Végtelen képek

A „Bódy nagyformátumú személyiségére” való emlékezés állt még a középpontban

Bódy Gábor a hetveneses és nyolcvanas évek kádári Magyarországának egyik legsokoldalúbb és legizgalmasabb alkotója volt, aki lépten-nyomon megpróbálta szétfeszíteni a rendelkezésére álló szűkös kereteket. Érdeklődési köre a mozgóképi ábrázolás minden rétegére kiterjedt, kezdve a filmi kifejezés alapsejtjeit kutató kísérleti filmektől, az új médiumokban rejlő lehetőségek kiaknázásán keresztül, a játékfilmek narratív szerkezetének megújításáig. És akkor még nem is beszéltünk több kötetre rúgó filmelméleti munkásságáról. Ő maga nem szerette, ha „filmrendezőnek” szólították, sokkal találóbbnak tartotta a „kinematográfus” kifejezést. A kinematográfia fogalma nem pusztán az epikus hagyomány nyomdokain haladó játékfilmeket foglalja magába, hanem minden lehetséges mozgóképi kifejezésformát. Tragikus hirtelenségű halálával megszakadt életművéről ezért nem is adhat teljes képet három elkészült nagyjátékfilmje. Az Amerikai anzix, a Nárcisz és Psyché és a Kutya éji dala persze egyértelműen mérföldkőnek számít Bódy művészetében, de fontos látni azt is, hogy ezek a nagy horderejű opuszok milyen talajból sarjadtak ki: experimentális rövidfilmek, filmnyelvi tanulmányok, valamint televíziós- és videómunkák sokasága öleli körül a három nagy művet.

Bódy nevéhez fűződik továbbá az első nemzetközi videómagazin, az INFERMENTAL létrehozása is. Ennek az ötlete akkor vetődött fel benne, amikor az 1975-ös Amerikai anzix világméretű sikere után fesztiválról-fesztiválra utazgatott a nagyvilágban, és szembesült a mindenhol meglévő regionális kísérleti-filmes szubkultúrák elszigeteltségével. A videóban látta meg azt a forradalmi lehetőséget, hogy ezeknek az egymásról mit sem tudó helyi szubkultúráknak a kommunikációs eszközévé, értékközvetítő csatornájává váljon. „Az ember lássa, hogy milyen kontextusok vannak, miben dolgozik, s hogy a világ másik pontján, ugyanabban az évben valaki (esetleg) hasonló dolgokra jött rá” - jelölte meg a videómagazin célját egy 1984-es beszélgetésben.

Bódyt, saját bevallása szerint kezdetektől fogva egyetlen kérdés újabb és újabb megválaszolása sarkallta az alkotásra, ez pedig a következő volt: „Mire használható a film, mint médium?” (Nem véletlen, hogy már bölcsészkari diplomamunkáját is „A filmi jelentés attribúciójá”-ról írta). E körül az alapvető kérdés körül forogtak főiskolai vizsgafilmjei, a mannheimi filmfesztivál legjobb első filmes alkotónak járó nagydíját begyűjtő diplomafilmje (Amerikai anzix), és a félig-meddig megvalósult Filmiskola sorozat is. Bódy tehát nem pusztán egyike akart lenni azoknak az alkotóknak, akik jól beszélik a film nyelvét, hanem e mozgóképi nyelv tudósa és megújítója is próbált lenni. Egy interjújában metaforikusan fogalmazza meg ezt a problémát: olyan „táblakép festő”-nek titulálja magát, aki a mellett, hogy táblaképeket fest, előszeretettel végez „anatómiai kutatásokat” az emberi testen, és ezek eredményeit megpróbálja beépíteni festészetébe. Így próbálta Bódy is beépíteni mozgóképes kísérleteinek eredményeit nagyjátékfilmjeibe: az Amerikai anzix és a Kutya éji dala több ponton is a játékfilmes műnem peremvidékeire sodródik, de a Nárcisz és Psyché narratív szövetét is sokszor hasítják fel experimentális mozgóképi effektusok.

Mozgóképtár

Bódy Gábor életműve tehát szerteágazó vizuális és szellemi labirintusként is felfogható, melyben mindig több irányba lehet továbbindulni, melyet számtalan útvonal mentén be lehet bolyongani, és épp ezért nehéz róla egységes és átfogó képet alkotni. A Bódy-életmű ezen jellegzetességét teljes mértékben figyelembe vették a Ludwig Múzeumban megtekinthető Hommage à  Bódy Gábor című kiállítás rendezői: a hét kisebb teremből álló kiállítótér több irányból is megközelíthető, és majdnem tetszőleges sorrendben végigjárható. Egyes termekben végtelenítve pörögnek Bódy filmjei, ami kicsit mágikus hatást gyakorol a látogatóra. Van, ahol rövidfilmjeit, van, ahol a Psychét és van, ahol a Filmiskola három elkészült részét láthatjuk önmaga farkába harapni a vásznon. Nincs kezdete és vége a képsoroknak, hiszen akkor is tovább pörögnek, ha épp senki sem nézi őket. A filmekbe való ki- és bekapcsolódásnak ez a fajta totális szabadsága egészen különös élményt nyújt: a múzeumlátogató úgy érzi, mintha egy időben és térben kibontakozó mozgóképes puzzle-t rakosgatna ki.

Tarr Béla szerint Bódy Gábor  forradalmár, filmes és filozófus volt egyszerre

Más termekben Bódy egyes műveit felhasználó, és azokat egyben átértelmező installációk láthatók. Ezek közül a legérdekesebb egyértelműen a VIDEOLTAR elnevezésű alkotás, amelynek koncepcióját maga Bódy Gábor özvegye, Baksa-Soós Vera találta ki. Egy olyan triptichonról van szó, melynek középső „táblája” kilenc monitorból áll, míg két szárnya két óriási tükör. A monitorokon megosztva Bódy három videóklipje megy szüntelenül (De Occulta Philosophia, Walzer, Lovagi fegyverzet). Az önmagukban is rejtélyes klipeket egymásra vonatkoztató, majd ezeket a folyamatosan változó vizuális viszonyokat a tükrökkel még inkább megbolondító alkotás méltó továbbgondolása Bódy „kései” videóművészetének, hiszen nem próbálja leplezni azt az eredendő tapasztalatot, hogy miközben szüntelenül válaszokat keres a művész, csak egyre nagyobb kérdésekre bukkan.
 
Mindemellett látható még a kiállításon Bódy két nemzetközi videóantológiája is: a már említett INFERMENTAL, és a csak halála után megjelent AXIS. A kiállítási anyag egyedül ezen a ponton van némi háttérinformációval megtámogatva. Itt olvashatunk egy kicsit Bódy „új médiumok” iránti szenvedélyes érdeklődéséről, és az ezekben rejlő lehetőségek szisztematikus feltárásáról. Amúgy a kiállítás egyéb részei egyáltalán nem informatívak, sokkal inkább élményszerűek. Az a céljuk, hogy Bódy félbemaradt, töredékes életművében fel-alá sétálgatva támpontokat keressünk filmjei megértéséhez, de ne az életrajzból vagy történelmi korból kiindulva, hanem magukból a filmekből, és azok egymáshoz való viszonyából.

Kortársunk Bódy Gábor

Bódy Gábor életműve szerteágazó vizuális és szellemi labirintusként is felfogható

A Hommage à Bódy Gábor emlékkiállítás (és a hozzá kapcsolódó retrospektív vetítéssorozat) szeptember 21-i megnyitóján viszont a „Bódy nagyformátumú személyiségére” való emlékezés állt még a középpontban. Egykori munkatársai és barátai mondtak beszédet, miközben a háttérben egy óriási kivetítőn a fiatal Bódy egy autóról magyarázott a magyar nép egyszerű gyermekeinek (egy jelenet ismétlődött újra és újra az Agitátorok című filmből). Nagy várakozás övezte Tarr Béla beszédét, aki rögtön nyomatékosította, hogy ő ehhez hasonló szónoki szerepet még soha nem vállalt, és valószínűleg többé nem is fog vállalni. Ezután, egy az egyben felolvasta azt a bevezetőt, amit a frissen megjelenő „Bódy összegyűjtött írásai” című könyv első kötetéhez írt (azt mondta, hogy azon a szövegen nagyon sokat törte a fejét a nyáron, és ezért annál jobban úgysem tudná megfogalmazni a gondolatait). Ebben a bevezetőben igen szép szavakkal beszél Bódy Gáborról, aki szerinte forradalmár, filmes és filozófus volt egyszerre. Egyik legnagyobb alkotói érdemeként azt említi, hogy rájött: nem szabad a valóságot feláldozni a dramaturgia oltárán pusztán üzleti vagy politikai érdekekből. Tarr szerint Bódy ezért képes volt bemutatni filmjeiben a valóságot, hiszen nem dramatizálta, hanem úgy láttatta, ahogy az létezik a szemünk előtt. Emellett Bódynak az is nagy érdeme, hogy az embert képes volt egyszerre társadalmi és természeti lényként bemutatni. A kozmikus rend, a mikrobiológiai szféra és az emberi vágyak és konfliktusok tökéletes egymásra vonatkozását hozta létre egészen egyszerű filmnyelvi eszközökkel. Tarr Béla komolysága után Udo Kier a humort választotta megemlékezése szervezőelemeként. Vicces, ugyanakkor sokatmondó anekdotákat idézett fel Bódyval való megismerkedésének, majd együtt munkálkodásának körülményeiről. Arra próbálta rávenni a jelenlévőket, hogy ne szomorúak legyenek, hanem inkább nevessenek, ha Bódyra gondolnak. Végül háláját fejezte ki Bódy Gábor iránt, mert a Nárcisz és Psyché volt az a film, amely őt nemzetközi szinten ismertté tette.

Cserhalmi György egyszer azt mondta - barátjára, Bódy Gáborra emlékezve - hogy a magyaroknak a legbámulatosabb képességük az öngyilkosságra, és egyáltalán a „meghalásra” van. Kortársunk, Bódy Gábor most lenne hatvan éves, ha nem állt volna be nemzeti nagyjaink sorába, és nem kamatoztatta volna eme képességét.