Száz év magány
A kultúrtörténeti anyakönyvezés szerint a pszichoanalízis és a film az Úrnak ugyanazon esztendejében született. Freud 1895 nyarán kezdte el saját és mások álmait fejteni, amely passziójából aztán a pszichoanalízis módszere kinőtte magát, a Lumiere fivérek pedig ezen év decemberében tartották az első fizetős vetítést Párizsban, amely eseményt a mozi születéseként szokás aposztrofálni. A pécsi konferencia már puszta létével is azt próbálja bizonyítani a világnak, hogy ez az egybeesés nem lehet egyszerű véletlen. A neurózis első tisztán lélektani gyógymódja és a hetedik művészet egyaránt azért lett roppant népszerű a huszadik században, mert mindkettő a kor legnagyobb szellemi kalandjára indult: az emberi tudatot és tudattalant próbálták meg feltérképezni, persze míg az egyik tudományos, addig a másik művészi megközelítésben.
Azonban hiába az immár százéves múlt, a pszichoanalízist és a filmet összekötő szálak még nagyrészt feltáratlanok, épp ezért számtalan kérdést vetnek fel: Mit várhat egymástól egy terápiás gyógymódra épülő tudomány, illetve egy művészeti ág? Meddig terjednek a pszichoanalitikus műértelmezés határai? Miképp jelenthetnek többet a filmek puszta kóresettani illusztrációnál a pszichoanalízis számára? És mit is vizsgálunk ilyenkor valójában: a film alkotóinak, szereplőinek, vagy nézőinek tudattalanját? Ilyen és ehhez hasonló kérdések fölvetésére és megválaszolására jött létre a pécsi konferencia. Legfőbb célja az volt, hogy párbeszédet kezdeményezzen a mélylélektan iránt érdeklődő alkotók és esztéták, valamint a filmművészetben jártas pszichoanalitikusok között. Ezt a célt el is érte, hiszen az eszmecsere megindult, már amennyire ez három nap alatt lehetséges.
 |
| Az emberi tudatot és tudattalant próbálták meg feltérképezni Az andalúziai kutya |
Az inspirációt egy hasonló jellegű angol rendezvény – az Európai Pszicoanalitikus Filmfesztivál – jelentette, amely 2001-ben indult Londonban, és azóta évről-évre egyre nagyobb hírnévnek örvend. Nem véletlen tehát, hogy a pécsi konferenciát Andrea Sabbadini köszöntőlevelének felolvasása indította útjára, aki nem más, mint a londoni „anyafesztivál” elnöke.
Hídépítők
A megnyitón elhangzott két nagyelőadás több szempontból is emblematikusnak bizonyult a rájuk következő két és fél nap tekintetében. Először Stark András, filmimádó pszichoterapeuta beszélt, aki a film és a pszichoanalízis közös nevezőjét az álom jelenségében vélte megtalálni. Szerinte a filmnyelv és az álom nyelve lényegi hasonlóságokat mutat, hiszen mindkettő sűrítésekkel, ellipszisekkel és eltolásokkal teli történetekben és szimbólumokban mesél.
A másik nyitóelőadást Kovács András Bálint filmesztéta tartotta, aki egy pszichoanalitikus filmelmélet lehetőségeit latolgatta. Megpróbálta kijelölni a mélylélektan hatókörét a filmek értelmezésében, más szóval meghúzni azt a határt, ameddig a pszichoanalitikus szimbolika érvényessége terjed a műelemzésnél. Ehhez segítségül hívott egy híres bécsi anekdotát is, mely szerint Freud a fallikus szimbólumokról szóló előadása közben elmélázva elővett egy szivart, mire a hallgatók harsány nevetésben törtek ki. Ezt látva Freud így szólt: „Uraim, a szivar az néha csak egy szivar!”.
A megnyitón elhangzott két előadás tehát jól mutatta azt a tényt, hogy a filmek zárját a pszichoanalízis és a filmelmélet szakzsargonja is hatékonyan nyitja, azonban a konferencia tétje éppen az volt, hogy lehet-e ezek között a beszédmódok között hidakat verni. A három nap alatt elhangzott több mint ötven kiselőadás azt bizonyította, hogy mindez lehetséges, csak még sokat kell rajta dolgozni.
A konferencia szervezői szándékosan mellőztek mindenféle szigorú koncepciót vagy szűkítést, ami a témák zavarba ejtő változatosságát eredményezte. Voltak előadók, akik egyetlen filmről, voltak, akik egy rendezői életműről beszéltek, de előfordultak olyanok is, akik nagyobb léptékben gondolkodtak: Király Jenő például a tömegfilm teljes műfaji rendszerét levezette a kollektív tudattalanból, és meghirdette a kritikusi tevékenységet felváltó „filmfejtés” korszakát. A mikrofon mögött egymást váltották a pszichoanalitikusok, rendezők, írók és esztéták. Az Andalúziai kutyá-tól a South Park-ig, Tarkovszkij álommisztikájától David Lynch kertvárosi rémálmaiig sok mindenről szó esett. Ráadásul az események többnyire két, illetve három helyszínen zajlottak, így az ember néha alig győzte kapkodni a fejét az izgalmasabbnál-izgalmasabb témák hallatán. Az előadásoknak ez a kavalkádja az interdiszciplináris vizsgálódások iránti hatalmas igényt jelezte, vagyis azt, hogy sokan vártak a pszichoanalízis és a film közötti határátkelő megnyitására.
Folyt. köv.
De a párbeszéd szerencsére nem merült ki a monológok végtelen egymásutánjában, hiszen a közönségnek minden előadás után lehetősége nyílt kérdéseket föltenni, hozzászólni, vagy akár vitába szállni az aktuális előadóval (erre általában kevés idő maradt, ilyenkor a beszélgetés a mozi bárjában folytatódott). A többnyire színvonalas előadások mellett ez a fajta szólásszabadság tette szellemileg igazán pezsgővé a délutánokat.
 |
| A kertvárosi rémálom |
A konferencia párbeszédes jellegét erősítették a kerekasztalok is. Egyik este három fiatal rendező – Kocsis Ágnes, Filegauf Benedek és Groó Diána – beszélgetett az alkotói folyamatról. Érdekes volt figyelni, ahogy ezek az alapvetően képi gondolkodáshoz szokott fiatalok szavakkal próbálnak valamit elmondani saját filmjeik értelméről, sokszor persze sikertelenül, és éppen ezzel árulkodnak alkotói kreativitásuk mibenlétéről. Janisch Attila rendező elhárította a felkérést, hogy saját alkotói titkairól beszéljen, inkább vallomásos filmnyelvi előadást tartott az apró részletekben megbúvó nagy egészről.
A másik két kerekasztal olyan filmekhez kötődött, amelyek a konferencia keretében is láthatóak voltak. Az egyik az egyetemes filmtörténet mérföld-, s másik a kortárs magyar filmművészet botrányköve. Ingmar Bergman 1966-os Personá-járól, és Pálfi György idei Taxidermiá-járól volt szó. Az egyik a különböző szerepek, maszkok és az ezek mögött rejtőző valódi személyiség viszonyát problematizálja, míg a másik a groteszk módon végletes testek, eltúlzott ösztönök, és az ezekhez kapcsolható identitás nehezen megválaszolható kérdéseit járja körül. Mindkét filmről neves magyar filmesztéták és pszichoterapeuták beszélgettek. A cél nyilvánvaló: megmutatni azt, hogy egy-egy konkrét fim kapcsán hogyan jöhet létre átjárás a filmelméleti és a mélylélektani szempontok között. Ez néha meg is valósult, de többnyire a filmek más-más jelentésrétegeiben keresgélték egymást a pszichoanalitikusok és a filmesek.
Az első Magyar Pszichoanalitikus Filmkonferencia tehát betöltötte hivatását: olyan fórumot nyitott a magyar kultúrában, ahol megindulhatott végre az izgalmas eszmecsere, régóta elfojtott szellemi energiák szabadulhattak fel. Kíváncsian várjuk a jövő évi folytatást… és reméljük, hogy ott választ kaphatunk akár arra az alapvető kérdésre is, hogy ki is fekszik igazából a díványon: A rendező? Netán maga a film? Vagy pedig mi, a nézők?
