kezdésnek véletlenül beültem egy dokumentumfilmre, ami egy erdélyi esküvővel kezdődött, és nem értettem, hogy lesz ebből a szkeptikusságról szóló Kételkedem, tehát vagyok, aztán rájöttem, hogy ez az Óperenciás tengeren is túl, futottam rögtön át a Körhinta terembe. Ahol Nagy Attila János filmje már ment, pontosan nulla néző előtt. Én megértem, hogy vasárnap napközben jobb dolga is van az embernek, mint hogy BETA-ra forgatott vegyes színvonalú filmeket nézzen, de nem csoda, hogy sokan egyesen a magyar gyártású tudományos-ismeretterjesztő filmek halálát sírják, ha senki nem kíváncsi rájuk.
A Kételkedem, tehát vagyok egyébként többet érdemel annál, hogy én lássam egyedül a világon a sajtóból, de remélem a kritika mindenképpen jót fog tenni neki. Kezdjük a rosszal: Fiar András szerkesztő-riporterként a kereskedelmi televíziósás legdohosabb viselkedésformáját hozza, az okoskodó, félmosolyú, nénik kedvence figurát, ami reggeli műsorsávba és skanzenokban forgatott főzőműsorokba való, nem - tessenek figyelni! - ezoterikus svindlerek leleplezéséhez. És ha már kereskedelmi televíziózás, a riportkészítésnek nem az Aktív a műfaj csúcsa, nem kell hülyéskedni vicces zenével, minden elmondani háromszor, reluxákat imitáló átvezetéseket használni vágáshoz, néha diliből felgyorsítani a képet és folyamatosan kiírni, hogy pontosan milyen kísérlet is zajlik. Érdemes bekapcsolni a Discovery csatornákat és megnézni rajtuk a hasonló szándékú műsorokat, mint mondjuk a Mythbusters vagy a Brainiac, hogy lássuk, tényleg ki lehet törni ‘97 sötét árnyékából. Persze ezek a műfaj extrémjei, és tényleg egy asztráltest kísérlethez nem kell felrobbanó bikinis nőket toborozni, de vannak átmenetek.
Most hogy ezt kifüstöltem magamból, jöjjön a jó. A Kételkedem, tehát vagyok muszáj ebben az országban. Muszáj ott, ahol nyugdíjasok ezrei vesznek teljesen haszontalan méregtelenítő bizgentyűket, az emberek azt hiszik, hogy mágneses sufnituninggal kevesebbet fog fogyasztani a kazán és általában hallgatnak mindenkire, aki egy kiégett és meghajlított csillagszórót lóbálva mondja meg, hogy miben mennyi az energia. Ha legalább egy maréknyi emberhez eljut a film, amiben tudományosan bebizonyítják, hogy nem hatásos a pálcás vízkeresés, a túlárazott “nanotechnológiás” benzinadalék és egyéb humbugok, akkor kevesebb szerencsétlent csapnának be. Az meg, hogy ennyire avítt a film, azt is jelentheti, hogy univerzálisan érthető.
Höjj, amikor az előző bekezdést írtam még előttem volt Az ügynökök a paradicsomba mennek (sajtóanyagokon és honlapcímen Az ügynökök a Parlamentbe mennek), ami még súlyosabb volt az érdemes történet és érdemes ötlet kisbaltával való szétszecskázásának. Dézsy Zsolt filmje a magyar rendszerváltás, pontosabban egyik kulcsszereplőjének, Kárász Mátyásnak a története, hogyan lett aktivistából besúgó aztán az első szabad Parlament képviselője. A téma kell, hiszen szükségünk van egy múlttal szembenéző, nem nosztalgiázó politikai drámára, ami érthetően megfogalmazza a rendszerváltás körüli mismásolásokat. Az ügynökök nem ez a film, hanem az, ami a témáján és ambícióján kívül borzalmas: szörnyen pixeles digitális videókép, bénán bevilágított szobabelsők, Életképekbe való plánozás, anakronizmus és folytonossági bakik egymás hegyén hátán, csapnivaló színészi játék, az egészből süt a “hagyjuk, jó lesz, menjünk tovább” magatartása. Ami bosszantó, mert a forgatókönyv tényleg úgy halad, ahogy az életrajzi filmek szoktak, Dézsy pedig forgatott a Parlamentben, az Operában és a Csillag börtönben is, de közben a ‘86-os kocsmában egy Worddel szerkesztett felirat hirdeti, hogy “III. Kategória”, az illegális nyomdánál a polcon DVD-lejátszó doboza van, a őskomcsik lakásában pedig IKEA lámpák. És ezek csak a piszlicsáré dolgok. Jó, hogy van dramatizált mozgóképünk a rendszerváltásról, most már csak egy film kell. Nekem meg már nem kell film egyáltalán, mert ezután csak a zárórendezvény maradt.
Ami tulajdonképpen szolid és eseménytelen volt. Dettre Gábor rendreutasította a szervezőket, hogy miért szól zene a beszéde alatt, Cserhalmi György kicsit úgy lihegett a mikrofonba mint egy kellemetlen nagybácsi a lagzin, Szőcs Géza államtitkár beszéde pedig sokat ígért - például hogy előszedik a dobozból Mészáros Márta rövidfilmjét, a 2001-es Csodálatos mandarint, egy ember belefütyült.