Az emberiség történetében volt néhány olyan esemény, amely egész nemzetek sorsát változtatta meg egyik pillanatról a másikra, és egy csapásra felborította az éppen uralkodó világrendet. Az, hogy ma fémdetektoros kapuk veszik körül a velencei fesztivál vetítőhelyeit és minden vendég táskáját átnézik, az annak a bizonyos 2001. szeptember 11.-i merényletnek, és az azt követő terroristatámadásoknak a következménye, aminek köszönhetően valami visszavonhatatlanul megváltozott.
A World Trade Center két tornyának a leomlása még friss és nagyon is eleven seb, amelyre akadt ugyan rendező, aki reagált, mint például 2004-ben Antonia Bird a The Hamburg Cell-el, de legtöbbjük inkább csak annak közvetett hatásával, mint például a rasszizmus felerősödésével foglalkozik. Az amerikai filmgyártás ez idáig direkt módon nem nyúlt a témához. Most azonban Oliver Stone, akiről köztudott, hogy a politikai töltetű filmek elkötelezettje, vállalkozott először arra, hogy ne csak érintőlegesen foglalkozzon a problémával, hanem a túlélők beszámolója alapján elkészítse a tragédia hiteles történetét, amelynek középpontjában az elsőkként a toronyhoz vezényelt mentőosztag túlélői és azok hozzátartozói állnak. Egy ilyen méretű csapáson ízléstelen és szinte megbocsáthatatlan nevetni, Stone filmje azonban többször is hangos nevetésre ingerelte a népes közönséget. A rendezőnek ugyanis sikerült ismételten gigászi méreteket öltő giccsel előrukkolnia, amelynek bizonyos jelenetei még Nagy Sándor utolsó csatáján is túltesznek. Eddig kétségtelenül a World Trade Center váltotta ki a legszélsőségesebb reakciókat a közönségből, amely során többen az amerikai propaganda ellen tiltakoztak bekiabálásaikkal, a film végén pedig hangos füttyel próbálták elnyomni a filmet éltetők tapsát.
 |
| Giccses kalandfilm tizenkét éveseknek, meztelen jelenetekkel Paul Verhoeven: Fekete könyv (Black Book) |
Mivel már van kellő történelmi távolság, ugyanakkor az emlékek még nagyon is élők és sokan úgy gondolják, hogy nem árt az embereket időről-időre emlékeztetni a második világháború és a zsidóüldözés szörnyűségeire. Éppen ezért minden évben akad egy-két említésre méltó film a témában. Számos megrendítő és emlékezetes alkotás született már a filmtörténet során, de olyan, mint Paul Verhoeven filmje még nem. Az Elemi ösztön és a Showgirls forgatókönyvírójának sikerült ugyanis egybegyúrni e két filmjét és megspékelni Indiana Jones kalandjait meghazudtoló fordulatokkal, egy csipetnyi melodrámával és sok vérrel. (Egy Németországból Hollandiába menekült és ott bujkáló zsidó lány 1944-ben családjával megpróbál a szövetségesek által már felszabadított Dél-Hollandiába átjutni. A csoportot elárulják, Hanna az ellenálláshoz csatlakozik, hogy bosszút álljon szülein.) Az eredmény giccses kalandfilm lenne tizenkét éveseknek, ha nem lenne benne annyi meztelen jelenet. (Verhoeven ugyanis ismét nem hagyhatta ki, hogy ne mutassa meg ’azt’, ami annak idején az Elemi ösztön-t és főleg Sharon Stone-t is olyan híressé tette.) Az pedig, hogy az Indiana Jones-t említettem nem véletlen, mivel a fasizmus ott is csak körítés a kalandokhoz, mert elvégre is kell egy fő gonosz, akivel a jó szembeszállhat. Az Indiana Jones filmek azonban soha nem akartak többnek tűnni látványos kalandfilmnél, így mindez megbocsátható nekik, a Fekete könyv (Black Book) viszont nem érdemel bocsánatot.
A brit uralkodóház intézménye, a maga több évszázados hagyományaival és merev protokollrendszerével, fennállása óta számos kritika és gúnyolódás tárgya. Stephen Frears filmje (The Queen) igazi angol humorral, az apró gesztusokra, finom szájrezdülésekre és sokat mondó és kézmozdulatokra építő színészi játékkal (élen az ismételten bámulatos alakítást nyújtó Helen Mirrennel) veszi bírálat alá az uralkodóházat, de nem kíméli Tony Blairt sem. A ’hiúságok királyi vásárának’ középpontjában Diana hercegnő tragikus halála áll, amely kapcsán talán a legtöbb támadás érte az uralkodóház tagjait, legfőképp II. Erzsébetet. A valós események, híradóbejátszások és címlapok adják a hátteret a fikciós történethez, amely megeleveníti, hogy mi is játszódhatott le azon a gyászos héten a királyi rezidencia falai mögött. Frears ugyan jó pár atyai pofont kioszt, de iróniája sosem csap át sértő inzultusba, humora végig a jóízlés határán belül marad, amely tekintve a kényes témát, nem kis teljesítmény.
Sok szóbeszéd kering Spike Lee megrendítő dokumentumfilmjéről a When the Leaves Broke: A Requiem in Four Acts-ről, amely a New Orleans-i hurrikán túlélőinek segítségével rekonstruálja az eseményeket és mutatja be a lassan újjáéledő helyszínt. Nagy várakozás övezi az Emilio Estevez által írott és rendezett Bobby-t, amely az Ambassador Hotelben játszódik 1968-ban, azon az éjszakán, amikor Robert F Kennedy-t lelőtték. A bemutatóra és a filmmel érkező sztárokra azonban még holnapig várni kell.
